Bélyegkép

A Honismereti Szövetség bemutatása

Az 1990-ben alakult Honismereti Szövetség, az 1960-as években kibontakozó Honismereti mozgalom tevékenységére épül.

A honismereti mozgalom hagyományápolást, hagyományépítést végez, arra törekszik, hogy nemzedékről nemzedékre átörökítse mindazt, amit a hagyományban, az apáról fiúra szálló szellemi örökségben értéknek tekintünk.

A Honismereti mozgalom szervezett formában az 1960-as években bontakozott ki, kétféle társadalmi-politikai erő egymást jórészt kiegyenlítő – és részben kioltó – hatására. Létrehozta és éltette egyfelől az a társadalmi törekvés, amely meg kívánta őrizni és fel akarta mutatni a szűkebb szülőföld, a lakóhely értékeit, ám az idegen érdekek szolgálatában álló „nagypolitikától” igyekezett magát távolt tartani: másfelől pedig az a sajátos politikai helyzet, amely a levert forradalom és az idegen csapatok árnyékában az ország kormányozhatósága érdekében számos területen engedményekre kényszerült.

Ebben a több felől fúvó, nem egyszer viharos szélben és hullámtörésben igyekezett néha előrehaladni, néha pedig csak fönnmaradni a honismereti mozgalom. Összegyűjtötte, védelmezte, segítette azokat, akik a népismeret, a szülőföldismeret, a honismeret inkább megtűrt, mint támogatott területét művelték, az „önkéntes” vagy az „amatőr” jelzővel kitüntetve vagy éppen megbélyegezve – vélte a mozgalom kialakulásáról Halász Péter, a Honismereti Szövetség egykori elnöke.

Előzmények

A honismereti mozgalom nem volt előzmények nélküli. Elsősorban az 1940-es évek elején kibontakozó regőscserkészet szellemiségéhez állt leginkább közel, a cserkészetnek ahhoz a szellemi irányához, amely legfontosabb feladatának tekintette, hogy a magyar ifjúsággal megismertesse hazája és nemzete legfőbb értékeit, valamint ahhoz az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomhoz kapcsolódott, amely Morvay Péter személyében a cserkészet betiltása után át akarta menteni a regőscserkészet célkitűzéseit és módszereit a néprajzi gyűjtőmozgalomba. Így az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom és a honismereti mozgalom, mint két természetes szövetséges, mint fegyvertársak álltak egymás mellett, hiszen általában ugyanazokkal a gyökerekkel rendelkező, hasonló értékrendeket valló emberekről, közösségekről volt szó, olyanokról, akiket a regöscserkészet, vagy legalábbis annak híre, emléke, tanítása indított el azon az úton, ami az önkéntes gyűjtők táborába és/vagy a honismereti mozgalomba vezetett.

Pályázatok a gyűjtőmunkára

Morvay Péter az Országos Táj- és Népkutató Központban az 1940-es évek elején az intézet titkáraként négy alkalommal szervezett Ifjúsági Táj- és Népkutató pályázatot, amik a későbbi, önkéntes néprajzi és nyelvjárási pályázatok előképeinek tekinthetők. 1942-től a regöscserkészek nyári táborozásait is rendszerint arra használta, hogy megtanítsa a táborozókat a tudománysegítő munkára, s megismertesse velük a magyar tájak természeti és kulturális értékeit. 1949-ben, miután hazatért a szovjet hadifogságból, Morvay Péter a Néprajzi Múzeumban folytatta az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom kialakítását, szervezését és működtetését.

Ideológiai korlátok között

Bármilyen meglepő, az 1950–1960-as évek kegyetlen ideológiai korlátai között többé-kevésbé eredményesen működhetett ez a mozgalom, de az 1960-as évek második felében a Néprajzi Múzeumból fokozatosan kikoptak azok a munkatársak, akik azt a Németh László által megfogalmazott elvet vallották, hogy Kelet-Európa viszonyai között élő nemzetek esetében a néprajz több mint tudomány. Egyre inkább olyanok kerültek döntési helyzetbe, akik politikai szempontból is inkább a Tűrt, mint a Támogatott kategóriába sorolták a gyűjtőmozgalmat. Ők aztán mindinkább kényelmetlen nyűgnek érezték a lelkes amatőrökből álló gyűjtők szervezését, s Morvay Pétert az első adandó alkalommal – 60 éves korában – nyugdíjba küldték. Ezzel takaréklángra kívánták állítani a gyűjtőmozgalmat, de Morvay Péter megtalálta a lehetőséget, hogy Töltési Imrének, a Hazafias Népfront Honismereti Bizottsága titkárának segítségével átmentse a felhalmozódott energiákat, tapasztalatokat és általában az úgynevezett „kapcsolati tőkét” a Népfront keretei között szerveződő honismereti mozgalomba.

A honismereti mozgalom

Az 1960-as évek elejétől számított szervezett honismereti mozgalom erre az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtőhálózatra épült szellemiségében és emberanyagát tekintve is. Ide kapcsolódhattak a helytörténettel, az intézménytörténettel, a krónikaírással, a műemlékvédelemmel, a helyi gyűjteményekkel, a természetvédelemmel amatőrként, más szóval önkéntes alapon – tehát nem hivatásszerűen – foglalkozók is. A mozgalomnak két különösen fontos intézményi háttere volt: a Népművelési Intézet a módszertani segítséget nyújtotta, a Hazafias Népfront pedig a politikai védelmet igyekezett megteremteni. Szükség is volt erre a védelemre, hiszen az „idegen, nemzetietlen erők” korlátlan uralkodása idején a hatalom alig titkolt gyanakvással szemlélt minden olyan kezdeményezést, amely a nemzeti értékek őrzését vagy fennmaradását szolgálta. Fontos volt tehát, hogy a Népfront – elnökeinek értékrendjétől és a mindenkori politikai széljárástól függő eredményességgel – védőernyőül szolgáljon számára.

