A közgyűjtemények, közművelődési intézmények és a honismeret
XXVII. Honismereti Akadémia
Zalaegerszeg, 1999. július 5-9.
Akadémiai megnyitó
Kanyar József
Tisztelt Honismereti Akadémia! Kedves Hallgatóim! Kedves Vendégeink! Immár évtizedek óta ezt a kalendáriumi időszakot – Péter és Pál után – a linzni honismereti mozgalom sátoros ünnepének tartjuk, benne a mostani 27. számú akadémiánkkal. A nemzet ünnepi seregszemléjének mérleg- és programalkotó tanácskozásra jöttünk most is egybe! A honismereti mozgalom az elmúlt diktatúra idején hazánkban – a szó nemes értelmében – valamiféle „izgatásnak” volt nevezhető, társadalom és történelem bírálatnak, lázadásnak az elnemzetietlenítő ideológia ellen, s védelemnek a magyarság érdekeinek és értékeinek elsikkasztására való politikai törekvések ellen akkor, amikor a nemzet identitástudatát, lelkét és szellemiségét akarták kicserélni s öntudatát imperativ keménységgel széjjelverni. Kis bátorsággal azt is mondhatnám, hogy maga volt 1956 szelle mének az elősegítője is, amikor nemzeti önérzetében és érzületében taposták a magyarságot. Minden eszmei és elvi megnyilatkozásunk, tettünk és programunk, akár hősi halottaink tilalmas emlékeinek és sírkeresztjeinek demonstrációi, akár elkonfiskált történelmi neveink, falvaink és termőföldeink elkobzására irányuló hatalmi törekvések ellen végeztük tiltakozó viszszaperléseinket. Honismereti munkánk reneszánszát teremtette meg ez az elnyomás is, divattá téve a hely- és a szülőfóldtörténet kutatását, történelmünk adatszolgáltató forrásainak közkinccsé tételét. Mozgalmunk kiadványai így lettek históriai források és emlékezet-könyvek, amelyek a szülőföld közösség teremtő nemzettudatát erősítették, így válván azok nemzeti tudatunk környezetvédelmévé és annak erősítőivé. Ám nemcsak akkor, hanem még ma is nehéz a küzdelem a piacosított kultúra, az új liberalizmus sivatagosító globalizációja ellen. Ma már nemzeti történelmünk egységét is kettévágta a pusztító skizma! Akadémiánk központi témájául a közgyűjteményeket és a közművelődési intézményeket, vala mint a honismereti mozgalmat tűzte napirendjére. Örömteljes döntése ez szövetségünknek és zalaegerszegi akadémiánknak. Eszembe jutott, amikor a diktatúra idején 1987-ben Esdő szó a ma gyar művelődésért és n magyar vidékért címmel kellett felszólalnom a parlament felsőházában a gigantomán körzetesítési tendenciák ellen, amikor „szerepnélküli” falvakká degradálták le településeink jórészét, amelyekből evakuálták az igazgatási és a gazdasági egységeket, sőt még az iskolákat is, meggondolatlan felelőtlenséggel. A nem alapellátást biztosító intézmények fogalmát is kitalálva, jelentős anyagi eszközöket vontak el a kultúrától! Ekkor az egyik országos összejövetelen tettem szóvá: „Szeretném megkérdezni, hogy a nemzeti tudat, a történeti közművelődés és közműveltség, a történeti kutatások bázisintézményeit: a magyar közgyűjteményeket, a levéltárakat, a múzeumokat, a könyvtárakat miért nem nevezhetjük alapellátási biztosító intézményeknek? Vigyázzunk arra – mondtam akkor -, hogy ezek az elvonások ne segítsék elő kulturális életünk kiilterjességét, nehogy általuk szubkulturális zsilipeket is felnyissanak ezek a korlátozások! Ne engedjük halmozottan hátrányos helyzetbe sodorni falvaink önkormányzati szerveit, sokszor még történelmi neveiket és dűlőneveiket is elorozva tőlük. A magyar falu sohasem volt „szerepkörnélküli” falu, legfeljebb arra degradálták. Ne engedjük iskoláink evakuálását se végrehajtani