– Mit jelent önnek a szülőföld?
– Nem szeretnék patetikusnak tűnni, de erre a kérdésre csak azt válaszolhatom: mindent. A szülőfalumtól az országig (történészként ilyenkor természetesen a nagyobb, Szent István-i országra is gondolok), a kisebb falusi közösségtől a nagyobb nemzeti közösségig. Eszembe jut, hogy amikor az 1990-es évek elején először hívtak „haza” Balaton-felvidéki falumba, hogy tartsak előadást Szent Istvánról, a polgármester úgy mutatott be a megjelent vagy száz embernek (szép szám egy 300–400 lelkes községtől), hogy „az előadó falunk szülötte”. Azt hiszem, ebben benne van minden, ami a hozzám hasonló, régi típusú embernek fontos: hogy van szülőföldje, szülőhazája, anyanyelve, amely bizonyos értelemben szintén szüli az embert, a gondolkodásmódját, és az a rendkívül fontos tény, hogy tartozik valahová. Én annyira be vagyok gyökeresedve ebbe a magyar talajba, hogy soha nem tudnám elhagyni. A szülőföld és a haza olyan nekem, mint a levegő: nélküle egy percig se tudnék létezni, még ha sokszor van is bajom vele. Visszatérve a nyelvre: ez talán az egyik legfontosabb kapocs a szülőföldhöz. Életem során több nyelvvel ismerkedtem meg, ezeket használom is a napi munkámhoz, de úgy vagyok az anyanyelvemmel, mint Ferdinándy György emigráns, később hazaköltözött, négy nyelven alkotó író: minél több nyelvet tanultam meg, annál inkább éreztem úgy, hogy a magyar a világ egyik legcsodálatosabb nyelve a maga rugalmasságával, változatosságával, szókincsével, mondatszerkezetével, páratlan kifejező erejével. Akik valaha ezt a nyelvet – és a mélyén rejlő, hihetetlenül eredeti gondolkodásmódot – kitalálták, megalkották, egyszerűen zseniális emberek voltak. Ezúttal is hálás köszönetem az ősmagyaroknak! Ezért volna szomorú, ha ez a csodálatos szín az emberi nyelvek palettájáról eltűnne, s ezért kell(ene) ezt a nyelvet minden módon védeni a percenként elkövetett merényletekkel szemben, amelyek ostoba divatokból, tudatos rombolásból és idegenmajmolásból erednek.
– Miben látja a honismeret szerepét, jelentőségét?
– A honismeret az a valami, ami megerősíti, megszilárdítja az egyénnek a szülőföldjéhez való kapcsolódását, elősegíti annak az érzetnek a kialakulását, hogy ő nemcsak úgy van a világban, hanem tartozik valahová, része valaminek. Másfelől közelítve: hozzájárul az ember identitásának formálódásához. És ami legalább olyan fontos: a mélyebb ismeretek a család, a falu, a város, a nagyobb közösség múltjáról segíthetik annak felismerésében, hogy a „honért”, a „hazáért” felelősséggel is tartozik az ember, ami magában foglalja a múlt értékeinek feltárását és beépítését az egyén szemléletébe. A múltra támaszkodó, abból építkező önbizalom pedig ösztökélhet a kiállásra a jövőt veszélyeztető, minden korban meglévő emberi gonoszságok, a pénzhajhászásból eredő rombolások ellen. Egyszer egy jómódú ismerősöm végigvezetett óriási, gyönyörű birtokán, én pedig a végén nem tudtam megállni, hogy meg ne dicsérjem, amiért olyan szépen rendben tartja. Amit válaszolt, kőbe kellene vésni: „Tudod, én úgy fogom fel, hogy ezzel a birtokkal egy darab Magyarországot kaptam azért, hogy megőrizzem és vigyázzak rá.” Azt hiszem, az igazi honismeret és honszeretet ilyen, s hogy egészen másként állnánk, ha a többség is így gondolkodna.
– „Több mint egy csata: Mohács – Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben” – címmel szerkesztettek kötetet néhány évvel ezelőtt. Hogyan értelmezzük a cím első részét?
