Kodolányi János

Százhúsz éve született Kodolányi János, Kossuth-díjas magyar író, újságíró, az úgynevezett népi írók kiemelkedő képviselője.

Író születik…

Egyéniségének különös volta keserű gyermekkorának, a családi fészek fájdalmas, meleget soha nem adó emlékének az eredménye. A félrehúzódó, nérói alkatú apától, a magatehetetlen, ingadozó jellemű anyától sohasem kapott szeretetet, s talán ez az örök elégedetlenség és szeretetéhség predestinálta legjobban írásművészetét.

Egy pusztuló nép és egy széthulló család kaotikus látványa határozza meg kezdő írásait. Olyan író, akinek nincs szüksége fantáziára, mert a megélt, megtapasztalt valóság lüktet a szemei előtt, és az ormánsági (s talán az egész magyar) nép apokaliptikus víziója. Kodolányi hitvitázik, agitál, kritizál és protestál, de nem önmagáért és nem is a harc öröméért, hanem mert szívében él ez a kicsiny nép és annak sorsa. Illési dühvel ront neki az akkori világ bálványainak, amelyek a halál bálványai. Írásai prófétai lamentációk, hömpölygő lávafolyamok, amelyek belevakítanak a rémisztő éjszakába. Vérbeli prózaíró, súlyos veretes igéket mond, szája egyszer átokra nyílik, másszor vigasztalásra. Pázmányhoz, Szabó Dezsőhöz mérhető úgy jellemben, mint hatásában. Beteges érzékenységű, a sértést sohasem felejti el, kibékülni nem tud, és nem is akar (példa erre Móricz Zsigmonddal való összeveszése…), s gyakran megsérti a vele egy táborban küzdőket is. Nincs előtte olyan tekintély, amelyet ne merne megfricskázni. Kérlelhetetlen igazságérzete ellen van minden álszentségnek, álnokságnak, maradiságnak és igazságtalanságnak. Fényképeiről szigorú, szúrós szemek tekintenek ránk. De ez a tekintet egyúttal tiszta és egyenes jellemre utal. Soha nem tud feloldódni. Kemény, rigorózus ember marad élete végéig.

A kiismerhetetlen, bonyolult kor inkább a hajlékonyabb, rugalmasabb, politikusabb személyiségnek kedvez. Kodolányi sohasem tagadja meg magát, kitart eszméi mellett, s az igazság érdekében képes bármelyik irodalmi-ideológiai csoportosulást faképnél hagyni. Ez az elvi kitartás és következetesség tűnhetett sokak szemében gyakori “pálfordulásnak”.

Csikesz Sándor – aki később egyetemi tanárként református fiatalok százait nevelte tisztánlátásra, erkölcsi tisztaságra, az evangélium és a magyarság szeretetére – csányoszrói “magánegyeteme” a fiatal Kodolányi talán legnagyobb élménye. Később szinte ugyanilyen hatással lesz rá a másik két baranyai lelkészzseni: Fülep Lajos és Kiss Géza. A fiatal Kodolányi jellemének alakulására tehát egy óriási hatású református pedagógus erkölcsi-szellemi-politikai inspirációi döntő hatással voltak. Később ez a kapcsolata a progresszív református gondolkozással csak még inkább elmélyült.

A “hivatalos irodalom”, amelynek Hercegh Ferenc volt a reprezentánsa, a rózsaszínű álomvilágban élő “úri” osztályok álromantikus elvárásait elégítette ki. Ez a nemzedék az apja nemzedéke, országvesztő-országemésztő nemzedék, amelyet Kodolányi elítélt, mert a pusztulás és a romlás okát látta benne. Gyűlöli ezt a némelykor tartalmatlan, álmagyar és álkeresztyén, rothadó világot, amely megfertőzte az ősi, igaz értékeket felmutató és hordozó etnikumot, s amely az Ormánság zsellérnépétől elvette a reményt, a szebb s jobb jövőben való bizakodást (Vízválasztó, Boldog békeidők).

