„Isten feladattal küldött ebbe a világba, de olyannyira lemaradtam vele, hogy ha csak felét végzem el, akkor is igencsak örökké kell élnem…” – olvashatjuk a közösségi média oldalának névjegyében. Mi a feladata?
Csak keresni tudjuk, hogy mi a feladatunk, de a Jóisten mindig megmutat egy-egy kis részt abból, amit éppen csinálni kell. Az is dolgunk, hogy egyre jobban ráengedjük magunkat a gondviselésre, és figyeljük az akaratát, szándékát, lehetőségeit. Amit az életemben eddig akartam, az nem sikerült, amit pedig a gondviselés vezetett, az mindig működött. Engem soha nem tudtak igazán mások motiválni, mindig az foglalkoztatott, amit én el akartam érni, ami belülről jött. A történelem és a magyar irodalom érdekelt az általános iskolától kezdve a későbbi tanulmányaim idején is. A gondviselés mindig küldött olyan embereket, akik mindig átsegítettek a többi, számomra nehezebb témákban. A modern ember éppen ezt felejti el, hogy az intuíciónak milyen hihetetlen hatása van az életünkre. A régiek, a magyar pásztorok vagy az észak-amerikai őslakosok, a természetben élő emberek mindig közvetlen kapcsolatban voltak az intuitív életükkel, az álomvilágukkal, az érzéseikkel.
És voltak példaképei vagy olyan emberek, akik hatással voltak a személyiségére?
A családból ered az a mentalitás, amit a világgal kapcsolatban képviselek. Édesapámnak nagyon nehéz élete volt, tizenhat éves korában, 1956-ban elvesztette az apját, és családfenntartóvá vált. Fiatalkorában grafittal rajzolt, olajjal festett, komoly könyvtára volt, de nem tanulhatott a felsőoktatásban. Vidéken lakott, és középvezető lett mezőgazdasági technikusi végzettséggel. Édesanyám családja révén tradicionális paraszti közegbe születtem. Amit a helyi hagyományokról tudok, azt gyakorlatilag születésem óta megtapasztaltam családi körben. Amikor pedig már tudatosan gyűjtöttem, akkor nagymamám és édesanyám voltak a legjobb és legbiztosabb adatközlőim a helyi hagyományokkal kapcsolatban. Újkígyós nagyon karakteresen katolikus, endogám közösség volt egykor. 1814-ben Wenckheim József Antal hívta a településre az őseinket, ő létrehozta a Nép-vének Tanácsát az akkori plébánossal, Léhner Mihállyal. A tagjai között tizenkettő egyenesági ősöm is volt. Meghatározó számomra a tanács 1845-ös szabályzatának kezdő mondata: „Valamint a lélek a testet eleveníti s élteti, s annak eltűnésével a tagok rothadásnak indulva elvesznek; hasonlólag, rend nélkül minden lassú pusztulásnak indul; ellenben ahol jó rend uralkodik, ott vagyon azon titkos erő is, amely az egész községet – ezt az erkölcsi testet – fenntartja és boldogítja”. Harangozó József dédapám az újkígyósi gazdakör zászlótartója, a zászlóanya Wenckheim Józsefné volt. A zászló szalagján az a felirat olvasható, hogy „Összetartva megmaradunk, széjjelhúzva szertehullunk”. Az anyanyelvem az „ö”-ző szögedi beszéd, amelyről az iskolában szoktattak le, de édesanyámmal mindig így beszéltem, és vele beszélgetve a mai napig átváltok rá.
Mit jelent önnek a szűkebb pátriája?
– Az az Újkígyós, ahonnan ma reggel elindultam, már nem azonos azzal, amelyikbe beleszülettem. Mára drasztikusan lecsökkent a törzsökös lakosság, a második világháború után már megszűnt az endogámia, a családok közötti összezárás. Az utolsó negyven évnek az a tapasztalata, hogyan egyre többen vándorolnak el a településről. Több mint 25 éve vagyok az Újkígyósért Közalapítvány kuratóriumi elnöke. Van egy szerény ösztöndíjprogramunk, évente általában tíz fiatalt támogatunk. Az egyik kezemen meg tudom számolni, hogy mennyien élnek ma otthon az elmúlt huszonöt év több száz ösztöndíjasa közül. Felneveljük a magasan iskolázott fiatalokat, majd elköltöznek tőlünk, és nem valószínű, hogy valaha is hazaköltöznek majd. A nyolcvanas évek közepén mintegy hatezren laktak Újkígyóson, ma csupán körülbelül négyezer-ötszáz lélek él itt, és ebből hét-nyolcszázan vannak olyanok, akiknek az állandó lakcíme a településen van, de valószínűleg már soha nem térnek haza. Persze élnek olyanok is a városban, akik az ingatlanárak miatt érkeztek Békéscsabáról, Gyuláról vagy éppen Budapestről.