Az oltalmazó és egyszersmind korlátozó Hazafias Népfront Honismereti Bizottságához kapcsolódó megyei honismereti bizottságok keretei között működő honismereti mozgalom komoly társadalmi és szakmai erőket tudott mozgósítani az 1960-as, 1970-es és 1980-as években. Ma már elmondhatjuk, hogy a honismereti mozgalom jelentősen hozzájárult a diktatúra évtizedeinek elviselhetőségéhez, túlélhetőségéhez. Lehetőséget kínált azok számára, akik politikai meggyőződésük miatt kiszorultak a közéletből, vagy elvesztették szakmájukhoz és hivatásukhoz kötődő állásukat, hogy megvalósíthassák nemzetszolgálatukat. Az 1980-as években pedig számos „másként gondolkodó”, ellenzéki színezetű közösség tevékenységéhez nyújtott védelmet.

A Honismereti Szövetség

A honismereti mozgalom immár több mint negyedszázada Honismereti Szövetségként tevékenykedik tovább, s az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom is megújult, és értő kezekbe, méltó helyére került. Ma már a Néprajzi Múzeum és más néprajzi intézmények segítik és veszik igénybe az önkéntes gyűjtőmozgalomban rejlő energiákat.

Amikor a rendszerváltással megszűnt a mozgalomnak korábban otthont adó Hazafias Népfront, a Honismereti mozgalom önálló szövetséget alapított. Az alakuló ülésre 1990. április 25-én került sor, amelyen a résztvevők leszögezték, hogy a mozgalom őrizze meg korábbi jellegét, nyitottságát, és olyan szövetséggé váljon, amelyben továbbra is a legkülönfélébb foglalkozású és képzettségű emberek vehetnek részt. A változó politikai, gazdasági körülmények között is szükség van arra, hogy a honismereti mozgalom tovább működjön, megtartva függetlenségét és önállóságát.

A szövetség első alapszabályában rögzítette, hogy legfontosabb céljai között szerepel: a helytörténeti, néprajzi, szociográfiai tárgy- és adatgyűjtő szakkörök, helytörténészek, valamint műemléki, múzeumi, természet- és várbaráti, továbbá társadalmi és művészeti hagyományokat fenntartó közösségek munkájának összehangolása.

Emellett honismereti pályázatok kiírása, táj- és országjáró túrák szervezése, emlékhelyek és temetők gondozása, évfordulós naptár készítése, a honismereti képzés, továbbképzés tökéletesítése, honismereti akadémiák, táborok, tanácskozások szervezése, valamint honismereti kiadványok, folyóiratok szerkesztése és megjelentetése.

Vállalta továbbá a nemzeti tudat, a hagyományok ápolását, a kulturális, természeti és települési értékek megőrzését, gazdagítását. A szervezeti átalakulás és újjáépítkezés megvalósításában igen nagy szerepe volt Szikossy Ferenc alelnöknek, az akkori Legújabbkori Történeti Múzeum igazgatójának, később a Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettesének és Kanyar József, majd később Halász Péter és Debreczeni-Droppán Béla elnök mellett fáradhatatlanul dolgozó Bartha Éva titkárnak.

A Honismereti Szövetséget a Fővárosi Bíróság 1990. június 4-én jegyezte be önálló szervezetként. Első elnöke Kanyar József, titkára Bartha Éva lett.

Folyóiratunk, a Honismeret

A Hazafias Népfront keretében működő korábbi Honismereti Bizottság 1972-ben máig élő és virágzó, 2015-ben Bethlen Gábor díjjal kitüntetett folyóiratot indított útjára Honismeret címmel, amely a helytörténet, a helyi népi és kulturális szokások, a nemzeti történelem, irodalom, néprajz témakörében, valamint a nemzeti-kulturális emlékezetben kiemelt jelentőséggel bíró évfordulókhoz és egyéb eseményekhez kötődő írásoknak ad ma is megjelenési lehetőséget és fórumot.

A magyar kultúra elkötelezett hívei

A honismereti mozgalom megalapítói mind elkötelezett hívei voltak a magyar kultúra értékeinek, és tudományos munkájukkal, oktatói tevékenységükkel, szervezőkészségükkel, mely erős hivatástudattal párosult, gondozták, terjesztették, gyűjtötték és népszerűsítették a magyarság értékeit a szűkebb hazában és az egész Kárpát-medence területén, sőt azon túl is, akkor is, amikor ez még politikai értelemben komoly rosszallást vonhatott maga után.

Az mozgalom és a szövetség alapítói közül kiemelkedő jelentőséggel bírnak: Kanyar József, Töltési Imre, Morvay Péter, Pap Miklós, Dankó Imre, Koltai László, Szamosújvári Sándor, Végh Károly, Halász Péter, Andrásfalvy Bertalan, Selmeczi-Kovács Attila és még sokan mások.

A történeti összefoglaló Halász Péter: Hol ér véget a múlt…? Hat évtized a honismeret szolgálatában című könyve alapján készült.