A “Transzhimalája” felfedezője, a Balaton-monográfusa, számos felfedezést tett Kínában, a Góbi sivatagban, majd hazatérve az oknyomozó földrajz meghonosítója, a Kárpát-medence kutatója Lóczy Lajos geológus és geográfus, a Földtani Intézet egykori igazgatója. A száz éve elhunyt tudósról Brezsnyánszky Károly professzor írását olvashatjuk.
„Hálát adok a sorsnak, hogy megengedte nekem
a magyar tudományosságnak becsületet szereznem.”
(Lóczy L. 1899.)
A nagy magyar geológus és geográfus
Lóczy Lajos (1849–1920) száz éve 1920. május 13-án hunyt el hetven éves korában, súlyos légzési nehézségek következtében a balatonfüredi szanatóriumban. Páratlanul gazdag tudományos életművet hagyott hátra, melyen nemzedékek nőttek fel, mindenekelőtt a földtan és a földrajztudományok területén. Mindkét tudományágban már életében kivívta hazai és nemzetközi körökben a legkiválóbb szaktekintélyeket illető elismeréseket. Kiváló tudós, felfedező utazó, egyetemi professzor, intézmények igazgatója, tudományos egyesületek vezetője, eredményes tudományszervező tevékenysége megismételhetetlen példaként áll az utókor előtt.
Gyermekkorának legszebb éveit szőlőbirtokukon, az Arad-Hegyalján töltötte, ahol édesapjával bebarangolta a Hegyes–Drócsa hegység vadregényes tájait. Aradon érettségizett, majd megözvegyült édesanyja nyomatékos kívánságára és óriási áldozattal járó anyagi támogatásával egyetemi tanulmányait Zürichben végezte 1870 és 1874 között. Tanáraival, az alpi hegységszerkezet kialakulásának új szemléletét képviselő geológusaival bejárta az Alpok hegyláncait.
Mérnökként diplomázott, majd a Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárába került segédőrnek. Világhírt a gróf Széchenyi Béla vezette 1877–1880. évi kelet-ázsiai expedíció tagjaként szerzett magának. Beutazta India és Kína nagyobb területeit, kirándulást tett Jáva szigetére. A négytagú kutatócsoportban a földtani, földrajzi témák tanulmányozása, dokumentálása, feldolgozása az ifjú Lóczy Lajosra hárult. A gyűjtött hatalmas anyagból készített, angolul és németül is megjelent monográfia (Gróf Széchenyi Béla kelet-ázsiai útjának tudományos eredményei I-III. kötet) révén vívta ki a nemzetközi szakközönség elismerését.
A tudományos expedíció során Kőrösi Csoma Sándor útját követve kapaszkodott föl a Szikkim királyság területén a Keleti-Himalája vidékén található 4423 méter magas Dzselep-hágóra. Az expedíció egyik legjelentősebb földtudományi fölfedezése is ehhez az úthoz, Lóczy nevéhez kapcsolódik. Felismerte a Himalájának az Alpokhoz hasonló gyűrt, takarós szerkezetét. Tereptapasztalatai alapján arra következtetett, hogy a Himalájától északra húzódnia kell egy másik vonulatnak, amit ő Transzhimalájának nevezett el. E felfedezését később a híres svéd Ázsiakutató, Sven Hedin a gyakorlatban is igazolta.
A Kínában tett utazás legfontosabb szakmai eredményei között említendő, hogy Lóczy új értelmezést adott a Jangce folyó delta vidékének kialakulásáról, jelentős megállapításokat tett Kína mészkő- és löszvidékeinek felszínformáival kapcsolatban. Az expedíció eljutott a Góbi-sivatag déli peremére. A köves, kavicsos kietlen pusztaság keletkezésével kapcsolatban vizsgálatai kimutatták, hogy a korábbi felfogással szemben a Góbi sivatag lerakódásai szárazföldi eredetűek, és az ott található só kiválások is az évmilliók óta uralkodó száraz klímának, a folyóvizek hiányának köszönhetők. Az expedíció utazásának északnyugati végpontja Tunhuang volt. Ezen a vidékén található a kultúrtörténeti szempontból rendkívül jelentős Ezer Buddha barlangcsoport, melyet útmutatásaik alapján évekkel később Stein Aurél Ázsia-kutatónak sikerült tanulmányozni.