Bár első írásai a Nyugatban jelennek meg, s később Móricz szerkesztése idején – 1929 után – szintén többször ír a lapba, az arisztokratikus, “szécsényis”, esztétizáló, nyugatos módszert mégsem tartja kielégítőnek. Móriczot vallja tanítómesterének. Nyugtalan, türelmetlen természete tettekre sarkallja, s ezért a Móricz nyomában elinduló “népiek” legradikálisabb irányához csatlakozik. Kapcsolatban áll még a munkásmozgalommal is, de a harmincas években – hasonlóan József Attilához – a szektás, demagóg jelleg és moszkovita hatás eluralkodása miatt, attól egyre inkább eltávolodik.

Mély barátság fűzi József Attilához és Bajzsy-Zsilinszky Endréhez. Kétségtelen, hogy Kodolányi az akkori magyar irodalom és a közélet leghaladóbb szárnyához tartozik. Hogy kikkel vállalt közösséget, arra tanulmányai, visszaemlékezései is jó bizonyítékok. Móricz, Szabó Pál, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Nagy Lajos, Veres Péter, Illyés Gyula, Szabó Zoltán, Gelléri A. Endre, Sárközi György egyaránt megtalálható ebben a névsorban. Az 1932-ben megalakult IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) egyik vezetőjeként nagy segítséget nyújt a nyomorgó, üldözött, baloldali íróknak. A rendőrség listáján, mint a Bartha Miklós Társaság egyik vezetője, Illyéssel és József Attilával együtt, a veszélyes “baloldaliak” között tartják számon. Aztán a világháborús években, “mikor besúgni érdem volt”, “S mikor ki szót emelt, az bújhatott…”, a Pandóra c. folyóiratban Mussolinit bíráló-gúnyoló cikke jelenik meg.

Írói világa

A következőkben Kodolányi művészetének jellemzését egy-egy fogalmi meghatározással próbáljuk csoportosítani, pontosítani és elvégezni. Az első ilyen jellegzetessége: az érzelmi ambivalencia.

A családjával és az ormánsági néppel szemben megnyilvánuló kettős, egymásnak élesen ellentmondó érzésvilág már korai írásaiban is kimutatható. Mindegyiket elítéli öntékozló-öngyilkos esztelenségéért, de úgy látszik, hogy nemcsak rosszindulatú, hanem jóindulatú ítélet is van, mert írónké féltő, aggódó szeretetből fakad. Családját, népét akarja felemelni a sárból. Apja nemzedékének egész életfelfogását, szellemi-erkölcsi attitűdjét elutasítja, és haraggal szemléli, de egyes írásaiban (Feketevíz, Szakadékok, Tavaszi fagy, Süllyedő világ) mégis felcsillan valamiféle megértő részvét, megbocsátó sajnálkozás apja, s így minden bizonnyal a vele megszemélyesített középosztály élettragédiája iránt.

Érzelmi ambivalencia mutatkozik meg radikális messianizmusában, amely írói-emberi felfogásában a látszólag ellentétes eszméket is összeegyezteti: a szocializmust és a keresztyénséget. Mindkettőtől teljes szociális-etikai forradalmat vár, amely azonban nemcsak a társadalmi struktúra, hanem az individuum minőségi-gondolkozásbeli megváltozását is jelentené. A protestantizmusban is egyfajta szociális-forradalmi töltést lát, s ez lehet a legfőbb oka annak, hogy – Csikesz Sándor hatására – felveszi a református vallást. (Reformátussá lételére, komoly református egyházi kapcsolataira – például Pasarét tudós lelkipásztorával, Joó Sándorral való barátságára – talán részletesebben is kitérhetünk egy következő írásban. Kuti József balatonkenesei lelkésszel való kapcsolatával korábban már több ízben is foglalkoztunk.) Kodolányi – közvetlenül halála előtt – mégis visszatér a katolikus hitre Belon Gellért címzetes r. kath. püspöknél. Kodolányi áttérésének hiteles történetét Belon Gellért részletesen leírta egy emlékezésében. “Fölismertem, hogy a középkor mély kereszténysége, izzó társadalmi felelőssége, népeket megtartó, s kivirágoztató isteni szabadsága, rettenthetetlen bátorsága, az igazságért való halnitudása, a rabszolgát is emberi nagyságra emelő jézusi demokráciája, a clunyi reformokon, Szent Domonkos, Szent Ferenc kezdeményezéseiben győzedelmeskedők megújulni tudása, hitem szerint, Magyaroszágon a protestantizmusban folyatódik tovább”.

