In memoriam
Nováki Gyula
(1926–2022)
Elhunyt Nováki Gyula, a magyar régészet dojenje
Különösen gazdag alkotó életének 97. évében, 2022. október 7-én eltávozott közülünk Nováki Gyula, a magyarországi régészet dojenje, az őskor, a középkor és az újkor várai, az őskori és Árpád-kori vaskohászat, valamint az agrártörténet nemzetközi elismertségnek is örvendő, kiemelkedő kutatója.
Nováki Gyula (Bihari Puhl Levente felvétele, 2002)
1926-ban Sopronban született. Mivel a Magyar Államvasutak mérnökeként dolgozó édesapját többször is áthelyeztek, iskoláit előbb Szombathelyen, majd Zalaegerszegen végezte, s végül szülővárosában érettségizett 1945-ben. Ezt követően rövid ideig a Soproni Öntődében segédmunkásként dolgozott, majd 1947 januárjától a budapesti egyetem Bölcsészettudományi Kara Régészeti Tanszékén folytatta tanulmányait, ahol őskori, népvándorlás kori és középkori régészetet hallgatott. 1951 januárjában szerzett muzeológusi diplomát, szakdolgozatát Fejér megye őskori földvárairól készítette. Közben 1950 szeptemberétől néhány hónapig a nyíregyházi Jósa András Múzeum munkatársa volt, majd 1951-től 1964 végéig már a soproni múzeum régészeként kutatta a város és környéke – az őskortól egészen az újkorig terjedő időszakból származó – régészeti emlékeit. 1963-ban egyetemi doktori címet szerzett, disszertációja témájaként a magyarországi földvárkutatás történetét választotta. Végül 1986 őszéig, nyugdíjazásáig, több mint két évtizeden át a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban dolgozott. Ezt követően azután talán még nagyobb lendülettel vetette bele magát legkedveltebb tudományterületének művelésébe, az egykori erősségekfelkutatásába és dokumentálásába.
Kutatómunkáját, tudományos feldolgozásainak témáit mindvégig csak részben határozták meg múzeumi munkahelyeinek elvárásai, s tevékenysége szinte már kezdettől fogva kiterjedt az ország egész területére. A vaskohászat korai emlékei iránti érdeklődése soproni működése alatt bontakozott ki, az itt és számos más hazai lelőhelyeken végzett feltárásai eredményeit – több más közleménye mellett – 1968-ban A magyarországi vaskohászat története a korai középkorban című, a Heckenast Gusztávval, Vastagh Gáborral és Zoltay Elemérrel közösen jegyzett monográfiában foglalta össze. A Mezőgazdasági Múzeum munkatársaként végzett agrártörténeti kutatásai közül főleg eszköztörténeti vizsgálatai, az egykori szántóföldek nyomainak felderítése és dokumentálása említendők meg, de foglalkozott az őskori és középkori gabonásvermekkel is. Munkásságának legjelentősebb archeobotanikai eredménye a régészeti feltárásoknak köszönhetően az újkortól a XVIII. századig terjedő időszakból ismertté vált hazai növényi mag- és termésleletek katalógusának – elsősorban P. Hartyányi Borbálával együtt végzett – összeállítása volt az 1960–70-es években.