hazánkban!” Most pedig – mindannyiónk örömére – honismereti akadémiánk központi témájává tettük közgyűjteményeink sorsát, a közművelődés, de tudományos életünk és honismereti mozgalmunk alapvető intézményeinek századok óta végzett munkáját is. Legyenek honismereti akadémiáink nemzeti intézményeink ünnepnapjairól szóló tanácskozások színterei, amelyeken az ország 100 ból összesereglett honismereti követek tanácskoznak a nemzet és a hazai kultúra százados múltú intézményeiről, amelyek nélkül nem tudná a honismereti mozgalom sem feladatát végezni! E dokumentációt kutatva – mérlegre kellene tenni – micsoda előadások hangzottak el rajtok, mi csoda disszertációk tudományos feldolgozására adnak lehetőséget azok, ezért hangosan – de félve is – ki kell mondanunk: meg kellene írni a honismereti mozgalom regényét, párhuzamban pedig a honismeret-történelem kiadványainak repertóriumát is elkészítve, folytatva a honismereti központi könyvtár már elkezdett munkáját és a Szlavóniában elpusztított Kórógy iskolásainak könyvekkel való ellátását. E munkákhoz életre kell hívni és működtetni a mozgalom munkaközösségeit, abronccsal egybefogva a tájak – nép és nemzettörténet-honismereti mondandóinak – enciklopédikus gyűjteményeit a haza irányába mutató történeti forrásszövegeivel, a régiók bibliográfiáival és repertóriumaival. Elkészítve – párhuzamban – a honismereti szövetségek kiemelkedő’ személyiségeinek alkotó munkáit! Egyszerre a több száz esztendős műveket és a diktatúra idejében végzett legfőbb eseményeit: együtt a honismeret enciklopédiáját! Ez pedig tudományos munka a javából, katedrák is kellenének hozzá, csak éppen azt nem tudom, hogy miért nem akartak a történelmet tanító egyetemeink és főiskoláink ilyen kutatásokat végezni! Mind a mozgalom, mind pedig a benne dolgozó kutatók e munkára érdemesültek. A honismeret munkásai nem voltak soha udvari történetírók, sokszor végezték munkájukat a „kertek alatt”, feljegyezve azt, amit lehetett, amit szabadott, mégis a hasznos kerek egészet a tilalmas mondanivalókkal együtt! Olyan értékes személyiségekről van szó soraikban, akiknek igazi otthonuk volt a történelem: a haza ügye, akik így váltak nemzeti önismeretünk és tudatunk gyarapító tollforgatóivá és kutatóivá. Ezek voltak a Mr. Sárospatakok (Újszászy Kálmánok), Mr. Szögedi (Bálint Sándorok) és a jeles többiek, azok a tudós személyiségek, akik szakmonográfiákat hoztak létre és 60-70 íves történelmi olvasókönyvet és sok ezer esszét: tanulóifjúságunk irányító és nevelő iskoláiban tanítók és a tanulók részére a nemzet múltjának és jövőképének a megrajzolásával és sorskérdéseinek a bemutatásával. Közeledünk a nemzet legjelesebb és legtudatosabb írójának és szellemi organizátorainak centenáriumához és a szárszói konferenciák fókuszában álló újezredévi megrendezéséhez, amely Németh László „legszebb órája és legnagyobb, legbátrabb tette volt” az elmúlt század „új konstanzi zsinat” történelmi manifesztációján. A század legnagyobb konferenciája után az új évezredben is annak kell lennie a konferenciának! Kedves Hallgatóim! Korunk nemzetkirekesztő kultúrája és műveletlensége az erőszak tobzódásához, értelmiségünk megosztott cselekvésképtelenségéhez, népünk katasztrofális fo gyásához, erkölcsi életünk szubkulturális mélyrepüléséhez vezetett. Kultúránkat és a nemzet ethoszát súlyosan pusztító és kompromittáló torz ízlésficamok silány fertőzete, a gyilkos krimivilág a magyarság durva anyanyelvpusztítása, a dáridózás csápoló dübörgése, a