– A kötet egy nagy, 60–80 kutatót összefogó, „Mohács 1526–2026: Rekonstrukció és Emlékezet” című kutatási program keretében készült. A Magyar Tudományos Akadémia 2017-ben hirdette meg a „Kiválósági Együttműködési Pályázat” címet viselő pályázatát azzal a céllal, hogy elősegítse az akadémiai és az egyetemi kutatások közelítését, összehangolását. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem Politikai, Földrajzi, Fejlődési és Regionális Tanulmányok Tanszékének konzorciuma (kutatásvezetők: Fodor Pál és Pap Norbert) sikerrel pályázott, így 2018-ban megkezdődhetett a munka, amelynek első szakasza 2021-ben zárult. A projekt tematikája (hat fő „lába”) a következő volt: 1. Mohács és környezetének történeti földrajzi rekonstrukciója, a csata legfőbb helyszíneinek azonosítása. 2. A csata lefolyása, politikai következményei. 3. Régészeti vizsgálatok a csatatéren (településszerkezet, kutatás új tömegsírok után, régészeti leletek számbavétele). 4. A mohácsi csata emlékezete és emlékezetpolitikai felhasználása a történettudományban, képzőművészetben, irodalomban, népi emlékezetben, zenében, tankönyvekben. 5. A sokáig „második mohácsi csataként” számon tartott nagyharsányi csata (1687. augusztus 12.) beemelése a Mohács-vizsgálatokba. 6. A mohácsihoz hasonló sorsfordító csaták a Balkánon, a Földközi-tengeren és Közép-Európában (Rigómező 1389; Nikápoly, 1396; Konstantinápoly, 1453; Nándorfehérvár, 1456; Udbina/Korbáviai mező, 1493; Málta, 1565; Szigetvár, 1566; Lepanto, 1571; Szentgotthárd, 1664; Bécs, 1683). A Több mint egy csata… című kötet voltaképp a kiindulópontját jelentette e széles körű vizsgálatoknak, és első darabja a „Mohács 1526–2026. Rekonstrukció és Emlékezet” című könyvsorozatnak – szerkesztői ugyancsak Fodor Pál és Pap Norbert. Az volt a célunk vele, hogy bemutassuk: miként értelmezte a magyar nép és nemzet a mohácsi csatát az azóta eltelt időben. Kicsit vulgárisabban kifejezve úgy is mondhatom, arra voltunk kíváncsiak, mit is csinált a magyar nép a mohácsi csatával az esemény utáni ötszáz évben. A kötet egyben számvetés is azzal, hogy hol tart a kutatás és merre lehetne, kellene tovább lépni. A 16 alapos tanulmányból és a bevezetőből az derült ki, hogy Mohács a mi népünk számára valóban több lett, mint egy átlagos csata: meghatározó fordulópont, egy virágzó korszak végpontja és egy hányattatásokkal teli, kudarcos korszak kezdete. De persze ez nem mindig volt így, nem azonnal alakult ki ez a kép, hanem lassanként és korszakonként változó hangsúlyokkal. Végül a reformkori magyar értelmiség tollán (értekezésekben, versekben, pamfletekben stb.) vált „örök Moháccsá”, az örök magyar balsors és sikertelenség példázatává. Ahogy a kötet előszavában írtuk: „Mohács gyászemlékként rögzült az újkori magyar tudatban, mert – miként Kovács Gábor és Mester Béla írja a kötetben – »alkalmassá vált arra is, hogy minden későbbi nemzeti katasztrófát ennek analógiájára, ennek megismétlődéseként értelmezzünk, így dolgozzunk föl egy tipikus emlékezettörténeti alakzat, a vereség kultúrája keretében«. Pedig alternatívaként ott volt akár a devictus vincit (legyőzetve is győztes) gondolatot közvetítő szigeti helytállás, amely Mohács esetére is alkalmazható lett volna. Ám elődeink Világos, Trianon stb. árnyékában újra és újra a »vereség kultúrájára« szavaztak, pedig nemcsak a csatához vezető és abból elágazó utak, hanem még maga a nagy összecsapás is számos olyan elemet tartalmaz, amelyből önbizalmat erősítő hagyományt építhettünk volna.” A kutatási program épp ezt az utóbbi vonalat kívánta megerősíteni. Nevezetesen azt, hogy az eddigi domináns értelmezésekkel szemben nem veszett el minden Mohácsnál (csak „több”), a csatát megvívó elődeink pedig nem elmarasztalást, hanem dicséretet érdemelnek derekas helytállásukért.
– A mohácsi csatát hogyan látja? Volt-e a magyar királynak esélye a nagy oszmán szultánnal szemben?
– A kérdésre ma már könnyen tudunk válaszolni, mert az utóbbi évek kutatásai alapján elég pontos képünk van a két ország erőviszonyairól. A Mohács előtti évtizedek hódításainak köszönhetően az oszmán állam valódi világbirodalommá fejlődött. 1526-ra területben majdnem ötszörösen (15 millió km2><307 000 km2), népességben négyszeresen (12-13 millió fő><3–3,3 millió), bevételekben huszonnyolcszorosan (évi 10-12 millió arany><évi 300-350 000 arany), hadsereglétszámban pedig legalább négy-ötszörösen (teljes potenciál: kb. 200 000 fő><25-40 000 fő) múlta felül a fogyó területű Magyar Királyságot. Igaz, II. Lajos cseh királyként elvben számíthatott a cseh korona haderejére és pénzügyi forrásaira is, de ezek mobilizálása korántsem bizonyult egyszerűnek, s mint a tények mutatják, 1526-ban is csak részlegesen sikerült. A mohácsi síkra érkező két sereg pontosan tükrözte az erőviszonyokban fennálló különbségeket. A közép-európai erőkkel kiegészülő magyar sereg harcoló alakulatai legfeljebb 29–32 00 főt tehettek ki, míg velük szemben egy 100 000-es oszmán hadsereg sorakozott fel, amelyben a harcoló alakulatok száma 84 500 főre rúgott, de szükség esetén a maradék 15 000 is képes volt fegyvert ragadni és utolsó leheletéig harcolni. Ami még a számbeli különbségnél is nagyobb baj volt, hogy az oszmán sereg messze felülmúlta a magyart tűzfegyverekben, taktikában és vezetésbeli képességekben. A rendkívül fegyelmezett, jól kiképzett és begyakorolt gyalogos janicsár hadtestnek legalább a felét szabványosított, az európai kézi tűzfegyvereknél jóval magasabb minőségű, nagyobb átütőerővel rendelkező puskákkal szerelték fel. Ráadásul úgy tűnik, hogy a janicsárok ekkorra megtanulták a sorváltó tüzelést, ami azt jelenti, hogy folyamatos puskatűzzel tudták elárasztani a rohamozó ellenséget. Valójában ez az újszerű harcmodor döntötte el e csata sorsát, mert a magyar félnek erre nem volt ellenszere. A Magyar Királyság óriási erőfeszítésekkel, pápai támogatással a lehetőségei határáig elment a hadsereg kiállításában és a csatatéri helytállásban, de a fent vázolt körülmények eleve eldöntötték, hogy ezt a sorsdöntő ütközetet csak a muszlim világ vezető hatalma nyerheti meg. Végül érdemes megemlíteni, hogy az utókor által rossz, henye, alkalmatlan uralkodónak beállított II. Lajos – nem teljesen önszántából, de – úgy döntött, hogy személyesen is részt vesz az ütközetben, és valóban halált megvető bátorsággal harcolt az utolsó pillanatig. Más kérdés, hogy ez bölcs dolog volt-e vagy sem; talán jobban tette volna, ha nem harcol, vagy ha előbb elmenekül, de ő úgy gondolta, hogy „inkább akar még két napig Magyarország királya lenni, mint hogy soha többé ne lehessen Magyarország királya” – ahogy egy cseh résztvevő írta róla.