Összetettebb problematikájú az Én vagyok c. regénye, amelyben történeti, önéletrajzi, lélektani elemek egyaránt találhatók. Bár kétségtelen, hogy teológiai-történeti-művészeti hitelesség szempontjából világirodalmi szinten is a legelfogadhatóbb Jézus- (Júdás) regénnyel állunk szemben, a regénynek más távlatai, problémafelvetései is vannak. Nevezetesen az eszme és az egyes, “az intellektuel és a történelem viszonya” (Bata Imre). Az egyén miként igazodhat el a történelem viszontagságai közepette? Miként igazodhatik el ebben az eszméktől hemzsegő világban az, aki az igazságot keresi? Van-e valamiféle reménye a helyes út megtalálására, a társadalmi-faji megrögzöttségek, a szűklátókörű gondolkodás, a megmerevedett tradíciók és a demagóg propagandaszólamok által befolyásolt XX. századi, vagyis júdási embertípusnak?

A júdási személyiség leírásában szinte bizonyos kettősség fedezhető fel. Júdás a regény első részében még rokonszenves egyéniség. Számunkra és az író számára is. Megrázó jellemábrázolás: a sánta, gátlásos, félrehúzódó, gyanakvó, sértődékeny és szeretetre vágyó Jehuda-Júdásban magára Kodolányira ismerünk rá. Júdás botlásai, küzdelmes életútja, öngyötrő igazságkeresése az író életútját idézik fel. Igen, ez a regény nem egyszerűen az újszövetségi történet szépirodalmi feldolgozása, hanem lüktető valóság, önismeret és életismeret. Nemcsak múlt, hanem jelen. Nemcsak leírás, színes történeti krónika, hanem vallomás is. Persze nem kimondottan a júdási tett, az árulás értelmében. Mert Kodolányi szókimondó, talpig becsületes jelleméhez nem fér kétség. Itt az író vall saját tragikus élményeiről, útvesztéseiről, vívódásairól. “Egy olyan író vallomása ez, aki másoknál szigorúbb bírája tudott lenni önmagának” – írja Csűrös Miklós.

A regény második részében Júdás már ellenszenves alakként áll előttünk. Az író maga is borzadva szemléli főhősét, és egyértelműen elutasítja az emberi méltóság ilyen mértékű lealacsonyodását. Jehuda alakjában a kegyetlenség, a kisszerűség, az értetlenség, az önző és szemellenzős magatartás élet- és igazságellenes, groteszk megnyilvánulásai tűnnek fel elsősorban, Jesuah-Jézusban az eszményi embert, önmagának és a mindenkori embernek a történelembe kivetített emberideálját rajzolja meg. Kétféle Jézus-szemlélettel ismerkedhetünk meg. Egyrészt Júdás negatív, hamis szemléletével, másrészt az ezt elítélő pozitív írói véleménnyel. E vélemény mögött valóságos hitélmény áll, tényleges meggyőződés a Megváltóról, Jézus Krisztusról. S végeredményben ez a döntő. Mit hiszünk mi Jézusról személy szerint. Előítéleteink, sematikus életszemléletünk ellenére ki tudjuk-e ezt a rövid hitvallást mondani: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!”

Az “Én vagyok” nemcsak lélektani-önéletrajzi vallomás, hanem átélt, bibliai hiten alapuló keresztyén hitvallás is, confessio oris. Sík Sándornak írta a regénnyel kapcsolatban, 1954-ben: “…hitvallást tettem a nyilvánosság előtt arról, hogy Jézus Krisztus hívei közé tartozom, ügyét a magaménak tartom s jól-rosszul, ezt az ügyet kívánom szolgálni”.