Harangozó Imre tárlatvezetést tart a Pesti Vigadóban mestere és atyai jóbarátja Makoldi Sándor festőművész JEL-KÉPZŐ című emlékkiállításán (Gyöngy Péter felvétele)
Ön nem hagyta ott Újkígyóst, pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagja, és állami kitüntetést is kapott, rádiókban és televíziókban szerepel, számos könyve jelent meg.
Ebben az is szerepet játszott, hogy a tanítóképző elvégzése után a szomszéd településen, a szabadkígyósi iskolában kaptam állást. A gyermekkoromat meghatározta az akkori plébános, Gyenes Mihály. Ő látta rajtam az érdeklődést a régi dolgok iránt, és gyermekkoromban már érdekelt a numizmatika is. Régi pénzeket gyűjtöttem, persze olyanokat, amelyekhez egy falusi gyerek is hozzáférhetett. Miska atya a hetvenes évek elején egyik alkalommal azzal hívott, hogy a plébánia kertjében, a szőlőlugas között egy vakondtúrásban régi pénzeket talált. Egy régi magyar címeres egypengős került elő a negyvenes évekből. Én ott átforgattam a földet, és több érme is előbukkant. Később természetesen egyértelművé vált számomra, hogy ezeket Miska atya dugta el, de gyerekkén életre szóló élményt jelentett nekem a pénzek megtalálása. Ő pontosan tudta, hogy milyen feladatot kell nekem adni. Tökéletesen ismerte a nép lelkét. Gyermekkoromban szinte mindenki volt hittanos és elsőáldozó Újkígyóson, úgy tartották, hogy ebben a faluban még a párttitkárt is pap temeti – ez hellyel-közzel igaz is volt. Egyik alsós tanító nénink meglehetősen ki is borult tőlünk, mert öt-hat fiú is ministrált az osztályból. Miska atya ragaszkodott a régi liturgiához, sokáig megmaradt az úgynevezett „liberás” mise is. Az egyházi alkalmak nem csupán kutatási témát jelentettek számomra, hanem ezekbe belenőttem, és nagyon meghatározó szerepe lett ezeknek az életemben. Egy csángó asszonytól megkérdeztem, hogy hol tanulta az általa elmondott imádságot, és ő a következőt felelte: „mi ezt nem tanultuk, belenőttünk, mint a gomba”. Karácsony Sándor pedagógus is azt hangsúlyozta, hogy ez a fajta belenövés a tudásátadás, a pedagógia alapja. És ezt kellene modelleznie a mai a iskolának is.
Sokan belenőnek a hagyományba, de nem lesz mindenkiből pedagógus vagy kutató.
Az is a gondviselés munkája, hogy én az lettem. Hatéves koromban múzeumot csináltam az istálló sarkában. Lehordtam a padlásról a régi eszközöket, emlékszem rá, hogy egy hatalmas fa csobolyó kiesett a kezemből, és eltört. Négyéves voltam, amikor nagyapámék új házat építettek, a régi épület padlásáról pedig csodák kerültek elő. Az új épülethez helyben vetették a vályogot egy hatalmas gödörben. A padlásról előkerült régi eszközöket a gödörbe dobták, betemették, és azóta is ott vannak. Nyilván már összetörtek ezek a XIX. századi kerámiák. Ez is meghatározó élmény volt számomra, és azután kezdtem el a gyűjtést. Ma már alig férünk a sok tárgytól, és az is nagy feladat, hogy rendben tartsuk őket.
Amikor felnőtté vált, akkor már nem csak helyben gyűjtött.