– Magyarország Mohács előtti állapota sokkal jobb volt, mint ahogy az a köztudatban szerepel. Hogyan lehetne hazánk 1526 előtti állapotát leírni?
– A romantikus magyar történetírás a 19. század végére egyértelműen azt az „ítéletet” hozta, hogy az alkalmatlan és tehetetlen Jagellók miatt veszett el az ország. A már említett „Több mint egy csata…” című kötetben C. Tóth Norbert így foglalta össze a 19. század egyik legnagyobb hatású magyar történetírója, Horváth Mihály nézeteit: „Mátyás fényes kormányzatával szemben a Jagellók minden tekintetben megmutatkozó tékozlása, a főurak pártoskodása és »hatalmaskodása«, a királyi jövedelmek elsikkasztása, a királyi birtokok elkótyavetyélése, a bányajövedelmek Fuggerek általi kivitele, szegények kifosztása, s mindezek együtt természetesen a mohácsi katasztrófa okai”. Így lett II. Ulászlóból a mindenre csak rábólító „Dobzse” László. Heltai Gáspár az 1574-ben írott Krónika az magyaroknak dolgairól című művében már ezt a tehetetlen, alattvalóival szót sem értő királyt állítja elénk: „Ez, e László király jó csendesz vala, és a magyarok megutállyák vala őtet az ő csendeszségeért. És bőv kezű vala. És a magyarok eszt látván, mindent elkéregetnek vala tőlle. Az urak is majd minden jövedelmét elraggadnák vala tőlle. És ollyan szükségbe vala ezért, hogy a budai mészárosoktól rovásra hordottanak húst minden nap az ő konyhájára. Nagy kárára vala néki, hogy nem tud vala magyaról. Mindent tolmács által kellett beszélleni, valamit mondottanak néki, csak ez volt ő feleleti: dobrsa, dobrsa, etc.” Az utóbbi évek kutatásai teljesen megváltoztatták ezt a negatív képet. Kiderült, hogy Ulászló aktívan részt vett a kormányzásban, jól beszélt és írt latinul, ő az első magyar király, akitől saját kézzel írt levél is fennmaradt. A kollégáim azt is kiderítették, hogy míg Mátyás királytól 33 három évnyi uralkodása idejéből összesen 84 saját kezű aláírás maradt fenn, addig Ulászlótól csak az első három évből 60. Minden jel arra utal, hogy a Jagellók állama és diplomáciája jól működött, semmivel sem volt rosszabb a kor európai államainál. Nem a két király gyenge jelleme vagy nemtörődömsége okozta a gondot, hanem a külső helyzet megállíthatatlan romlása, a törökök elleni védelem óriási költségei, továbbá a királyi birtokok kis száma, és néhány, Mátyás által felemelt család (Szapolyaiak, Korvin János) óriásbirtokai és azokból fakadó belpolitikai súlya. Mindez állandó költségvetési hiányhoz vezetett, a királyi hatalom pedig a hadiadók kivetéséhez és behajtásához rászorult a rendekre és az országgyűlésekre, vagyis állandó alkukat kellett kötnie. Az ifjabb Jagelló, Lajos és felesége, Mária királyné az 1520-as években komoly reformokba kezdtek, és lehet, hogy végig is vitték volna azokat, ha nem jön közbe a török invázió. Ha szerencsésebben alakul a sorsuk, talán ma sikeres uralkodópárként beszélhetnénk róluk.
– Ön a török kor neves kutatója, hogyan látja a török hódoltság időszakának mérlegét a magyarság szempontjából?