Végül Kodolányi érzelmi ambivalenciájára a “Visszapillantó tükör” döbbenetes erejű, megrázó József Attila-megemlékezése is jó példával szolgál. Kodolányi 17 éves korától ismerte a költőt, bensőséges kapcsolatban állt vele. “Külsőleg szélsőradikális és könyörtelen forradalmár, belül azonban magányos, árva, beteg gyermek, éjt nappallá téve tudott vitatkozni” – írja róla. Mintha az író önmagát jellemezné. Valóban: az egymás iránti rokonszenvnek minden bizonnyal ez a jellembeli hasonlóság a magyarázata, melynek mindketten tudatában lehettek.

A megtalált Éden… (szimbolizálás és mítoszteremtés)

A problémakör meglehetősen bonyolult, hisz a kettő nem mindig együtt jelentkezik. Úgy fogalmazhatnánk meg, hogy nem minden szimbolizálása mítoszteremtés, de szinte minden mítoszteremtése szimbolizálás.

Kezdő írásaiban a sötétséget, az élet börtönszerűségét, az ormánsági nép haláltusáját, utolsó életjeleit írja le. Írásainak főhősei – sokszor már a címei is – az ormánsági pusztulás fájdalmas szimbólumai (Sötétség, Börtön, Szép Zsuzska, Böbék Samu búcsúja stb.). Mert a délbaranyai magyarság valóban a börtön sötétjében élt, rossz ösztöneik, maradiságuk, kapzsiságuk, szellemi elmaradottságuk feneketlen sötétjében.

A “Három pap” Kosdy tiszteletesében – akit valószínű, hogy Csikeszről mintázott – rajzolta meg a református lelkész eszményi típusát,aki nem enervált, álomvilágban élő, “poétás” és a csak befelé forduló pietista, hanem erőskezű, gyakorlati ember, népvezér és népnevelő. Kodolányi talán ezzel a lelkész-típussal reménylette szeretett népét kivezettetni a pusztából. “…a zsidó próféták korholó, fájdalmas, de kíméletlen hangját ütötte meg, a nép nyelvén szólott, nem kevert beszédébe metafizikai elemeket, hanem logikusan kimutatta, hogy mire visz a helytelen életmód” – olvashatjuk Kosdy tiszteletes prédikációjáról. (A Vízválasztó Farkas tiszteletesét, s részben az Égő csipkebokor Mózesét is Csikesz Sándorról mintázta meg.)

Akárcsak Móriczot, Szabó Dezsőt és Németh Lászlót, így Kodolányit is érdekelte a református egyház sorsa és minden problémája (lásd kiterjedt levelezésének idevonatkozó részleteit!), mert a jelen és a jövő alakításában fontos szerepet tulajdonított a kálvinista szellemiségnek.

A “müthos” görög szó jelentése évszázadok során gyakran változott és bővült. Platon meghatározása szerint a mítosz istenekről vagy isteni eredetű élőlényekről és azok tetteiről szól. A mítosz ott veszi kezdetét, ahol az emberi gondolkodás befejeződik. Tehát metafizikai, transzcendens jelentéstartalommal bír. A mítosz tudomány általi újraélesztése Bachofen svájci tudós érdeme. Ő látta meg a mítosz színes, naiv, mesélő nyelve mögött a valóság szimbolikus kifejeződését. Mert a mítosz szimbolikus világképe egyúttal a valóság summázata, az ember létértelmezése és történelemfelfogása. Metafizikus anyagában mindig felcsillan valami reális és aktuális, mert a mítosz valójában valós, csak “régmúlt” életet rejt önmagában. Tehát jelképei mögött a valóság rejtőzik, de ez a valóság szinte mindig szimbolikus nyelven fejeződik ki. A mítosznak nincs kora. Átvészelheti a történelem viharait, hogy a múlt nagy szellemi értékeit átmentse a jelen számára. Élményanyaga, létértelmezése, világképe “vallásos”, mert Istent (vagy az isteneket) látja a világ teremtőjének, végső princípiumának, emberlétünk legfőbb meghatározójának. (A monoteizmus és a politeizmus felfogásbeli különbözősége itt nem bír külön jelentőséggel…)