Régészeti tevékenysége azonban elsősorban az őskori és a középkori, kora újkori várakhoz, erődítésekhez kapcsolódott, de később intenzíven foglalkozott a kuruc kori és Napóleon kori sáncokkal is. Számos ásatást vezetett bronz- és vaskori erősségekben, így az 1950-60-as években Balatonföldvár névadó lelőhelyén, több zalai és Veszprém megyei őskori várban (Nagygörbő–Várhegy, a bakonyi Kesellő-hegy és Zörög-hegy). Később sáncátvágásokat végzett a Börzsöny késő bronzkori erődítéseiben (Kemence–Godóvár, Nagybörzsöny–Rustok-hegy, Hont–Jelenec), de részt vett a budapesti Gellért-hegy kelta oppidumának vizsgálatában is. Különösen jelentősek azok a feltárásai, amelyekre több korszakban – így az őskor után a középkor vagy az újkor időszakában is – lakott lelőhelyeken került sor. Közülük Bernecebaráti–Templom-hegy, Tiszaalpár–Várdomb, Zalaszentiván–Kisfaludi-hegy vagy Győr–Bácsa–Szentvid érdemel említést, főleg azért, mivel egy részük értékelése az újabb kutatások tanúsága szerint még ma sem tekinthető lezártnak. Már 1952-ben végzett kisebb ásatást a kemendi középkori várban, de e korszak vonatkozásában legjelentősebb kutatásai a magyar államalapítás korának sáncvárait érintették. Az 1950–60-as évek fordulóján ő kutatta elsőként a soproni ispánsági vár „vörös sánc”-át, majd később Hont vármegye egykori névadó központjának erődítéseit vizsgálta. A kora Árpád-kori sáncok szakértőjeként vett részt 1974–1990 között két, mindeddig talán legalaposabban kutatott korai ispánsági központunk, Abaújvár és Borsod várainak – Gádor Judit, illetve Wolf Mária által vezetett – feltárásában. Feltétlenül megemlítendő a zalai Bánokszentgyörgy határában található egykori Szentmihály falu kis méretű, a kevés hazai motte, azaz földhalomvár egyikének tekinthető földesúri erősségében végzett ásatása is. Muzeológusi kötelezettségeiből adódóan mindezek mellett többek között még germán és avar temetőkben (Hegykő, Répcevis, Sopron), középkori templomokban (Sopronhorpács) is folytatott leletmentéseket, illetve helyreállítás előtti kutatásokat, sőt, a tolnai Bölcskén egy bronzkori telep vizsgálatára is vállalkozott.
Várkutatói munkásságának talán még az ásatásoknál is nagyobb jelentőségű, de azokkal biztosan összemérhető részét alkotják az egyes erősségekre vonatkozó kiterjedt adatgyűjtései és terepbejárásai, de főként a nagyrészt már nyugdíjasként végzett felmérései. Ezek ma a széles értelemben vett hazai várkutatás alapvető forrásainak tekinthetők és megkerülhetetlen alapját képezik egy jövőbeli magyarországi várkataszternek. Célkitűzése az volt, hogy az ország különböző területein megtalálható különböző korú, nagyrészt ismeretlen sáncok és várak közül minél többet kutasson fel és dokumentáljon. Csak a 2000-es évek elejéig több mint 400 őskori, középkori és újkori erősséget mért fel az országban, számos esetben már az illetékes megyei múzeum támogatásával. Kezdetben csupán mérőszalagot és tájolót használt, sokszor csak vázlatos rajzokat készített, de első munkái között is találunk olyan rendkívül pontos és ma is használható felméréseket, mint az azóta nagyrészt megsemmisült pócspetri Ercsi vár helyszínrajza, rövid nyíregyházi működésének pótolhatatlan értékű dokumentuma. E téren 1969-tól datálható együttműködése Sándorfi György mérnökkel, akivel először csak hagyományos módon, teodolittal dolgozott. Később munkatársa egy olyan új felmérési módszert fejlesztett ki, amely lehetővé tette számukra, hogy a kis méretű műszerekkel végzett terepi munka adatai alapján egy számítógépes program segítségével viszonylag gyorsan és hatékonyan készítsék el az egyes erődítmények megbízható, s a további vizsgálatok számára is használható alaprajzát. A kutatás számára korábban sokszor teljesen ismeretlen várakról így született szintvonalas felmérésekkel, s ezeken a sáncok, árkok sajátos, ún. ékcsíkos jelölésével olyan plasztikus ábrázolásmódot honosítottak meg, amely szinte forradalmasította a hazai erősségek kutatását, s ez még napjaink digitális ábrázolási technikáit tekintve is megbízható dokumentációs eljárásnak tekinthető. Sándorfi György 1993-ban bekövetkezett halála után Nováki Gyula a munkáját mindvégig közvetlenül támogató felesége és számos ifjabb kollegája – így főként Miklós Zsuzsa, Dénes József, Terei György, Sárközy Sebestyén és Baráz Csaba – közreműködésével folytatta a várfelméréseket. Ennek során az utóbbiak közül többen is elsajátították ezt a felmérési módszert és alkalmazták saját kutatási területükön.