– Nagyon sötét színben látom ezt a korszakot országunk és népünk történetében és későbbi sorsa szempontjából is, de összességében a magyarság mégis elismerésre méltó teljesítményt nyújtott az adott, nagyon nehéz helyzetben. Válasszuk szét a rövid és a hosszú távú következményeket. A mohácsi vereség közvetlen következménye az ország soha nem látott pusztulása lett: egy újonnan előkerült, törökök által készített veszteséglista szerint az ország egyedül a mohácsi hadjáratban lakosságának 4–5 százalékát vesztette el. Ehhez járult a két király választása, az 1527-től kibontakozó és évtizedekig húzódó polgárháború, s végül 1541-ben a főváros, Buda és az ország közepének elvesztése, aminek valójában a politikai megosztottság ágyazott meg. A kor legfőbb hosszú távú negatív hozadékait a következő pontokban lehet összefoglalni: Az ország területe 150–170 évre két világbirodalom csataterévé vált, annak minden következményével együtt (szüntelen fosztogatás, pusztítás, emberrablás), ami egyre apasztotta az ország lakosságát. Elpusztult az épített környezet jelentős része (beleértve a nemesi udvarokat, monostorokat és plébániákat is). Az ország három, sőt a 17. század végén négy részre szakadt. A török előrenyomulás és az általa kiváltott népmozgások következtében hatalmi vagy etnikai szempontból egymás után vesztek el korábban az ország szerves részét alkotó és eredetileg olykor magyar többségű területek (Raguza, Szlavónia, Szerémség, Temesköz stb.). Mivel a végvárakból álló ellenséges védelmi rendszerek éppen a magyar szállásterületeken húzódtak végig, a magyar népességet valóságos demográfiai katasztrófa érte: a török kor végére a nemzetiségek javára változtak meg az etnikai viszonyok. Megbomlott a fél évezredes településszerkezet, a legfőbb gazdasági szervező központok (Buda-Pest, Szeged, Pécs, Székesfehérvár stb.) török kézre kerültek, és határvárak, katonai helyőrségek lettek. A 16. században még dinamikus magyar gazdasági struktúra megmerevedett, elvesztette megújulási képességét. A 17. században idegen (görög, török, örmény, raguzai stb.) kereskedelmi szervezetek szorították ki az előző században még virulens magyar kereskedő parasztpolgári réteget. A Habsburgok hatalomra jutásával a magyarság fővárosa külföldre tevődött át, ami a későbbi századokban a nemzeti fejlődés egyik nagy akadálya lett. Kialakultak a későbbi, nem Buda központú és nem magyar irányítású Közép-Európa körvonalai (Bécs, Zágráb, Pozsony, Gyulafehérvár, Belgrád felemelkedése). Ahogy Pálffy Géza kollégám megállapította: valójában Szulejmán hozta létre a későbbi Közép-Európát. A török hódítás mentális törést is okozott: lerombolta a magyar politikai és kulturális elitek önbizalmát. Eluralkodott a kisebbrendűség, az otthontalanság, a hazátlanság érzése. Ez a kor szülte meg „a bujdosó magyart”, aki „Szerte nézett s nem lelé / Honját e hazában”. A magyar elitek ugyanakkor a nemesi vármegyékre támaszkodva hallatlan dolgot vittek végbe: a „két gazda (török és Habsburg) közt gazdátlanul” is szívósan fenntartották a szétszakadt részek egységtudatát, a hódolt részeket nem engedték a törököknek zavartalanul birtokolni, sőt a 17. században gyakorlatilag kiszorították őket saját területük kormányzásából. Ezzel és a Szent Korona-tan kiteljesítésével további pár száz évre biztosították a Szent István-i birodalom fennmaradását, jóllehet, annak etnikai és részben politikai alapjai jóvátehetetlen károkat szenvedtek el.
– Milyen messzi ható következményekkel járt a 150 éves török uralom Magyarországon? Igaz-e, hogy Trianon egyik okaként, eredőjeként is beszélhetünk e korról?
– Igen, magam is azt hiszem, hogy a török kor alapozta meg Trianont. Van ugyanis egy közhelyszerű igazság: a terület azé (lesz), aki belakja és teleszüli. A magyarság említett pusztulása teret nyitott a nemzetiségek etnikai terjeszkedésének: a horvátokénak Szlavóniában és Nyugat-Magyarországon, a románokénak a Temesközben és Erdélyben, a szlovákokénak a Felvidéken, a szerbekének jóformán az ország egész területén, ahol később olyan autonómiákat kaptak a Habsburgtól, amelyekre építve elkezdhették bontogatni a történeti magyar állam igazgatási és területi egységét, majd később hozzáfoghattak nemzeti mozgalmaik megszervezéséhez, fokozhatták követelésekeit, ami végső soron a Szent István-i magyar állam széteséséhez vezetett.
– Az 53. Országos Honismereti Akadémia Mohácstól Mohácsig címmel idén a mohácsi csatáról, illetve a török korról szólt. Többen azt hangsúlyozták, hogy nagyon nagy dolog, hogy nemzetünk meg tudott maradni. Ha csak az 1526-os magyar népességvesztést nézzük, akkor nem tűnik teljesen túlzásnak „a nemzethalál” bekövetkezése?
– Egyetértek velük, magam is úgy gondolom, hogy szó sincs nemzethalálról, elvégre – igaz, megtörve és megfogyva – még mindig megvolnánk. A 16–17. századi magyarok helytállásáról már megemlékeztem, itt csak annyit teszek hozzá, hogy a dicséret nemcsak a megmaradt országrészt belülről és a hódoltságot kívülről igazgató magyar politikai osztályt illeti, hanem az összes városi és falusi közösséget is a legkisebbtől a legnagyobbig, amelyek az állandó létbizonytalanság és kiszámíthatatlanság közepette is képesek voltak megszervezni az életüket, gazdasági tevékenységüket, és még arra is volt gondjuk, hogy – mint például a kecskeméti reformátusok – virágzó kultúrát teremtsenek maguknak.