Nietzsche Zarathustra-parafrázisa a mítosz voluntarista újjáteremtése az erkölcsi jó, s a keresztyénség erkölcsideálja ellenében. Kodolányinál a mítosz humanista célt szolgál, az erkölcs védelmezője, sőt keresztyéni vetülete van. Már az 1925-ben megjelent “Szép Zsuzska”-ban felsejlik a mítosz színes világa, archaikus birodalma. Bizonyára Csikesz Sándor érdeme ez is, akinek hatására Kodolányi behatóan foglalkozott az őstörténettel, néprajzzal, vallástörténettel. Ezek a stúdiumok kelthették fel érdeklődését a mítosz iránt, s ébreszthették rá a mítoszelevenítés nagy írói lehetőségére. Thomas Mann után neki is kitárulkozik a mítosz ősi anyagának ezernyi kincse. Kodolányi ezt a nagy művészi lehetőséget nem hagyja kihasználatlanul.

A harmincas évek vége felé már sorra jelennek meg hatalmas történelmi freskói. Előbb középkori trilógiája (A vas fiai, Julianus barát, Boldog Margit), majd az Emese álma c. trilógia-tervében (Istenek, Holdvilág völgye) a Szent István-i pogány-keresztyén világot eleveníti fel.Ezekre a regényekre talán nem is a “romantikus mítoszteremtés” (Bata Imre) a legjellemzőbb, hanem a mítosz ősi erejével az útmutatás reménysége. Ezek a regények ellentétben Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt stb. divatos könyveivel, nem a nemzethalál borzalmas víziója előli menekülés mintái, nem is a jelennek a múltba való degradálásáról van szó, hanem a múltból akarnak valamiféle követendő példát felmutatni a jelen számára. Legfőbb tanulságuk, hogy a közösségpusztító, s a Don Quijote-i, muszáj-herkulesi gondolkodásmódot fel kell váltania az ésszerűbb, egészségesebb nemzeti felfogásnak.

Valószínű, hogy Csikesz vagy Kiss Géza szolgáltatott modellt Julianus barát alakjának a megformálásához. Julianus és Boldog Margit a heroikus magyar, a népvezér, az eszméiért mártíromságot is vállaló hős örök szimbólumai. IV. Béla jellemének, lázas tevékenységének ábrázolásában Kodolányi önmaga céljait, útkereső elképzeléseit, országépítő terveit rajzolja meg. Tehát már ebben a könyvében is, de még inkább a Süllyedő világban, saját életének a tényeit emeli szimbólummá, “önnön életének mítoszát teremti meg” (Tüskés Tibor). Amikor felfedezi Suomit, a csend országát, szintén a népe iránti felelősség munkál benne, s ezt a még meg nem fertőzött, tiszta világot képzelete magyarokkal népesíti be.

A 40-es évektől tekintetét aztán még távolabbi horizontokra irányítja. A nemzeti múlt felidézése után, az emberiség múltjához nyúl vissza útmutató példákért. A mitikus múltban meg is találja azt a “messiási” embertípust, amelyik ember az Istenben, Isten az emberben. Ilyen személyiségek szerinte Gilgames, Mózes, Jézus, akik az emberiség erkölcsi-szellemi formálódását évszázadokra meghatározták. Ők Kodolányi szimbólumteremtésének fő alakjai. (Református értelmezésünk szerint a megígért és beteljesedett, igazi Messiás Jézus Krisztus.)

“A mítoszok az ember paradicsomi állapotának emlékét őrzik…” – írja egy helyütt. Az ember bűntelenségének kora, a végleg elmúlt aranykor, és többé meg nem valósítható eszményi állapot az, ami a reménytelenségben vergődő, népéért aggódó, azt felemelni akaró Kodolányi számára az egyetlen reménysugár, emberi-írói vigasztalás, nagy továbblépési lehetőség életére és művészetére nézve is.