nemzet zenei nyelvének agyonhallgatása, az alacsonyröptű médiavilág, irodalmi és tudományos életünk ellentmondásai, nemzeti kulturális életünk értékrendszerének mélyrezuhanása, kitépett gyökérzetű oktatási és nevelési rendszerünk, amelyen már két akadémiánk s „nemzeti alap tantervünk” sem tud segíteni. Térségünk kisebbségi és nemzetiségi problémáihoz új évezredünk fordulóján másként kell viszonyulnunk. Ez az új koncepció történelmünk javára változóban kezd mutatkozni. A tudomány századában tanácskozó világkonferencián – noha atom- és hidegháborúkkal, genetikai manipulációkkal riogatják a tudósok sorait – ennek ellenére szakítani kell a színvonaltalan és kontrollnélküli oktató munkával, főképp a neveletlenséggel párosuló tanulói lustasággal, és szemlélettel, a szigornélküli szabványossággal! Csak a nemzet fiatalságának jövőt építeni akaró munkával és pálfordulással lehet véget vetni a szubkultúra lefelé csúszó áramlatának! Ez a folyamat pedig nemzettudatunk értékítéletének gyors emelkedése nélkül – honismeret-történelmi tudatának erősítése nélkül elképzelhetetlen! Ezért kell – ma is – mozgalmunknak nemzeti történelmünkben gondolkodni egerszegi konferenciánkon is, mintha új „konstanzi zsinatra” készülnénk! Új látású és szemléletű emberek nevelésére készülődve, vigyáznunk kell a világra, amelyet értéktelen emberek soha nem tudnak nevelni és vezetni! Országra és hazára, nemzetre és társadalomra csak a történelmüket tisztánlátó, erkölcsi szilárdságú szakemberek tudnak vigyázni, csak azok tudnak tartós jövőképet rajzolni! Kedves Barátaim! Akadémiánk munkájához Deák Ferenc szűkebb hazájában hasznos eredményt kívánok. Köszöntöm Zala megye és székhelyvárosa vezető személyiségeit és alkotó polgárait. Köszöntöm a programterveket készítő megyei szövetség tagjait. Köszöntöm honismereti mozgalmunk messzi földről idesereglett résztvevőit, és köszöntöm Akadémiánkon a 60 éves Halász Pétert, a szövetség elnökét. Eredményes és hasznos tanácskozást kívánok mindnyájuknak. Örülök az Akadémia nagyszámú támogatóinak, s köszöntöm pártfogóinkat. A XXVII. Országos Honismereti Akadémiát ezekkel a gondolatokkal megnyitom.
A szekcióülések állásfoglalásai és javaslatai
- A múzeumok és a honismeret szekció
a.) Javasoljuk és ajánljuk a megyei önkormányzatoknak, valamint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, hogy írjon ki olyan pályázatot rendszeresen, ami a honismereti
szakkörök és a helyi múzeumok együttműködését, illetve a helytörténeti gyűjtemények köré
szerveződött honismereti tevékenység eredményes munkáját segíti elő, támogatja.
b.) Fontosnak tartjuk a tanyai iskolák megmentését, illetve megóvását mind műemléki, építészettörténeti szempontból, mind közgyűjteményi tekintetben. Minden körzetben, alföldi
megyében szükséges lenne a még fennálló tanyai iskolaépületet építészetileg megóvni, beleértve az iskolai oltárok, valamint egykori berendezéseik megmentését.
c.) Javasoljuk a nagy központi alapítványok számára a határon túli múzeumok és honismereti mozgalom támogatására szolgáló pályázatok visszaállítását, illetve kiírását.
d.) A szekció fontosnak tartja az Önkéntes Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázat eredeti
célkitűzése szerinti működtetését és fenntartását (évenkénti kiírását és a nyelvjáráskutatással
való összekapcsolását továbbra is), mert csak így töltheti be az évtizedek alatt kivívott társadalmi szerepét, tömegmozgalom jellegét, ami a honismereti mozgalmat is számottevően erősíti.