– A mohácsi csata tekinthető a törökkel szembeni közép-európai összefogás példájaként is?
– Igen. Több év óta használom azt a fordulatot, amikor a mohácsi csatáról beszélek, hogy az a V4-ek csatája volt. Az oszmán-török invázió és a mohácsi hadjárat nemcsak Magyarországot, hanem egész Közép-Európát létében fenyegette, hiszen a Magyar Királyság teljes bukása és eltörlése után Ausztria, Csehország, Itália, Németország és ki tudja, mi minden következett volna még. A Mohácsnál felvonult keresztény seregben a magyarokon kívül nagy számban jelentek meg csehek, lengyelek, szerbek, horvátok, szlovákok, még németek is, tehát valóban a keresztény közösség, elsősorban a mai V4 országok katonái. Ezért fontos, hogy a mohácsi csata megszűnjék végre lokális magyar ügynek lenni, és hogy meggyőzően el tudjuk magyarázni a tágabb nemzetközi környezetünknek, hogy itt sokkal, de sokkal többről volt szó: arról, hogy járhat-e továbbra is a saját útján a közép-európai latin civilizáció, vagy az a sors vár rá, ami a balkáni népeknek, majd a magyar népesség egyharmadának jutott. A mohácsi csatában nemcsak a Magyar Királyság bukott el, hanem egy másik Európa lehetősége is: a Jagellók vagy valamilyen más dinasztia által irányított, a Buda–Prága–Krakkó háromszögre épülő közép-európai, multikulturális birodalomé, amely az állam- és társadalomszervezés olyan útját mutathatta volna fel, amely a későbbiekben megkímélhette volna Európát az agresszív nemzetállamok okozta megpróbáltatásoktól.
– Nagyon sok vaskos, szép tudományos munka jelent meg az elmúlt években. Kérem, sorolja fel a Mohács-projekt jegyében elért tudományos eredményeket! Melyek ön szerint ezek közül a legfontosabbak?
– Először pár szó a „termés” mennyiségéről. Az első kutatási szakaszban (három év alatt) 10 kötetet jelentettünk meg a már említett „Mohács 1526–2026: Rekonstrukció és Emlékezet” című könyvsorozatban. Ezek a következők voltak: Fodor Pál–Varga Szabolcs (szerk.): Több mint egy csata: Mohács. – Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben. Budapest, 2019; B. Szabó János–Fodor Pál (szerk.): Új korszak határán: az európai államok hadügye és hadseregei a mohácsi csata korában. Budapest: MTA BTK, 2019, 2022 (2., bővített kiadás); B. Szabó János–Farkas Gábor Farkas (szerk.): Örök Mohács: Szövegek és értelmezések. Budapest, 2020; Kasza Péter (szerk.): Caspar Ursinus Velius: Lajos király haláláról és Magyarország bukásáról. Egy elveszettnek hitt beszámoló a mohácsi csatáról / Caspar Ursinus Velius: De interitu Ludovici regis et clade Hungariae. A Long-lost Report about the Battle of Mohács. Budapest, 2020; Fodor Pál–Varga Szabolcs (szerk.): Egy elfeledett magyar királyi dinasztia: a Szapolyaiak. Budapest, 2020; Fodor Pál–Varga Szabolcs (eds.): A Forgotten Hungarian Royal Dynasty: The Szapolyais. Budapest: 2020; Máté Ágnes–Oborni Teréz (eds.): Isabella Jagiellon, Queen of Hungary (1519–1559): Studies. Budapest: RCH, 2020; Pap Norbert (szerk.): Mordortól Mohácsig. A mohácsi csatatáj történeti földrajzi kutatása. Budapest, 2020; B. Szabó János–Fodor Pál (eds.): On the Verge of a New Era: The Armies of Europe at the Time of the Battle of Mohács. Budapest, 2021; Kasza Péter (szerk.): Buda Oppugnata. Források Buda és Pest 1540–1542. évi ostromainak történetéhez. Budapest, 2021. Talán már a címekből is látható, hogy a Mohács-kérdést a lehető legszélesebben fogtuk fel: nemcsak magára a csatára, hanem az oda vezető útra és következményeire is kiterjesztettük vizsgálatainkat. A főbb eredmények közül kiemelendő, hogy sikerült meghatározni a csata pontos lokalizálásához szükséges legfontosabb helyszíneket: az úgynevezett Törökdombot, a „nagy árkot”, amely mögött a magyar hadsereg felsorakozott, a sokat vitatott Földvár falu helyét. Kimutattuk, hogy a király legvalószínűbben nem a Csele patakban vagy pataknál, hanem a Duna akkor kisebbik, mohácsi ágában lelte halálát. Új, eddig ismeretlen leírást tettünk közzé a mohácsi csatáról (Ursinus Velius töredékesen fennmaradt beszámolóját), amelynek segítségével más szemmel tekinthetünk be a csata előtt zajlott hadi tanácskozásokba és a magyar hadvezetés dilemmáiba, a különféle szereplők álláspontjaiba. Az Örök Mohács című hatalmas forrásgyűjteménnyel olyan páratlan eszközt adtunk a kérdés kutatói, de a szélesebb közvélemény kezébe is, amelynek segítségével minden eddiginél részletesebben és tágabb összefüggésben láthatja a csatát, annak elő és utótörténetét, az emlékezet alakulását. A Mohács körüli időszak európai államainak hadügyéről készült összehasonlító tanulmánykötet fő hozadéka abban áll, hogy a lokális, sokszor köldöknézős magyar megközelítések helyett a lehető legtágabb összefüggésben mutatja be a kor hadszervezeteit, amiből kiderül, hogy mennyire korlátozottak voltak Magyarország esélyei; korábban nem láttuk ennyire világosan, hogy az összes európai ország közül talán csak Franciaország vehette volna fel a versenyt a nyomasztó túlerőben lévő oszmán állammal. A magyar történetírás nagy adósságát törlesztettük azzal, hogy monográfiaszerű tanulmányköteteket tettünk közzé a Szapolyai-házról, amelyek végre átfogó és elfogulatlan képet adnak erről a sokszor félreértett családról és magáról I. János