A “Vízöntő” az özönvíz-mítosz modern irodalmi adaptációja, az “Új ég, új föld”, a Gilgames-eposz újraértelmezése. Az apokaliptikus világ kilátástalanságával szembehelyezi az “Új ég, új föld” optimizmusát. Kodolányi mítoszelevenítése és interpretációja nem egyfajta meddő metafizikai, őstörténeti barangolás, hanem a mitikus és a mai kor analógiájának felismerése, s annak művészi megfogalmazása. A Vízöntőről írja: “Összevegyítettem őstörténetet, kozmogóniát, metafizikát, vallástörténetet, történetbölcseletet, persziflázst, mesét, költészetet, s így tovább…” Ez a látszólagos sokféleség, roppant méretű ismeretgyűjtés mégis csak egy célt szolgált: az ön- és emberismeret elmélyítését és a megtaláltnak vélt út jelképes megfogalmazását.

Az Evangélium útjain (A mítosztól az élő Krisztusig)

A prehisztorikus időkben járva számára a “vallás” élménye az, ami leginkább egyetemes, meghatározó emberi érzés. Filozófiai-antropológiai következtetése, hogy az embert igazán Isten-élménye teszi emberré, ez különbözteti meg legpregnánsabban az állatvilágtól. Regényeinek vallásfilozófiai területre tolódása nem váratlan, légből jövő érdeklődés eredménye. Már fiatal korában is izgatják fantáziáját a vallás kérdései, és Csikesz műhelyében ez az érdeklődés minden bizonnyal kielégülést nyerhetett, és tovább fokozódhatott. Várkonyi Nándor Sziriát oszlopai c. könyvének kézirata már 1941-ben az István-kori regény írása közben nagy hatást tett rá, és újra felkeltette érdeklődését a vallás múltja és eszményei iránt. “Most értettem meg igazán a Bibliát, Jézust, sőt Tolsztojt is…” – írja Várkonyinak. Posztumusz regénye, az Én vagyok (1950-51-ben írta és csak 1972-ben, halála után három évvel jelent meg), nem a Biblia szövegének a recitálása, hanem a jézusi történet szubjektív-művészi felfogása, amelynek azonban nagyon komoly teológiai-tudományos megalapozottsága is van.

A keresztyén életigazságok és a jézusi eszme felfedezése tehát nem egy hirtelen, megalapozatlan hangulatváltozás vagy érzelmi kitörés, hanem egy hosszantartó, tudatosan előrehaladó folyamat eredménye. A Süllyedő világ-ból tudjuk, hogy lázasan kereste a választ az emberi lét leggyötrőbb kérdéseire, a “honnan-hová”, miért élünk, ki az ember és “ki ez az Ember” kérdéseire, amelyekre az egzakt tudományoktól választ nem várhatott.

“Lázas keresgélésemben az élet értelme után – írja – eljutottam az Evangéliumhoz. Végre is meg kell egyszer vizsgálnom a kétezer esztendős problémát, melyre vastagon rárakódott a frázisok, közhelyekké vált megállapítások, nem mindig tiszteletreméltó rajongások, érdekek heggyé nőtt rétege. Nézzünk szembe egyszerű, naiv, gyakran homályos szavaival, helyezkedjünk abba a keleti világba, keressük az ősi megérzéseket, igazságok magvát, lássuk, mit kell elfogadnunk örök érvényű törvénynek. Talán kezembe kaparinthatom így a biztos fonalat életem labirintusában. Az Evangéliumot olvasom hát minden este késő éjszakáig, a gyenge mécsvilág fényénél… De szinte titokba teszem. Mintha szégyellném magam, vagy mintha félteném a remegő, finom érzéseket, amelyeket ébreszt bennem… Hosszú levelet írok Bertának, kifejtem, hogy a kétezeréves Jézus köti le minden érdeklődésemet, s hogy csodálatos felfedezéseket tettem…”

Csikesznek e téren is sokat köszönhet: “Csikesz ismertette meg velem az Evangéliumot olyan alaposan, ahogy azt senkitől meg nem ismerhettem volna”.

Ignácz Rózsának éppen a Confessio-ban közzétett levelezése alapján bepillanthattunk az Én vagyok keletkezésének körülményeibe is. Az Ignácz Rózsához íródott Kodolányi levelekből – 1950-51-ben íródtak – hadd villantsunk fel néhány érdekes részletet.