Tiszta időben Újkígyósról jól látszanak a bihari és az aradi hegyek. Az újkígyósiak búcsújáró helye Máriaradna volt, a határ másik oldalán. Sok mondás is elterjedt az újkígyósi gazdatársadalomban, az egyik szerint „addig nem káromkodhatsz, amíg nem voltál Radnán kúdús”. Már gyermekkoromban is sokat mentünk át a határon, sokszor hosszú várakoztatás után. Amikor nagykorú lettem, az első dolgom az volt, hogy két hétre elutaztam Erdélybe. Tanítóképzős koromban már gyakorlatilag a mániámmá vált Szék, ahol szinte családi kapcsolatokat építettem ki. Már akkor próbálkoztam Moldva felé, amely próbálkozások csak addig tartottak, amíg az első rendőrrel nem találkoztam. Többször is kitiltottak az országból, de én ezt nem vettem túl komolyan, inkább Erdélyben tekeregtem. Ebből sosem lett bajom, bár az ottani ismerőseimet a probléma szélére húztam. Úgy éreztem, hogy szabadon járkálhatok az erdélyi, székelyföldi településeken. Huszonkilenc csíksomlyói búcsún vettem részt kihagyás nélkül.
Nemcsak Erdélyt, hanem az egész Kárpát-medencét bejárta, Moldva pedig mindig vonzotta.
Először Kallós Zoltán kolozsvári lakásán hallottam moldvai beszédet. Aztán a debreceni tanítóképző egyik termében több csomag beszédműveléssel foglalkozó könyvet találtunk, amelyekben moldvai csángó példák is voltak. Ez engem nagyon megfogott.
Hogyan jutott el Kallós Zoltánhoz?
Amikor Székre jártam, érdeklődtem, hogy ismerik-e Kallós Zoltánt. Az egyik helyi asszony hagymát árult a kolozsvári piacon, és ő elvitt Kallós lakásához, és én tizenkilenc évesen esetlenül léptem be a konyhájába. Éppen ebédeltek az édesanyjával. Zoli bácsi rám nézett, majd azt mondta, hogy ne beszélj annyit, vegyél tányért, és egyél bablevest. Ez volt az első találkozásunk. Ettől kezdve nagyon jó kapcsolatban voltunk. Sokszor alhattam nála a nyolcvanas években, amikor nem volt szabad háznál aludni, de ő, talán a nemzetközi ismertsége okán megtehette ezt. Mint említettem, Kallós Zoltánnál hallottam egy moldvai fiút beszélni. Teljesen a hatalmába kerített a négyszáz éves nyelvállapot, és elindultam Moldvába. Később Csíksomlyón találkoztam Erdős Szászka Péterrel, a moldvai Szabófalva híres krónikásával, Lakatos Demeter költő jó barátjával. Kiderült, hogy ott szállt meg Csíkszentsimonban, ahol én is szoktam. Mai napig őrzöm Szászka Péter bácsi leveleit, ezek ma már nyelvemlékek. Azt is megírta, hogy vigyek neki olyan gyufát, ami meggyullad.
Harangozó Imre Kallós Zoltánnal, Válaszút, 2007. (Harangozóné Csortán Erzsébet felvétele)
Kikkel kutatott együtt Csángóföldön?
Legtöbbször egyedül mentem, de szinte mindenkivel kapcsolatba kerültem: Pozsony Ferenccel, Tánczos Vilmossal, Seres András jó barátom lett, Kallós Zoltánnal mindig élő kapcsolatom volt, Gazda Józseffel, Gazda Lászlóval, Halász Péterrel, és az ő jóvoltából Domokos Pál Péterrel. Erdélyi Zsuzsanna a moldvai gyűjtéseimet beemelte a Hegyet hágék, lőtöt lépék kötetébe, és Pócs Éva is felhasználta a gyűjtéseimet. Nagyon örülök annak, hogy ilyen nemzetközi jelentőségű reprezentatív kötetekbe is bekerülhettek a gyűjtéseim. Úgy érzem, hogy ma már sok helyen nincs kitől és nincs mit gyűjteni. Újkígyóson még volt olyan adatközlőm, aki 1884-ben született. Az a tapasztalatom néprajzosként, hogy vannak sávok a gyűjtéssel kapcsolatban. Lajtha László úgy látta, hogy az 1880-as évek vége után születettektől nem érdemes semmit gyűjteni – akkoriban ugyanis viaszhengereket, később orsós magnót használtak, és beosztották a nyersanyagot. Az 1920-ig születettek még sok mindent ismertek, a következő szakasz a II. világháborúig tartott, az akkoriak is – tájegységtől, családtól függően – sok információt tudtak adni.