Selmeczi Kovács Attila
- A levéltárak és a honismeret szekció
Felolvastuk a megbetegedett Tóth Béla referátumát, amely vitaindítóként hangzott el, majd
dr. Németh László, a Zala Megyei Levéltár képviselője, jáger Márta, a Somogy Megyei Levéltár
munkatársa, dr. Turbó Éva a Soproni Városi Levéltár igazgatója, dr. Kiss Mária a Szombathelyi
Püspöki Levéltár igazgatója és dr. Ódor Imre a Baranya Megyei Levéltár igazgatója tartott korreferátumot. Jómagam a Tatabányai Városi Levéltár nevében mondtam el a városi levéltár, illetve a Komárom Esztergom Megyei Honismereti Egyesület munkájának összefüggéseit. A
kollégák tájékoztatták a jelenlévőket a levéltárak honismereti tevékenységéről, arról a munkáról amellyel a kutatók tevékenységét segítik a kutatómunkájuk során; s arról, hogy milyen tájékoztatókat készítenek, milyen repertóriumokkal, témajegyzékekkel segítik a kutatói munkát. Népművelési tevékenységükről is számot adtak, nevezetesen, hogy a Zala Megyei Levéltár 1991. óta szlovén-magyar ifjúsági kutatótábort szervez nagy sikerrel. Elmondták azt is,
hogy nagy népszerűségnek örvendenek a kiállítások, melyek különösen az 1848-49-es évforduló kapcsán kapnak különös hangsúlyt. A kiadványozási munkáról valamennyi kollega elmondta: dolgozatok, tanulmányok közreadásával segítik a honismereti munkát. Jáger Márta
említette, hogy évtizedes múltra tekint vissza a Somogy megyei Honismereti Híradó. Turbó
Éva elmondta, hogy évente mintegy 300 kutató keresi fel a levéltárat, 1992-től 13 honismereti
vonatkozású kiadvány jelent meg és 1999-ben még kettő lát napvilágot. Dr. Kiss Márta ismertette a Püspöki Levéltár és az Egyházi Levéltárak anyagát, és tájékoztatást adott a szekció
résztvevőinek azokról az anyagokról, amik kutatandók, feltárandók. Ódor Imre elmondotta,
hogy kiadták a Baranyai Helytörténeti Repertóriumot. Megítélése szerint a már kicsit elavult
stílusú levéltári évkönyvek helyett tematikus számokra kellene a hangsúlyt fektetni, amelyek
népszerűbbek is és talán jobban tudják a helytörténeti kutatásokat szolgálni. Kilenc hozzászólás hangzott el a levéltár, tehát a kutatómunkát segítők oldalairól.
Utána beszéltek a honismereti kutatók arról, hogyan támogatják őket a levéltárak, mint intézmények. Elhangzott a köszönet nem egy előadó szájából, beszéltek az együttműködés jóvoltáról. Kritikai észrevételek is elhangzottak. A levéltárosok részéről, hogy nagyon sok helytörténeti kutató, elsősorban főiskolások nem tudnak kutatni, nincsenek módszertanilag felkészítve, nem tudnak jegyzetelni, nem tudnak cédulázni. Tehát az egyetemi, főiskolai oktatásnak
elő kell készíteni a kutatást. Egyfelől derék dolog, hogy az oktatás a helytörténetírást szorgalmazza, a honismereti munkát segíti, kéri a hallgatóktól, hogy helyi témákkal és levéltári kutatások alapján megírt témákkal foglalkozzanak, de metodikailag nem készíti fel a hallgatókat.
Két ajánlást is megfogalmazott a levéltár szekció. Az egyik: a Honismereti Szövetség a közművelődési törvény módosítása kapcsán javasolja: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma ajánlja a közgyűjteményeknek, a levéltáraknak, könyvtáraknak és a múzeumoknak,
hogy fokozottan segítsék a honismereti munkát. Esetenként tapasztalható ugyanis, hogy a
közgyűjtemények „változó színvonalon” támogatják ezt a munkát. A másik pedig: vállalja a Honismereti Szövetség, hogy a rendkívül gazdag, megyénként változatos számú és színvonalú helytörténeti kiadványokat nyilvántartja és közkinccsé teszi az egész ország honismereti
mozgalma részére.