Nováki Gyula kutatási eredményeit mindvégig példamutató gyorsasággal tette közzé, s számos idegen nyelvű közleménye biztosította azt, hogy azok mielőbb hozzáférhetővé váljanak a közép-európai tudományosság számára. Ez nem csupán az előzőekben áttekintett egyes ásatásaira, vaskohászati vagy agrártörténeti vizsgálataira vonatkozik, de az erősségekkel kapcsolatosan említett széles körű adatgyűjtő és felmérő munkásságára is. Főként őskori vonatkozású kutatástörténeti dolgozatai mellett már korán alapvető, átfogó igényű tanulmányokat tett közzé a kora Árpád-kor nagy kiterjedésű várainak kérdéseiről, így a máig vitatott „vörös sánc”-okról, az Alföld peremvidékein emelt erősségek topográfiai sajátosságairól, s nem utolsósorban védővonalaik szerkezetéről. Sándorfi Györggyel együtt elsőként tett kísérletet e fa-föld sáncok sok esetben látványos grafikai rekonstrukciójára is. Az 1970-es években számos összefoglalást készített a magyarországi várépítészet kezdeteiről, majd – részben utóbb említett kutatótársával közösen – az Árpád-kori várkutatás legújabb eredményeiről, s ezek jelentős szerepet játszottak többek között a korszak magánvár- építkezéseivel kapcsolatosan kibontakozó tudományos eszmecserékben. Alapvetően az ő munkásságának köszönhető a regionális várkutatás megszületése, azaz egy-egy földrajzi vagy történeti tájegység erősségeinek minden korszakra kiterjedő, alapos forráskutatásra és terepbejárásokra támaszkodó, részletes leírással és számos új felméréssel kísért átfogó tárgyalása. Ez természetesen meghaladta egy kutató lehetőségeit, így a 1979-ben a Börzsöny hegység várainak monografikus feldolgozására Miklós Zsuzsával és Sándorfi Györggyel együtt vállalkozott, majd a történeti Borsod vármegye vártopográfiáját 1992-ben az utóbbi munkatársával jegyezte. De ők ketten ismertették számos kisebb tanulmányban Nógrád addig kevéssé ismert középkori erődítményeit is, majd az 1990-es évektől Heves megye egyes vidékei erősségeit Dénes Józseffel és Baráz Csabával, az egykori Abaúj-Torna és Gömör területét pedig Sárközy Sebestyénnel kutatta és dolgozta fel. Emellett számos kisebb közleményt is megjelentetett Somogy és Komárom-Esztergom megyei várfelméréseiről, Sopron környéke őskori földvárairól és 2002-ben D. Matuz Edittel monográfiában összegezte az Észak-Magyarországon található késő bronzkori és kora vaskori erődítésekre vonatkozó ismereteket. Főként az 1990-es évektől fordult érdeklődése a Dunántúl XVIII. század elején emelt sáncerődítései felé, külön dolgozatokban tárgyalta a többek között Sopronbánfalva, Nyergesújfalu vagy Dunaföldvár térségében emelt kuruc kori védőműveket. Majd az erősségek kutatását időben egészen a XIX. századig bővítve 2010-ben Tolnai Gergellyel a Komáromtól délre, a Concó-patak mentén 1809-ben kiépített redut-sor ránk maradt emlékeit ismertette mintaszerű felmérésekkel.