Ez az ön legfontosabb témájára, a népi vallásosságra is vonatkozik?
Nemrégiben voltam Ajakon egy szoboravatón. Olyan volt, mintha visszamentem volna a harmincöt évvel ezelőtti Újkígyósra. A viseletes nénik az imádságokról énekekről az én nagymamám tudását hordozták a közelmúltban, az északkeleti országrészben. Moldvában negyven-ötven év különbség van a Székelyföldhöz viszonyítva. Szemtanúja voltam Szék kivetkőzésének, ahol a kilencvenes évig tartották a viseletet. A nyolcvanas évek végén használtak egy utóviseletet: a lányoknál ez bordó bársonynadrág, a fiúknál bordó bársonying volt. Egy akkori kislány kért tőlem egy ilyen öltözetet, és én megvettem neki. Ő még viseletben járt mindenhová. Zsuzsi fölvette ezt az új ruhát, este pedig Széken kikísért a buszhoz. Amikor elindult a busz, futott haza a poros széki utcán, hogy meg ne lássák az új ruhájában. Ők akkor már lélekben kivetkőztek, de a helyi rendtartás kényszerítette őket arra, hogy a viseletet hordják. A kilencvenes évek elején Újkígyóson beszélgettünk székiekkel, és Erzsi, egy többgyermekes huszonéves édesanya azt mondta, hogy már vége van a viseletnek, már csak olyan öregek hordják, mint én – mondta ő ezt akkor huszonévesen. Ő tavaly tette le a viseletet. Amikor kicsit mélyebben megismertem a matyók világát, akkor rádöbbentem arra, hogy a református székiek és a katolikus öntudatú matyók ugyanazzal a folyamattal hagyták el a viseletet, csak a matyók negyven évvel korábban. A gyimesiek a hetvenes években tették le a viseletet, leginkább azért, mert a lányok tömegesen elkezdtek járni Csíkszeredába dolgozni. A gyárban kinevették őket az öltözetük miatt. Hasonlót én is láttam a kolozsvári vasútállomáson, amikor egy tört magyarsággal beszélő férfi a viseletes széki lányokat megszólta.
A csángókkal kapcsolatban is találkozott hasonló esetekkel?
Kallós Zoltánnak mondta egy lészpedi asszony, hogy „az én hordozatomért és a beszédjeimért annyit szenvedek, mint Krisztus a kereszten, de amíg én élek, azt el nem hagyom”. Egy lábnyiki születésű pap barátom mondta, hogy a magyarsága miatt a bákói iskolában bozgor (hazátlan) és bágyen (egyfajta félállatot jelent) volt, Gyulafehérváron tanult, ott román lett, mert Moldvából érkezett. Őt románnak tekintették a bihari magyarok, a magyarországiak szemében pedig a bihari híveivel együtt mindannyian románok lettek. A kilencvenes évek elején tömegesen jöttek fiatal férfiak munkát vállalni Magyarországra. Akkoriban apám otthon gazdálkodott, és jött hozzá dolgozni egy klézsei fiú, akit mi csak csángó Janinak hívtunk. Apám bográcsban főzött egy nagyon jó marhapörköltet, és hívta Janit ebédelni. Kiszedett magának mintegy három-négy emberre való adagot, mert jó volt az illata, jól nézett ki. Belekóstolt, és a csípős pörköltet visszaöntötte a bográcsba. Moldvában ettem úgy egy családnál, hogy kitették az asztalra a tálat, és mindenki kanalazott belőle, csakúgy, mint nálunk is a régi paraszti kultúrában. A kulturális sajátosságokra fel kellett volna hívni a figyelmet. Kezdeményeztem – a Lakatos Demeter Egyesület révén is –, hogy azokban a községekben, ahol nagy számban dolgoznak moldvaiak, szervezzenek tájékoztató alkalmakat a gazdáknak a csángók megismerésére. A kulturális különbségek miatt ugyanis nagy feszültségek alakultak ki Székelyföldön és Magyarországon is. Az ismerethiány következménye a fájdalom és a sértődés lett, a moldvai csángó fiatalok pedig elmentek Dél-Európába. Ha ezek a fiatalok itt maradtak volna, itt házasodtak volna meg, akkor ez most 15-20 ezer magyar embert, és Moldva felé nagyon erős kapcsot jelentene.