Ravasz Éva
- A könyvtárak és a honismeret szekció
A könyvtáros szekcióban három előadást hallottunk. Hajdú-Bihar megyei könyvtár igazgatóhelyettese a közkönyvtáraknak és főleg a megyei könyvtáraknak a helyismereti munkájáról
beszélt. Második előadónk Dobri Mária, a Szombathelyi Egyházmegyei Könyvtár könyvtárosa, felhívta a figyelmünk arra, hogy ezek az egyházi gyűjtemények kincsesbányák nagyon sok
könyv, kéziratban lévő tanulmány található bennük, amiket a tudós egyháziak az elmúlt évtizedekben összeállítottak, csak nem volt módjuk nyilvánosságra hozni. Ezek az anyagok egyrészt a honismereti mozgalom számára fontosak, hiszen plébániatörténetek, falutörténetek,
vidékek története található köztük, melyeknek jelentős a dokumentumértékük. Ezek a kéziratok ugyanakkor felvetik a szerzői jog problémáját, attól függően, hogy kinek a tulajdonában
van adott esetben ez a kézirat. Nagyon gondosan meg kell győződni arról, hogy kinek a tulajdonában van a kézirat, nehogy utólag fölösleges jogvitákba bonyolódjanak. Tisztázni kellene
a kézirat kiadásánál, hogy kinek a tulajdona, mert gyakran többen is jogot formáltak egy-egy
40-50 évvel ezelőtt készült kéziratra. Tehát ez nem közpréda, pedig sokszor tapasztaljuk,
hogy úgy publikálnak ezekből a kéziratokból hatalmas részeket, hogy abszolút nem jelölik
meg a forrást. Ez nemcsak etikátlan, hanem jogszerűtlen is, azért azt gondolom, hogy nekünk,
közgyűjteményekben dolgozóknak jogszerű magatartást kell tanúsítanunk.
A másik téma amit fölvetett, hogy az egyházi gyűjteményekben egyre nevesebb a hozzáértő
személy, olyan aki nemcsak történeti, hanem nyelvi szempontból is hozzá tud nyúlni ezekhez
az anyagokhoz. A gyűjtemények jelentős része latin, görög, illetve német – ékes gót betűkkel -, és ezeket egyre kevesebben tudják értelmezni. Ha a képzésben nem fordítanak megfelelő súlyt arra, hogy elegendő számú és jól képzett szakember kerüljön a gyűjteményekbe, akkor
ezek bizony holt anyagok lesznek, és nem tudjuk kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket.
A harmadik előadó Czupi Gyula, a Nagykanizsai Városi Könyvtár igazgatója, egy városi intézmény kapcsolatrendszerét munkásságát mutatta be. A hozzászólások során megegyeztünk
abban, hogy a Nemzeti Alaptantervhez kapcsolódóan nagyon komoly szerepet kell szánni a
helyismereti jellegű oktatásnak; értékközvetítőnek kell lenni ennek, nem egy kipipálandó tantárgynak. Egyetértés volt abban is, hogy a honismereti mozgalomnak fokozottabban kell fordulnia az egyházi gyűjtemények felé és a közgyűjteményeknek szorosabbra kell fűzniük a
kapcsolataikat.
Az ajánlások között elsőként javasoljuk, hogy a honismereti mozgalom és a könyvtárak együttműködését fűzzük még szorosabbra és tegyük még hatékonyabbá, szorgalmazzuk a helyi gyűjtemények létesítését, és működtetését a helyi közösségi tudat ápolására. Javasoljuk,
hogy ennek a munkának a koordinálását a Magyar Könyvtárosok Egyesületének Helytörténeti Könyvtárosok Szervezete végezze. Ajánljuk továbbá, hogy a Honismereti Szövetség tűzze napirendjére és vitassa meg a honismereti információnak az interneten való megjelenítését, és
dolgozzon ki erre irányelveket. Javasoljuk továbbá, hogy kezdődjön el a Váci Városi Könyvtárban lévő Országos Honismereti Gyűjtemény anyagának a számítógépes feldolgozása és ennek hozzáférhetővé tétele. Ez azt hiszem, mindannyiunk számára nyereség lesz.
Kiss Gábor
