Dr. Andrásfalvy Bertalan 1931-ben született Sopronban, Andrásfalvy Károly kolozsvári születésű tisztviselő és Mezey Judit ötvös házasságából. Három testvér közül a második. Sopronban tanult, a bencéseknél kezdte a gimnáziumot, majd a család Budapestre költözése után a cisztereknél folytatta. 1950-ben érettségizett az iskola utódjában, a József Attila Gimnáziumban. 1950-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a budapesti tudományegyetem román-magyar nyelv- és irodalomszakán tanárjelöltként néprajzot és muzeológiát is hallgatva. 1955-ben szerzett néprajz-muzeológus diplomát. Ez évtől a szekszárdi múzeumban dolgozik, elsősorban a népi gazdálkodás és életforma történeti kérdéseit és népköltészetét kutatja. E kutatásokból születik meg többek között a magyar szőlőművelés balkáni kapcsolatait tárgyaló dolgozata, melyet kiegészít 1959-ben Albániában tett tanulmányút eredményeként „A szőlőművelés formái Albániában” című kismonográfiája, majd a későbbi kandidatúra dolgozata (megvédte 1971-ben), amely a Duna-menti árterek népi gazdálkodásáról szól. Ebben egy sajátos, teljesen elfelejtett vízgazdálkodás összetett rendszerét sikerült feltárnia és bemutatnia, mely a természettel való együttműködésre, az árhullámok mesterséges szétvezetésére épült és hírt ad a XIII-XIV. században folytatott hatalmas vízépítési munkálatokról. A magyar történetírás azóta ismeri és használja az ártéri gazdálkodás fogalmát. Az eredményeket a német szakirodalom is méltatta. A munkát rövidített formában a Vízügyi Kutatóintézet tette közzé. Az egyes néprajzi csoportok, tájak vizsgálata, monografikus, sokoldalú feldolgozása során megszerzett kutatási tapasztalatokat írta meg az Ellentétes értékrendek összeütköztetése és a polgárosodás című vázlatában, mely az egymás mellett élő magyar és német népcsoportok egymásra hatásával és kapcsolatával foglalkozik. E munkát angolra, németre, svéd nyelvre is lefordították és kiadták, sőt Svédországban a kötelező olvasmányok közé sorolták. Akadémiai doktori disszertációjának témája a magyar gyümölcsészet, a magyar gyümölcskultúra néprajzi vizsgálata (1990). Foglalkozik a népköltészet és népművészet szerepével, a hagyományos kultúra, művészet kérdéseivel. 1951-től rendszeres gyűjtője a magyar zene, tánc és mesekincsnek.

Hosszú idő óta vesz részt az öntevékeny művészeti mozgalmak elvi, módszertani, gyakorlati és tudományos segítésében, többek közt a néphagyományú iskolai oktatás kidolgozásában. Elvi, tudományos eredményeiről számos előadásban számolt be külföldön és idehaza is. 1980-ban a Svéd Királyi Akadémia Erixon-díjjal tüntette ki. 1983-ban a Magyar Néprajzi Társaság legmagasabb kitüntetését, a Györffy István Emlékérmet kapta meg. 1988-ban a Finn Irodalmi Társaság választotta tagjai közé. 1992-ben a Finn Oroszlán Lovagrend Nagykeresztjével tüntették ki, majd a Tokiói Soka Egyetem tiszteletbeli tagjává választották. 1981-ben egy hónapig, vendégelőadó a marburgi (NSzK) egyetemen. Többször volt előadója az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek és a Pax Romana előadássorozatainak. 1992-től a Magyar Néprajzi Társaság elnöke. A Népismereti tankönyv és jegyzet szerzője, 1960-1977-ig a MTA Dunántúli Tudományos Intézetében, 1976-77-ig a Baranya Megyei Levéltárban dolgozik. 1977-1985-ig a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályát vezeti Pécsett. 1985-től 1989-ig az MTA Néprajzi Kutató Csoport osztályvezetője. 1980-ban a Bibó Emlékkönyv egyik társszerzője. 1988-ban csatlakozott a Magyar Demokrata Fórumhoz. 1989 júliusában címzetes, majd 1989 novemberében rendes docensi kinevezést nyert a pécsi egyetemre, ahol 1972-től tartott néprajzi előadásokat. 1990-ben Pécsett országgyűlési képviselőnek választották, 1990. május 23-tól 1993. február 22-ig a Magyar Köztársaság művelődési és közoktatási minisztere, az MDF parlamenti képviselői frakciójának elnökségi tagja. 1994-től a Pécsi Tudományegyetem tanára, 1995-1997 között az egyetem néprajzi tanszékének vezetője. 2001-től professzor emeritus.