királyról. Buda és Pest birtoklásáért 1540 őszétől 1542 októberéig, két éven át öldöklő harc folyt a Habsburgok, az oszmánok, illetve magyar híveik és szövetségeseik között. Ezek az események óriási érdeklődést váltottak ki egész Európában, számos történeti és irodalmi mű, kortárs tudósítás született róla. A Buda oppugnata… című kötet ezekből ad bőséges és reprezentatív válogatást. Megjelentetését azért éreztük indokoltnak a Mohács-sorozatban, mert valójában itt ért véget az 1526-tal elindult, mélyreható változások első szakasza. Támogattuk sorozaton kívüli kötetek elkészítését is, így például a Jagelló-kor gazdasági és pénzügyi viszonyainak megértéséhez nélkülözhetetlen 1494–1495. évi kincstartói elszámolás, vagy az V. Lotaringiai Károly herceg magyarországi és európai szerepének átértékelését elvégző, új korszerű életrajz megjelentetését. A projekt második, 2024-ben indult szakaszában eddig a következő 7 kötet látott napvilágot: Norbert Pap (ed.), The Battle of Mohács. (History of Warfare, 146.) Leiden–Boston, 2024; ennek magyar változata: Pap Norbert (szerk.): A mohácsi csata. Budapest, 2025; Papp Júlia: „Honját, népét s ősi hitünket védte királyunk.” A mohácsi csata és II. Lajos a 16–19. századi képzőművészetben. Budapest, 2025; Mátyás-Rausch Petra–Oborni Teréz–Tóth Csaba: Pénzügyek Mohács árnyékában. Fejezetek a magyarországi nemesércbányászat, pénzügyigazgatás és pénzverés 16. századi történetéből. Budapest, 2026; Juhász Katalin (szerk.): „Mohács, Mohács, mit hoztál ránk?” Mohács és a török hódoltság emlékezete, hatásai a néphagyományban. Budapest, 2026; Hrvoje Kekez: The Battle of Krbava Field in 1493: Context, Event, Consequences, and Perception. Budapest, 2026; Korpás Zoltán: Warfare at the Limits of Empire: Charles V, the Mediterranean and the Defence of Hungary (1526–1556). Budapest, 2026. Az angolul és magyarul egyaránt kiadott A mohácsi csata című kötet célja az volt, hogy összefoglalja és szintetizálja az első szakaszban elvégezett kutatómunka már jelzett legfontosabb eredményeit, olyan témákra összpontosítva, mint a csatatér és az ütközet újszerű rekonstrukciója, a seregek összetétele, a lőfegyverhasználat, a hadszíntérrégészet ellentmondásos eredményeinek értékelése, a csatatéri környezet főbb változásai az elmúlt évszázadokban és a csata emlékének politikai célokra történő felhasználása. Papp Júlia majd ezer oldalas monográfiája a csata és II. Lajos magyar és nemzetközi ikonográfiáját foglalja össze, 760 illusztrációval. A páratlan gyűjtésből jól nyomon követhetők a mindenkori propaganda, államérdek és nemzetépítési törekvések által befolyásolt Mohács- és Lajos-kép változásai, az a folyamat, amelynek során a kereszténység mártírjából a szerencsétlen, magára hagyott, mocsárba veszett Lajos király lesz. A csata népi emlékezetét feldolgozó kötet új gyűjtéseket és hangzóanyagokat is tartalmaz, így sosem látott teljességben ismerhetjük meg belőle a különféle magyarországi népcsoportok alsóbb rétegeinek Moháccsal kapcsolatos érzéseit, gondolatait, emlékeit. A horvátok mohácsi csatájának számító udbinai vagy korbávmezei csatáról és az V. Károly magyarországi politikájáról és katonai segítségnyújtásáról szóló monográfiák megjelentetését azért láttuk szükségesnek, hogy általuk pontosabb képet kapjunk a Mohácshoz vezető út egyik meghatározó fejleményéről, a horvátok Magyarországtól való elfordulásának és a Habsburgokhoz történő átállásának okairól, illetve a Mohács után az ország sorsát döntő módon befolyásoló nemzetközi erőtérről, a földközi-tengeri és a magyarországi oszmánellenes front kapcsolatáról. Ugyan nem a sorozatban, de a projekt támogatásával jelent meg két további kötet a Történelmi Társulat Századok című folyóiratának különszámaként. Az első, 2024-es kötet az első mohácsi csatával, annak elő- és utótörténetével foglalkozik, s benne jelent meg az a tanulmány, amely egy szép legendával leszámolva kiderítette, hogy a Lajos király által V. Károlynak írt drámai erejű levél a mohácsi táborból valószínűleg hamisítvány. A második, 2025-ös tanulmánykötet az első és második mohácsi csatát együtt tárgyalja. Az egyik tanulmány első ízben demonstrálta pontos számokkal azt az elrettentő oszmán létszámbeli fölényt, amelyről fentebb már szóltam. Az 1687. évi második mohácsi csatának a kortárs nyugati és magyar recepciójára, emlékezettörténetére és ikonográfiai reprezentációjára esett a hangsúly. Az írásokból az a szomorú tény derül ki, hogy a nagyharsányi győzelmet és a felszabadító háborút a magyarság nem érezte magáénak, és a dicsőséget az osztrákok és más nyugatiak aratták le. A kötet fő célja az volt, hogy az 1526. évi ütközet 500 éves évfordulójára helyreálljon az egyensúly, és a két csata újra együtt és végső kifutásában új jövőt nyitó lehetőségként épüljön be a magyar köztudatba. Mindenképpen ki kell emelnem, hogy eleitől fogva törekedtünk kutatásaink „nemzetköziesítésére”. Ennek érdekében a könyvek egy része eleve angolul jelent, másoknak pedig mind magyar, mind angol változatát közreadtuk. Úgy látom, hogy erőfeszítéseink nem voltak hiábavalók, és talán volt részünk abban, hogy láthatóan más országok történetírásában is megpezsdült az érdeklődés a mohácsi csata iránt.