Várkutatói tevékenységének összegzését, szinte megkoronázását jelentették azután a megyei vártopográfiák, melyek rajta kívül ugyancsak több, az előzőekben már nagyrészt említett szakember együttműködésének köszönhetően a 2000-es évek első két évtizedében láttak napvilágot. 2005-ben Magyar Kálmánnal Somogy megye esetében még csak a középkori és kora újkori erősségek összegyűjtésére vállalkozott. Ezt követően azonban a Castrum Bene Egyesület által kiadott Magyarország várainak topográfiája sorozat Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Nógrád és Fejér megyéket tárgyaló kötetei – melyek jelentős mértékben támaszkodtak Nováki Gyula adataira, korábbi közleményeire és az általa készített felmérésekre – a kiterjedt szerzői gárda munkájának eredményeként már a teljesség igényével léptek fel, azaz az őskori erődítések mellett részletesen tárgyalták a kiváló kutató szűkebb érdeklődési körén kívül eső római építményeket vagy a középkori, kora újkori kővárakat és kastélyokat is. Kétségtelen ugyanis, hogy Nováki Gyulát elsősorban a terepen sokszor már csak árkok-sáncok és más felszíni jelenségek formájában ránk maradt, elpusztult erősségek, s nem annyira a kőfalak érdekelték, jellemző azonban, hogy számos, jelentős kőépületekkel rendelkező várrom esetében ő mérte fel elsőként azok változatos külső védőműveit, sáncrendszereit.
Az eddigiekből is kitűnhetett, hogy Nováki Gyula nem magányos kutatóként dolgozott. Ásatásainak jelentős részét, terepi munkájának többségét munkatársakkal együtt végezte, közleményeinek legalább harmadát szerzőtársakkal jegyezte. Szemléletmódját, a tudományos kutatáshoz való viszonyát nem annyira az új elméletek, hipotézisek alkotása, mint inkább az objektivitás, széles körű tájékozottság, türelem, a mások véleményének figyelembevétele jellemezte. A magyar várkutatás számos vitakérdését – így a kora Árpád-kori sáncvárak vagy a magánvárak kezdeteit – tekintve igyekezett köztes álláspontot elfoglalni, számos kortársától eltérően nem határozott történeti következtetések levonására, hanem elsősorban a pontos terepi, ásatási megfigyelésekre és azok más tudományterületek művelői számára is hasznosítható értékelésére törekedett.
Kétségtelen, hogy ez a mentalitásából adódott, s így nem véletlen, hogy sokak szerint már életében jelképpé, intézménnyé, sőt, fogalommá nemesült a magyar régészettudományban. Munkatársait mindig barátnak tekintette, akik máig őrzik a közös munkavégzés vidám, jó hangulatának emlékét. Segítőkészsége, önzetlensége közismert volt, ismereteit, adatait, sőt, várfelméréseit is szívesen megosztotta minden kollegájával, az utóbbira példaként szolgálnak a Tolna megye várait bemutató kötet vagy Szabolcs-Szatmár- Bereg megye erősségeinek kutatástörténetét tárgyaló tanulmány. Véleményére, támogatására minden őt megkereső fiatalabb kutató számíthatott.
Nováki Gyula teljes életet élt. Mintaszerű kutatói teljesítménye mellett örökségként hagyta mindazokra, akik ismerték, eleganciáját, figyelmes udvariasságát. S akiknek ez nem adatott meg, azok számára – köztük a történettudomány, a régészet, az építészettörténet, a helytörténet szakemberei mellett az érdeklődő laikusokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül – hatalmas kincsesbányaként rendelkezésre áll mindaz a tudás, melyet Magyarország földjének történetéről életének közel száz éve alatt nem csupán felhalmozott, de tudományos igényű munkáiban meg is örökített.
Feld István
