Reformáció 500

Dátum
A hagyomány szerint ötszáz éve függesztette ki Luther Márton a reformációt megalapozó 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára.

2017 a világprotestantizmus és a reformáció ma yar örökösei számára is nevezetes évforduló. 500 éves Luther Márton tétele és 450 éves az a debreceni zsinat, mely saját hite szimbolikus irataként befogadta a Bullinger Henrik-féle II. Helvét hitvallást. A reformáció fogalmával az alábbiakban részletesen foglalkozunk, protestánsokon vagy protestantizmuson az 1520-as évek protestációi nyomán összefoglaló értelemben a reformáció híveit, követőit és örököseit értjük.
A reformáció 16. századi folyamata nem érthető meg annak a ténynek a figyelembevétele nélkül, hogy a késő középkor és a kora újkor alapvetően vallásos korszakok voltak. Fontos hangsúlyozni, hogy a reformáció önelnevezés, melynek használatára – a fogalom és az általa megragadott jelenség érzékeny voltánál fogva – már a korban számtalan mellékértelem rakódott rá. Maga az alapul szolgáló reformare latin ige megengedi a „visszaformálás” és az „újraformálás” fordítási lehetőségeit egyaránt. A római katolikuson, a német idealizmus historizmusán és a marxizmuson nevelődött szerzők az utóbbi értelmet egyszerűen hitújításként értelmezik. Ezzel a romanizmus hívei már a reformáció saját korában azt hangsúlyozták, hogy az eltérő jelleget mutat fel valami „eredeti”-vel, „régi”-vel szemben. Mai utódaik ellenben hozzáteszik a reformáció pozitív szerepét is, mint ami kikényszerítette a katolikus megújulást (protestáns szempontból ellenreformációt). A szellemi vagy materialista dialektika híveinek gondolkodásában a reformáció a maga korában előremutató szerepet töltött be, mely szellemi irányzatot azonban a történeti fejlődés meghaladott. A 18–19. századra jellemző ébredési (revivalista) protestantizmus az egyháznak és a hitéletnek a Szentírás újrafelfedezése alapján, a történelem során hullámokban visszatérő, társadalmi méretekben ható megújulásáról beszél, ahol is a reformáció volt az első nagy ébredés. Az 1960-as években elinduló Reinhart Koselleck munkásságán alapuló fogalomtörténeti iskola meg kívánta haladni a történelemtudomány hagyományos katolikus–protestáns szembenállását. Ennek érdekében vezette be a magyarul jobb híján felekezetképződésnek fordított fogalmi konstrukciót, mely a reformáció–ellenreformáció ellentétpárját fogná össze és emelné más nézőpont alapján új dimenzióba. E szerint a nézet szerint a 16–17. században a vallás ügye társadalmi közérdeklődésre tartott számot. A reformáció által gerjesztett változások magát a katolicizmust is annyira átalakították, hogy az újkori vagy tridentinumi katolicizmus minőségében új jelenségként jött létre a középkori vagy lateránumi katolicizmushoz képest, és a modern vagy vaticanumi katolicizmus 20. századi kialakulásáig határozta meg az egyház képét. A vázolt jelenségek következtében a vallás a lehető legszélesebb értelemben vett közüggyé vált, melyet a kialakuló újkori állam katolikus és protestáns részről is felhasznált hatalomkoncentrációja elősegítésére. Ez a kapcsolat ugyanakkor nem volt sem egyoldalú, sem egyirányú. Az eltérő vallási jellegű hatalmak – racionális önérdeküktől függetlenül, esetenként annak ellenére is – igyekeztek a társadalomnak azt a típusú fegyelmezését (Sozialdisziplinierung) végrehajtani, mely megfelelt saját dogmatikai rendszerükből származtatott társadalom-, hatalom-, alárendeltség- és mentalitásképüknek. Mindez a különböző országok és népcsoportok életében eltérő jellegű kulturális lenyomatot és ízt is képezett.