– Hogyan tekint a mai magyar és török történetírás Mohácsra és a török uralom időszakára?
– A fősodratú magyar történetírás nagyjából azt gondolja a csatáról, amit fentebb vázolni próbáltam. Egyfelől mindenképpen korszakhatárnak tekinti, ami után már semmi sem volt olyan, mint a csata előtt. A rettenetes következmények megítélésében sincsenek lényeges különbségek, legfeljebb vannak olyanok, akik a mérleg pozitív serpenyőjébe valamivel több dolgot tesznek, mint mások. A korábbi önálló és független Magyarországnak be kellett tagolódnia a Habsburg Birodalom soknemzetiségű és sokféle hatalmi képletből összetevődő konglomerátumába, és le kellett mondania függetlenségéről és szuverenitásának egy részéről. Ugyanakkor a birodalmon belül nagymértékben meg tudta őrizni önállóságát, önigazgatását, sőt, ahogy előbb mondtam, még az elvesztett, hódoltsági területeken is helyreállította a magyar állam fennhatóságát. Ez mindenképpen óriási eredmény, enélkül nem következhetett volna be az a 18. századi újjáépítés, regeneráció, ami a mai napig lenyűgözi az embert. Ami a törököket illeti, az elmúlt évtizedig nem sok figyelmet fordítottak Mohácsra. Ez azért érdekes, mert a 16–17. századi oszmánok világraszóló győzelemként, az iszlám páratlan sikereként ünnepelték a csatát. A 17. század végén sorozatban elszenvedett hatalmas vereségek azonban elhomályosították a korábbi diadalokat. A késő oszmán kor politikai változásai, az európai hatalmak behatolása és a birodalom meggyengülése aztán végképp idejétmúlttá tette a régi nagy győzelmek emlegetését, főleg ünneplését. A modern történetírókat sem igazán érdekelte a dolog. De az utóbbi időben gyökeres változás történt. A török történészek és PhD hallgatók egyre nagyobb számban fordultak hódoltsági témák elé, amiben persze az is szerepet játszott, hogy a Magyarországra vonatkozó forrásanyag jóval bővebb, mint az anatóliai területek forrásanyaga. Írásaik és értekezéseik fontos jellegzetessége, hogy általában megmaradnak a pozitivista leírásoknál, általános értékelésekre kevésbé vállalkoznak. Másfelől a magyarországi Mohács-kutatások elérték a törökországi kutatók ingerküszöbét, akik a nagy pezsgést látván úgy érezték, hogy nekik is lépniük kell, nem szabad a magyarok kizárólagos vadászterületének meghagyni az ő történelmüket is nagyban befolyásoló eseményt. Az is ösztönzőleg hatott rájuk, hogy ma már nagyon szoros, napi kapcsolat és együttműködés van a magyar kollégákkal, beleértve magamat is. Az oszmán hadsereg létszámáról szóló, fentebb említett cikket például egy fiatal, nagyon tehetséges kutatóval közösen írtam. Egy Ankarában magyar szakot végzett fiatal történész önálló monográfiát írt a csatáról, amelyben Brodarics István emlékiratát is közzétette török fordításban. A Mohácsra irányuló figyelem legújabb bizonyítéka az a tanulmánykötet, amely a Török Történeti Társaság gondozásában a közeli hetekben jelenik meg angol nyelven. Már a címe is sokatmondó: The Battle of Mohács, 1526. A Turkish Perspective. Egyértelműen azt üzeni, hogy van saját, török szempontú mondanivalójuk az ütközetről. A kötet szerkesztője szintén barátunk és munkatársunk, a mai török történetírás egyik legtehetségesebb alakja. Egyébként ennek a könyvnek van egy hozzám kötődő, ironikus vetülete. A „török perspektíva” kifejtésére értelemszerűen török szerzőket kértek fel, de van egy kivétel: szerény személyem, aki úgy kerültem közéjük, hogy az említett, fiatal török kollégával közös cikkünk angol verzióját is beválogatták a kötetbe.