Hazatérése után újabb három évig még segédőr az Ásványtárban, majd 1883–85 között a Földtani Intézetben „osztálygeológ”, és 1886-ban rendkívüli tanári kinevezést kap a Királyi József Műegyetemre. Tudományos pályája alapvetően módosul, amikor 1889-ben megpályázza a budapesti Tudományegyetemen a megüresedett földrajz professzori állást. A 40 éves Lóczytól az oknyomozó földrajz hazai meghonosítását, a természettudományos gondolkodás bevezetését és modern földrajzi szakemberek nevelését várták. Az elvárásoknak eleget téve túllépett a fontos alapokat lerakó elődje leíró szemléletén, és európai szinten is elismert magyar földrajzi kutatóműhelyt hozott létre. Tanítványai a legtöbbet a kirándulásokon, a terepi munkákon, a közvetlen beszélgetéseken tanultak tőle, ahol szabadon fejthette ki hatalmas tárgyi tudáson alapuló nézeteit.
Lóczy mindennapi tanári tevékenysége mellett elkezdte a Kárpát-medence tudatos, programszerű kutatását. Tanulmányozta a kárpát-medencei fiatal üledékek kialakulásának körülményeit, a Tapolcai-medence tanúhegyeinek, a magyarországi lösznek az eredetét. Kutatási programjainak ő volt a szakmai vezetője és a megvalósítás feltételeinek előteremtője.
Legjobb példa erre a Balaton-kutatás, ez a páratlan tudományos vállalkozás hazánkban, mely Lóczy kezdeményezésére a Magyar Földrajzi Társaság égisze alatt kezdődött és zajlott. A kutatás fő programpontjai: a Balaton környékének geológiája, természeti földrajza, beleértve a tó fizikai és vizének kémiai tulajdonságait, a Balaton biológiája, története, társadalomföldrajza, néprajza és az ott élők antropológiai jellemzői. Az 1891-ben kezdődött, hatalmas, két évtizedes kutatómunkának eredménye a világirodalomban is páratlan Balaton-monográfia 32 kötetben, magyar és német nyelven, nem kevesebb, mint 60 különböző szakember, köztük sok külföldi közreműködésével.
Lóczy 1908-ban visszatért eredeti szakterületéhez, a geológiához, amikor elfoglalta a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatói székét. „Két kézzel ragadtam meg az alkalmat a kedvemhez való munkához azzal a reménynyel, hogy a tapasztalataim egy jó részét mégsem viszem magammal a sírba …” – írja székfoglalójában. A Földtani Intézetnek alapítása óta legfőbb feladata az ország földtani térképezése, melyet Lóczy új koncepció alapján kívánt megszervezni. A tapasztalt, széles látókörű vezető munkaprogramjában először szerepel az ország regionális egységei szerinti térképező kutatómunka, és a terület komplex megismerésére való törekvés. Az ország mezőgazdasági jellegéből adódóan nagy súlyt fektetett az alföldi területek talajviszonyainak megismerésére, de elévülhetetlen érdemeket szerezett a hasznosítható ásványi nyersanyagok, az erdélyi kálisó és a kissármási földgáz felfedezésében is.
1919. november 1-én, igaztalan meghurcoltatások után, romló egészségi állapotára való hivatkozással megvált a Földtani Intézet igazgatói tisztétől. A csaknem napra pontosan tizenegy esztendő, amit a Földtani Intézet vezetésének szentelt, életpályájának egyik legjelentősebb, a háborús évek miatt, legnehezebb szakasza.
Végső nyughelye a balatonarácsi temetőben, az általa annyira kedvelt Balatonfelvidéken, tisztelőinek zarándokhelyévé vált.