Maga Luther és Kálvin is kimutathatóan az egyháznak és a hitnek a Szentírásban adott mintára való visszaformálása iránt volt elkötelezett. Mindkettejüket az alapítás kori kereszténység érdekelte, nem annak középkori változata (vagy, ahogy ők tartották, deformációja). Vissza akartak térni a kései középkor kereszténységénél autentikusabb formákhoz. Tény az, hogy a Biblia és az óegyházi atyák (elsősorban Augustinus)
iránti érdeklődésük kapcsán sokat tanultak a humanizmus „ad fontes” (vissza a forráshoz) elvéből, és a „theologia est grammatica” (a teológia azaz nyelvészet) elv kimondására is a humanista exegetika alapszabályai hatottak, vagyis hogy a szöveg jelentését a nyelvtan és a logika szabályai segítségével kell felderíteni, szemben a középkori allegorikus írásmagyarázati móddal. Művelődéstörténeti szempontból tehát hangsúlyoznunk kell, hogy a reformáció kulturális szempontból nem légüres térben keletkezett. Inkább a gótika–reneszánsz–felvilágosodás–liberalizmus sorba illeszthető, míg az újkori katolicizmus esetében elsősorban a középkor–barokk–romantika–neoromantika
vonal mintázatai vizsgálandóak.
A reformáció azért sem szakítható ki saját kora társadalmi és technikai körülményei közül, mivel tény, hogy a középkori eretnekmozgalmak (protestáns felfogás szerint előreformátori mozgalmak) számos képviselője a reformátori tanításokhoz rendkívül hasonlóakat vallottak, az ő esetükben az állam- és helyi hatalmakkal együttműködő egyház nagy hatékonysággal tudott fellépni, míg a reformáció idejére az információ multiplikátoraként fellépő nyomtatás és humanista tudományosság a reformáció számára egyfajta társadalmi védőernyőt is tudott biztosítani.
A reformáció kiváltó okaként a hagyományos szemlélet az egyház 14–16. századi elvilágiasodását szokta megjelölni. Ennek következtében a nyugati kereszténység és a reneszánsz pápaság a 16. század elejére nyilvánvaló válságba került. A pápák és a főpapok fényűző és botrányos életet éltek, inkább voltak politikusok, mint lelki vezetők, az alsópapság ugyanakkor szegénységben és tudatlanságban tengődött. Különösen botrányos lett ilyen körülmények között a búcsúcédulák ügye.
A hagyományos szemlélettel szemben a 19–20. század fordulójára részben az előrehaladt társadalmi szekularizáció hatására előtérbe került a szűk felekezeti sémákat és szembenállást meghaladni akaró szemlélet. Ez a reformációt az egyház Krisztus-hiányára vezette vissza, ahol a reformátorokat magasabb szempontú, a szűk, evilági célokat nélkülöző motiváció hajtotta a „hittem, azért szóltam” prófétai késztetése alapján. Tény, hogy Luther Márton (Martin Luther) a hagyomány szerint az 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára függesztett 95 tételében nem az egyház külsődleges reformációját kívánta, nem is csak a búcsú intézményét kifogásolta, hanem magának a teológiai alapjainak támadt neki, és kimondta, hogy az egyház legfontosabb kincse nem a szentek jócselekedetei, hanem az evangélium, s ezen akkor már az egyszerű vagy hamisítatlan magüzenetet értette a János-evangélium 3. rész 16. verse és a Korinthusiakhoz írt I. levél 15. rész 3–4. versei alapján. Mindettől független részletkérdés, hogy elküldte-e tételeit az akkor még Ágoston-rendi német szerzetes humanista barátainak, és terjedni kezdtek-e nyomtatásban már a reformáció szimbolikus dátuma előtt.