“Belemerültem Jézus és az akkori idők tanulmányozásába, valóságos lázban égek, a napokban már álmomban is a Holt-tenger partján jártam, él bennem a táj, a növényzet, érzem már a forróságot és az éjszakai hideget, látom az embereket. Ha erőm és az Úristen kegyelme engedi, olyan művet írok, ami mellett elbújhat a Vízöntő a még jobb folytatással együtt”.

“Mióta Júdást megírtam, még csüggedtebb és reménytelenebb vagyok. Mert látom, hogy mindez kozmikus méretű, s az egész emberiség sorsához tartozó jelenség, valójában szétbomló mítoszok hullái között élünk, s az új mítosz még nem született meg. És azt is látom, hogy az új mítosz megteremtéséhez mi nem vagyunk elég erősek”. S ahogy I. R. utalt is rá a levelekhez fűzött megjegyzéseiben, Kodolányi azt is tudhatta, hogy Jézus Isten-volta ábrázolhatatlan, s az emiatt való gyötrődése csak akkor nyugodott meg, amikor a krisztusi valósággal nem mint író, hanem mint bűnös ember találkozott…

Kodolányi (Jehuda-Júdás) életének legfelemelőbb pillanata az, amikor találkozik a galileai prófétával, aki új és örök életet, kegyelmes megváltást hirdet az elveszettek számára. “Talán, ha a csodálatos rabbi magához fogadna, ha mellette járhatnék a földön, megtisztulhatnék attól is, ami a születésem előtt bemocskolt. Ő talán meg tudná mutatni az utat, amelyen járnom kell, hogy a halált ne ismerjem többé, hanem csak az életet. Mindent el fogok követni, hogy megtaláljam, megismerjem őt, a tanítványa lehessek.” (Jehuda monológja 183.o.)

Ez a megtapasztalás azonban nemcsak egyéni, hanem közösségi érvényű is, közösséghez szóló útmutatás is. Az emberiség, ha Jézus Krisztusban felismerné élete legfőbb értelmét és értékét, talán még a születése előtti mocsoktól, az eredendő bűntől is megszabadulhatna, s a megváltott élet talán visszahozná az ember paradicsomi állapotát, amelyben a halál ismeretlen fogalom volt.

A mítosz tehát olyan dolgokra is ráirányította Kodolányi figyelmét, amelyek az ember lelkiismeretének, “vallásos” mivoltának, hitének a szférájába tartoznak: úgy, mint az Isten és ember viszonya, bűn és bűnhődés, Isten megbocsátó szeretetének Jézus Krisztusban való megnyilvánulása és annak emberi szinten történő megtapasztalása. A mítosz kommunikatív, kollektív jellegénél fogva ezek a problémák az emberi közösség szintjén is felvetődnek, és megoldásra várnak. “Az evangéliumot keresem minden nép, minden fajta, minden kultúra és minden ember legmélyén” – írja Sík Sándornak 1954. áprilisában. A mítosztól így jut el a valós Isten-látáshoz, Krisztus-tapasztaláshoz. Ez már teológia, sőt teofónia, a megtérő ember boldog hazaérkezése az élő hitre találásban.

Az emberiség azonban avult törvények, fojtó előítéletek, hamis és elcsépelt dogmák rabja. “A papok is csak lafatyolnak… Jézusról, Júdásról, kereszténységről”, “langyos pocsolyában áztatják lábukat…” Az igazi s a valós Jézust az emberiség nem ismeri, a júdási sors végzete szerint nem is ismeri meg. Mégsem a pesszimizmusé az utolsó szó; az individuális és kollektív végzet megálmodásában is Isten eleve elrendelését, megváltó akaratát igazolja: “Júdás is az ő gyermeke volt, amit tett, tennie kellett, s végezetül nem a gonosz pusztította el magát benne, hanem a megtért, a világosságba került ember mondott ítéletet önmaga felett. Júdásom utolsó pillanata a megvilágosodásé, a vakító fényé, halála pedig önkéntes belépés abba a magasabb világba, ahová egész életében erőtlenül törekedett. Mennél magasabbra emelkedett Jézus az isteni öntudat lépcsőin, annál mélyebbre ereszkedett Júdás a sötétség felé vezető úton, s íme, a végén magasság és mélység találkoztak, s mind a ketten egyesültek az Atya ujjongó felismerésében, az ő ölében.”