– Melyek azok a tévhitek Moháccsal kapcsolatban, amelyek még ma is élnek az emlékezetben?
– Nagyon sok ilyen van. Csak felsorolásszerűen: 1. A magyar sereg akár háromszor nagyobb is lehetett volna, ha mindenki (beleértve a parasztságot) hadba vonul, és ha bevárják az úton lévőket. 2. Szapolyai János szándékosan késett el a csatából, mert már korábban összeszűrte a levet Szulejmánnal. 3. A magyar urak és főpapok többsége kötelességét megszegve nem jelent meg a csatában. 4. Lassú és nem megfelelő volt a haderő mozgósítása. 5. A magyar hadvezetés rosszul választotta meg a csata színhelyét és idejét. 6. A magyar urak elárulták Lajos királyt, aki nem menekülés közben, a Csele-patak mocsarában vagy más másutt halt meg, hanem megölték. És ahogy fentebb szó esett róla: 7. Az alkalmatlan és tehetetlen Jagellók miatt veszett el az ország. Végül: 8. A Nyugat elárulta és magára hagyta Magyarországot. Sommásan mindezekről annyi mondható, hogy vagy nem igazak, vagy nem úgy igazak… A mai magyar történetírói gárda java ezeket a legendákat már alaposan és hitelt érdemlően megcáfolta.
– Ha a szépirodalmat tekintjük, mit érdemes olvasni a korszakkal kapcsolatban? Miért azokat?
– Gondolatban végigfutva a hatalmas szépirodalmi termésen, nagyon nehéz válaszolni a kérdésre. Az elmúlt évtizedekben a hódoltság időszakáról történelmi regényt írni egyfajta divattá vált, és a művek között szerintem vannak nagyon jók és nagyon gyengék, sőt a magyarsággal kifejezetten rosszindulatúak is (jellemző módon éppen ezekből fordítottak le párat törökre). Ugyanakkor, ha egy alkotást kellene kiemelnem, akkor nem kell sokat haboznom: Szilágyi István Hollóidő című, csodálatos magyarsággal megírt regényét ajánlom melegen mindenkinek. Miért? Mert ez az a könyv, amelyben a „hollóidő” szóval félelmetes pontossággal jellemzett kornak az összes nagy kérdése, az összes lehetséges magatartásforma terítékre kerül. A szenvedések, pusztítások és kegyetlenségek (akár a magyarok magyarok ellen elkövetett kegyetlenkedéseinek) rendkívül érzékletes ábrázolása dacára mű egésze mégis a megmaradás hőskölteménye és apoteózisa.
– Hogyan tekintsünk Mohácsra és a mohácsi hősökre?
– Mivel 2020-ban egyike voltam a mohácsi emlékparkban aláírt és közzétett, az 500 éves évfordulóról való méltó megemlékezésre felhívó kiáltvány szerzőinek, legyen szabad ebből idéznem: „A magyarság és szövetségesei hősies küzdelme 1526-ban évszázadok után is alapzata a magyar identitásnak, önszemléletnek és történelemről való gondolkodásnak. A Mohácsnál összegyűlt keresztény sereg minden tagja – legyen az tiszt és katona, főpap és pap, főúr és közrendű, magyar, horvát, cseh, lengyel, szerb, osztrák vagy itáliai – tisztában volt az ellenség túlerejével, mégis bátran harcolt, és vállalta a hősi halált. Ezt követelte tőlük elődeik hagyománya és katonaerkölcse: egyénenként és közösen az oszmánok ránk és az egész kereszténységre zúduló áradatát igyekeztek megállítani. A vereség dacára Szulejmánt megakadályozták abban, hogy úgy legyen a Kárpát-medence ura, ahogyan szerette volna.”
– Mit jelenthet Mohács a mai magyarság számára?
– Mindenekelőtt egy óriási leckét – épp úgy, mint Trianon. Azt, hogy ha egy nép és a vele együtt élő nemzetiségek évszázadok munkájával felépítenek maguknak egy virágzó országot és egy tartósan jó életlehetőségeket biztosító államot, akkor arra nagyon vigyázni kell. Minden eszközzel, bölcs politikával arra kell törekedni, hogy ezek megtartása nehogy egyszer csak élet-halál kérdéssé váljék. De ha ez mégsem lehetséges, ha ezeket a kereteket és a lakosok identitását valami vagy valakik létükben fenyegetik, akkor viszont teljes szívvel, megalkuvás nélkül ki kell állni értük. Mohács nemzedéke megértette, mi a feladata, és meghozta azt az életáldozatot, amely méltó volt a téthez. Ezért méltán tekinthetjük őket hősöknek, a helytállás hőseinek, akik nélkül ma nem lenne Magyarország. Más kérdés, hogy ebből mit ért meg a mai magyarság. Attól tartok keveset. Ismeretes, hogy nálunk épp úgy, mint a nyugati országokban, azok száma, akik veszély esetén hajlandók volnának harcolni az országukért, meredeken csökken. Ilyen felfogású világban a mohácsi helytállás példája is veszít a vonzerejéből. A mostani kerek évfordulónak az is egyik feladata lehet, hogy változtasson ezen a helyzeten.