Hogyan kell őseink hagyatékára tekintenünk, és miként viszonyuljunk a mai, a globalizációval megjelenő olyan új szokásokhoz, mint például a Halloween?
Azt már említettem, hogy Karácsony Sándor pedagógiája jó példa számunkra. A mostani aktív fiatal népzenészek „revival” (újjáéledés) jelzővel illetik a népzenét. Látni kell, hogy ez – nem túl pozitív értelemben – szómágia. Mint ahogyan a Kádár-rendszerben a fiatalok által felvett, bemutatott népviseletre a „rekonstrukció” kifejezést használták, nehogy azt higgyék az emberek, hogy a népi kultúra valami élő dolog. Miért kell egy olyan misztikus szót használni, amit az emberek jelentős része nem ért? A tevékenységet nem kell idézőjelbe tenni, a népzene ma is népzene. A társadalom, az emberi közösség, a kultúra – ma gyorsabban, mint korábban, de – folyamatosan változott, sosem volt statikus. Az értelmiségnek az a felelőssége, hogy a hagyományainkat megismertesse. A közelmúltban találkoztam egy olyan óvónővel, aki a Halloweent éltette. Szerinte ez a szokás jópofaság, és felháborodott, amikor elmondtam neki, hogy mi a Halloween, és az óvodásait oszlóban lévő hulláknak maszkírozza. Ha itt lenne egy ír néprajzos, elmondaná nekünk, hogy semmi kelta gyökere nincs a mai, kereskedelmi érdekből bevezetett szokásnak.
A hagyományokra mint élő dologra kell gondolnunk?
– Sebő Ferenc szokta mondani, hogy a hagyományt nem kell őrizni, mert nem rab, és nem kell ápolni, mert nem beteg. A hagyomány vagy van, vagy nincs. A hagyomány bennem él, és én folytatom, továbbadom. Nyilván alkalmazkodom a változásokhoz, a jelenlegi világhoz, de a hagyomány folytonosságot jelent, és nem tehetjük idézőjelbe. Gyermekkoromban volt mezőségi tánc, majd ezt falvakra bontották szét, most pedig már egyénhez kötik. Tehát egyéniségkutatásról van szó. A 19. századi magyar népmesegyűjtések nagy része nem szövegszerűen van leírva, hanem szüzsében. Tehát leírják, hogy miről szól, röviden, tömören. A fiataloknak azt lehetne mondani, hogy olvassanak el ötven-száz ilyen szüzsét, és amire rárezeg a lelkük, azt építsék fel magukban, és az az ő meséjük lesz. Ha három-négy mese már a sajátjuk, az a személyiségükön átszűrve él és hat, és akkor már lesz majd nekik akár harminc-negyven is. Tehát mesemondók legyünk, és ne „revival”-ok! Manapság már egyre kevesebb kis falusi közösség működik, nincsenek pásztor- vagy, favágóközösségek, de vannak másfajta közösségek – hiszen arra születtünk, hogy közösségeket hozzunk létre. A természetes közösségeknek maguktól kell működniük. Ha ezekben megvan a józan paraszti ész, a lélek tisztánlátása, akkor tökéletesen fognak működni. A közösségépítés közben – amint Lükő Gábor atyai jó barátom írta –, rá kell jönni arra, hogy egy egész mindig két félből áll.
Hogyan lehet a fiataloknak átadni a hagyományokat?