Kodolányi és a mi elképzelésünk útjai mégis szétválnak! Kodolányival nemcsak azért nem mehetünk végig az úton, mert később a gnoszticizmus és az absztrakt teológiai következtetések lápvidékére tévedt, hanem azért sem, mert mi hiszünk a jézusi végkövetkeztetés igazságában. (lásd: Máté 26:24), az emberi hűségben és tisztaságban. Hiszünk abban, hogy a júdási modell, az árulás nem törvény- és szükségszerű az ember számára, hogy a kapott kegyelemben, Krisztus valóságában elkerülhető a júdási tett, a végpusztulás, s nem kell az ő útját bejárnunk. Hiszünk abban, hogy még az életünkben megváltottak lehetünk.

Kodolányi ószövetségi mítoszteremtése is jelképes. Az Égő csipkebokor a zsidó nemzet születésének eposza. Az ószövetségi zsidó nép küzdelmének, nemzetté alakulásának ilyen megdöbbentő erejű és ihletettségű ábrázolására sem a magyar, sem a világirodalomban nemigen van példa. Kodolányi műve monumentalitásában és hatásában Thomas Mann: József és testvérei című műve mellé kívánkozik.

A zsidó nép szenvedéséből Kodolányi a magyarság számára azt a következtetést vonja le, hogy a szenvedés megtisztítja, feloldozza a közösséget a bűnből, megújítja hitét, új elhatározásokra, tettekre serkenti.

Mózes személye is jelkép. A kivételes akaratú, a magasabb szinten gondolkodó, a népével mélységesen együttérző és együttélő elhívott vezető bizton átvezetheti népét a pusztulás földjén, a szenvedés és a halál árnyékának völgyén, a kilátástalannak tűnő történelmi korszakokon. Kodolányi maga is próféta volt, mert tudta, hogy egyszer – talán nemsokára – véget ér a magyar nép babiloni fogsága, negyven éves pusztai vándorlása, ledől az istentagadó kommunizmus Dágon-bálványa, aranyborjú szobra, s elmúlik mindörökre az önimádó, önistenítő diktatúra, a félelem, a leigázottság korszaka. Csak Istenben kell bízni, s a végső isteni igazságosság mellett állhatatosan kiállni, s hűségünkben-hitünkben megmaradni.

A hit szintézise

Kodolányi életműve – minden jogos kritikai megjegyzés ellenére – a magyar irodalom momumentális része, amelynek a világirodalomban is talán csak Thomas Mann művészete a méltó párja. A Kodolányi-oeuvre sokszínűségének, ezerarcúságának nem a rendszertelenség, hanem az emberi-művészi igényesség, illetve következetesség, az állandó útkeresés és a példamutatás vágya az igazi okozója. Társadalmi írásai, önéletrajzi, történeti regénytípusa, mitikus-bibliai-lélektani-antropológiai regényei egy olyan író tanúságtételei, aki előtt az egész emberiség, népe és önmaga megjobbításának reménysége lebegett. Ez a reménység teremti meg művészetének szintézisét. A keresztyén reménység egyetemessége, ideológiai határokon való felülemelkedése ennek a szintézisnek az alapja. Ennek a gazdag és nemes művészetnek ez ad végső meghatározó arculatot, s ez ragyogtatja fel azt igazi szépségében.

Azt hiszem, hogy egyetérthetünk Kodolányi egyik méltatójának szavaival: “Magunkat becsüljük…, ha életművéről lefújjuk a sivatag homokját. Ha nem tennénk is, lefújja majd az idő szele”.

PÁPAI SZABÓ GYÖRGY: Az önmegváltás reménytelenségétől a megváltás reménységéig. In: Confessio, 1994/2.sz.