Ami a reformációt a humanizmustól alapvetően meg különbözteti, az a „tremendum Dei” („Egyedül Teellened vétkeztem, és cselekedtem azt, a mi gonosz a Te szemeid előtt; hogy igaz légy beszédedben, és tiszta ítéletedben”) érzése volt. Éppen a személyesen átélt megtérés, Istenez fordulás az a tény, amely Luthert, Zwinglit és Kálvint is élesen elválasztotta a humanistáktól. A humanista gondolkodás szerint az ember elvileg jó, van szabad akarata, a bűn számukra nem volt igazán kérdés. Ezzel szemben a reformátorok gondolkodásában a bűn (a jó cselekvésére való teljes képtelenség ), a kegyelem (a szent Isten kiérdemelhetetlen odafordulása a bűnös emberhez) realitás volt, a vallás pedig számukra a kegyelmes Istennel való személyes (hit)kapcsolatot jelentette. A reformátorok a humanizmus eszközeivel a humanizmus ellen (is) fordultak. Ennek megfelelően a reformáció alapvetően üdvösségtani (szoterológiai) kiindulópontú. Ehhez képest minden társadalom-, kultúra-, politika- és gazdaságátalakító hatása másodlagosnak tekinthető a „lisztbe elegyített kovász” elve alapján, vagy a reformátori örökség legfeljebb áttételes hatásáról le kell választani a későbbi fejleményeket, például a puritán nonkonformizmus, a spinozai naturalizmus vagy a felvilágosult individualizmus rárakódásait. Csakis hamisan eszményített vagy torzított reformációképekhez ragaszkodva lehet a protestantizmust a kapitalizmus kútfejének, a klasszikus liberalizmus zászlótartójának, a lelkiismereti szabadság és a demokrácia vezérképviselőjének, a szabadgondolkodás ősének, a nemzeti függetlenség igazi harcosának tekinteni, az Isten abszolút uralmát hirdető reformációban az individualizmus ősforrását megtalálni, stb. Ha csak a szabad gondolkodás példájánál maradunk: igaz ugyan, hogy a reformáció felülvizsgálandónak jelentette ki a középkori teológia bevettnek számító korpuszát, de ennek célja nem a dogmáktól mentes gondolkodásmód kialakítása volt. Éppen ellenkezőleg, a dogmák pozitív megerősítése a Szentírás kizárólagos tekintélye alapján. Ilyen háttérrel szabadította ki a reformáció az európai gondolkodást a középkori metafizika homályából.
A katolicizmus látszólagos monolitikus jellegével szemben a protestantizmus legfőbb jellemzőjévé már a 16. században az irányzatosulás vált, hogy a 17–18. században a felvilágosodásnak az abszolút igazsággal szembeni elvi elutasítása vagy legalábbis szkepszise hatására mindez az irányzatokkal szembeni túlzott türelemmé váljék. Ha az így túlburjánzott irányzatok között némi rendet akarunk tenni, akkor azt mondhatjuk, hogy minden protestánsnak tekintett irányzat négy tengely mentén sorolható be valahová:
1. a Szentháromsághoz való viszony alapján lehet trinitárus vagy antitrinitárius; 2. a mindenhatósághoz, a megelőző isteni kegyelemhez és az emberi szabadsághoz való viszony alapján arminiánus vagy kálvinista; 3. a hit objektivitásához való viszony alapján ortodox vag y liberális; 4. a végidőkhöz való viszony alapján pedig a-, pre- vagy posztmillenista. A megtérés mint hitbeli kulcsélmény átélt, érzelmi oldalának hangsúlyozása pietista, módszertani jellegének hangsúlyozása pedig metodista jelleget adhat a protestantizmusnak. Mindezzel együtt hangsúlyozandó, hogy a szélsőségesen antitrinitárius és a szélsőségesen liberális álláspont olyan mértékben képes tagadni a természetfölötti jelleget, hogy szinte kizárja magát a reformátori örökségből.

Kovács Kálmán Árpád írása (Nemzeti évfordulóink, 2017.)

A reformációhoz kapcsolódó írásunk a Honismeret 2017/3. számából itt olvasható

Tudjon meg többet I. Rákóczi György bibliájáról a Honismeret 2017/3 számából