Hosszú ideig voltam katolikus hittanár. Néhány évvel ezelőtt volt egy fiú, akit kilencedikes korától érettségiig tanítottam, és nem érdekelte a hittan. Az utolsó évben mindig késett az első óráról, és amikor megérkezett, hozott nekem kávét. Én ötöst adtam neki. Az érettségi után összetalálkoztunk, ő könnyezve megölelt, majd azt mondta: „Imre bácsi, én mindig mérnök szerettem volna lenni, és most felvettek az egyetemre. A felvételim egy ponton múlott, és azt az egy pontot maga biztosította a hittan ötösömmel. Ebből, hogy ön ötöst adott nekem, megértettem, hogy mi az ingyen kegyelem.” Karácsony Sándor írja, hogy a pedagógia lényege soha nem a didaktikusság, a kiszámított pedagógia, hanem az indirekt és példával történő nevelés. Nagyon sok hasonló példám van. Evangélikus gimnáziumban tanítottam, és több olyan gyermek is megszeretett engem, akik nem az én csoportomba jártak. Egy lány, aki vallástalan családban nőtt fel, és másik hittancsoportban tanult, gyermeke születése után azzal keresett meg engem, hogy szeretne katolikusnak keresztelkedni. Kiderült, hogy azok a foglalkozások, amelyeken helyettesítettem a tanárukat, vagy az órák előtti rövid beszélgetések fontos lelki töltetet jelentettek neki. De van olyan is, aki az egyik előadásom hatására lett néprajzos. Sokszor azt tapasztalom, hogy sajnos az iskolán kívüli művelődést is intézményesített módon próbáljuk tervezni. A tudásátadás egyetlen módja a motiváltság. Ez valódi, emberi elkötelezettséget jelent. Azért vagyok az, aki vagyok, mert láttam Gyenes Mihály, Domokos Pál Péter, Lükő Gábor életet adó példáját. Nem a megfelelési kényszer és az elvárás a lényeges, és soha nem szabad érdeket szolgálni, hanem mindig csak ügyet.
Advent előtt beszélgetünk, megjelenésünkkor pedig karácsony is közeleg. Említette, hogy tanított katolikus hittant, és kutatja a népi vallásosságot. Hogyan kell helyesen ünnepelnünk?
Adventben a befelé fordulás a legfontosabb. Harmincöt évvel ezelőtt írtam le azt, hogy advent a csöndes készülődés, a lelki ösvények tisztításának az ideje. Ehhez nem kell sok. Magamban el kell utasítani azt a zajt, amit a kereskedelem által ordított álhangulat okoz. Föl kell idézni magunkban az adventi énekeket. „Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel, / Csak téged áhít Izrael, / És hozzád sóhajt untalan, / Mert Isten híján hontalan” – szól az egyik. Az evangélikus gimnáziumba még visszahívnak közösségi alkalmakra, most is megyek majd gyertyát gyújtani. Mindig van mondanivalóm a gyerekeknek, és ők általában ezt meghallják. Ha megfelelően közelítünk a fiatalokhoz, akkor ők vevők a gondolatainkra. Elutasítják a formalitást, a külsőségekben megnyilvánuló vallásosságot, a lélek azonban megszólítja őket. Hagyni kell működni a Szentlelket, mert ő itt van közöttünk.
Miben látja a honismeret szerepét?
Ha a honismeret jól működik, akkor az az emberi létezés emberi alapja. Nagyon fontos, hogy a honismeret jelen legyen az iskolában, de ne kényszerként és formalitásként. A pedagógusoktatásnál szükséges kezdeni a honismeretet. A honismeretnek ma is a tanítóság alapjának kell lennie. Fontos, hogy a honismeret alapvető követelménye, természetes része legyen az életünknek. Olyannak kell lennie, mint a lélegzetvételnek. A belső motiváltság a kulcsa mindennek. Halász Pétert soha nem kellett biztatni arra, hogy foglalkozzon a honismerettel, mert ez mindig az élete része volt, és addig csinálja, ameddig tudja. A Honismeret folyóirat a magyar nemzet egyik legnagyobb kincse ma. Adja az Isten, hogy az iskolai oktatásban legyenek olyan pedagógusok, akiknek a honismeret a szívügyük.
„Néha egészen félelmetes, hogy egy-egy régi hagyomány, hiedelem milyen pontosan állítja elénk a mai világ történéseit, talán örök, emberi jelenségeit” – írta egyik Facebook-bejegyzésében.
Andrásfalvy Bertalan írta le, hogy a népi kultúránk olyan, mint egy drágakő, amelyet a folyó görget, és a kopás miatt megtalálja a legtökéletesebb formáját. Évszázadok, évezredek letisztult emberi tapasztalata van benne. Ha látjuk a hagyomány lényegét, és nem babonaságként fogjuk fel, hanem tudomásul vesszük azt, hogy valamit el akar nekünk mondani, akkor ott lesz benne számunkra az élő tapasztalat.
