Placeholder____FG

Kodály Zoltán

06/03/2017
Évfordulók

50 éve hunyt el Kodály Zoltán. (1882. dec. 16. – 1967. márc. 6.)

2017-ben Kodály Zoltánra emlékezik a magyar és a nemzetközi zeneélet. Ötven esztendeje halt meg, de műve ma is eleven: a Psalmus Hungaricus és a Budavári Te Deum, a Galántai táncok és a Marosszéki táncok, a Háry János és a Székely fonó, a gyermekkórusok, a férfi- és vegyeskarok szerzőjének neve és munkássága nem szorul újrafelfedezésre. Él ma is, dacolva a múló idővel és a zene múló divatjaival.

Zeneszerző volt, a népzene tudós kutatója, a zenei írás és olvasás apostola. Útja a nagyszabású remekművektől vezetett, életének hatodik évtizedében, a kis terjedelmű olvasógyakorlatok százaiig. Ez utóbbiakban látta azt a biztos fundamentumot, melyre a zenei életet építeni lehet.

A muzsika nem öncél, vallotta Kodály. Az az erős hit éltette, hogy a zene tudása-birtoklása jobbá teszi az emberiséget. Háromágú tevékenysége, szociális oldalról szemlélve, élete végső periódusában jutott el a teljes szintézisig. A zeneszerzői tudás segítette a népdalkutatót, az meg új kompozíciós modelleket fedezett fel a komponista számára. A pedagógus pedig azon munkálkodott, hogy kiépítse azt az utat, „amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet”.

Ez a nevelő művész nemzetben – sőt: nemzetekben – gondolkodott. Szeme előtt kezdetekben a magyar valóság lebegett, annak hibáit ostorozta, annak betegségeire keresett gyógyulást. De látóköre utóbb kozmikussá szélesbedett, és ő, a maga eszközeivel, éppúgy a teljes emberiség ügyének harcosává lett, mint fegyvertársa, Bartók. Pedagógiai műveinek már a kezdetén, a Bicinia Hungarica előszavában leszögezte: „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan,

ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, melyben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ!”

Ezt a gondolatot még félreérthetetlenebbül bontja ki a második világháború kitörésének évében, 1939-ben: „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld?”

Igen: összefogni távoli világokat térben és időben, Európát Ázsiával, Nyugatot Kelettel, a népzenét a műzenével, a hagyományt az újítással, Palestrinát Bartókkal. Kodály jelszava – „A zene mindenkié” – ezt is jelenti.

Így válhatott életműve nemcsak sokoldalúvá, hanem valóban egyetemessé. Haszonélvezője az egyetemes emberiség.

Bónis Ferenc írása (Nemzeti Évfordulóink, 2017.)