Szendrey Júlia

Dátum
„Egy nagy költőnek szerzett rövid, de nagy boldogságot, s önmagának szerzett hosszú, de nagy boldogtalanságot” – jellemezte találóan a 150 évvel ezelőtt fiatalon, 39 évesen elhunyt Szendrey Júlia küzdelmekkel teli, gyötrelmes életét Schöpflin Aladár.

(Keszthely, 1828. december 29. – Pest, 1868. szeptember 6.)

Szendrey Júliát Petőfi Sándor költészete és a vele kötött házassága tette a magyar kultúra emblematikus figurájává. Petőfi versei révén alakja idealizálttá vált, ám a szabadságharc után a költő eltűnését követően új életet kezdő Júliát az utókor már sokkal szigorúbban ítélte meg. Nem tudták megbocsátani az alig 22 éves fiatalasszonynak, hogy nem tett eleget a „nemzet özvegye” cím elvárásainak és a gyászév letelte előtt néhány nappal hozzáment Horvát Árpád egyetemi tanárhoz. Arany János 1850 augusztusában bántó szavakkal ítélte el hűtlen magatartását a Honvéd özvegye című versében, amelyet akkor az íróasztala fiókjában rejtett el, így Júlia nem olvashatta, csak halála után 14 évvel jelent meg nyomtatásban.

Naplójának előkerülése után Szendrey Júliát először Mikes Lajos rehabilitálta 1925-ben, midőn közreadta addig ismeretlen naplóját, leveleit és halálos ágyán tett vallomását. A kötet előszavában Bethlen Margit írónő, Bethlen István miniszterelnök felesége, felmentette Júliát az évtizedek alatt felgyülemlett rágalmak alól. „Nem tudom, – írta az írónő, hogy igazam van-e, de én úgy érzem, hogyha Petőfi visszatérne a síri világból az özvegyi fátyolért, melyet szerelmese hűtlenül eldobott, nem találná fejfájára akasztva, mert Julia, bár levette azt fejéről, a lelkét burkolta belé és az azóta is ott van, elsötétítve körülötte a világot.” 

A közvélemény nem tudta, hogy a Horvát Árpáddal kötött házasság csupán menekülés volt a szabadságharc leverését követően üldözötté vált, gyermekével egyedül maradt fiatalasszony számára kilátástalan helyzetéből. Az új házasságban Júlia végtelenül boldogtalannak érezte magát, az agresszív természetű Horvát Árpád sok gyötrelmet és szenvedést okozott számára. Alárendelt szerepbe és megalázó helyzetbe kényszerítette Júliát, aki halálos ágyán férjét „egy kéjenc állatnak” nevezte és megtiltotta számára, hogy a temetésén megjelenjen.

Szendrey Júlia valójában soha nem tudta kitépni szívéből Petőfit. A kétségbeesés és a költő iránt érzett örök hűség olvasható ki naplójából Petőfi eltűnését követően: „El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak. Ha így van, mi lesz énbelőlem? inkább, oh ezerszer inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? Olyan szerelem nélkül, mint milyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél.” (1849. november 10.) 

Szendrey Júlia 1846. szeptember 8-án a nagykárolyi megyebálon ismerkedett meg az akkor már népszerű költővel. Hamar egymásba szerettek, de az eljegyzést több hónapnyi feszült várakozás és bizonytalanság előzte meg. Végül apja, Szendrey Ignác ellenkezése ellenére, napra pontosan egy évvel megismerkedésük után házasságot kötöttek az erdődi vár kápolnájában. Júlia Pestre költözött férjével, ahol különc magatartásával, extravagáns öltözködésével hívta fel magára a figyelmet. Az önálló női egzisztencia, saját írói hivatásának vállalása mellett tudatosan támogatta férje karrierjét. Az 1848. március 15-i eseményeket követően a „nemzet asszonyaként” emlegették, aki Petőfi számára kokárdát készített, saját magának pedig nemzeti színű főkötőt varrt. 1849 tavaszán kiáltványt adott közre Magyarország hölgyeihez. Ebben határozottan fellépve arra buzdította asszonytársait, hogy bátran valljanak színt, és küldjék férjeiket a haza megmentésére, a harctérre. 1848. december 15-én Petőfi Sándortól született fiát, Zoltánt a forradalom szimbolikus gyümölcsének tekintette az akkori közvélemény. 1849 nyarán a honvédnek állt Petőfi Erdélybe vitte családját. Júlia a fél éves Zoltánnal Tordán maradt a helyi református papnál. Petőfi július 21-én itt látta őket utoljára. Másnap Marosvásárhelyen kelt utolsó előtti levelében Petőfi így búcsúzott az ő kedves Júliájától: „Csókollak titeket, szentségeim. Írni fogok, valahányszor lehet. Légy nyugodt és béketűrő, amennyire lehetsz. Higgy! Remélj! Szeress!. a sírig és a síron túl örökre hűséges férjed Sándor.” 

Petőfi eltűnését követően Júlia gyermekét apjánál hagyva indult a költő keresésére. Kétségbeesetten, férfiruhába öltözve járta be a csatatereket. Pestre is azért ment, hogy útlevelet szerezhessen magának. Bem után akart utazni Törökországba, hogy személyesen tudakolja meg tőle Petőfi sorsát. Végül utazási engedélyt nem kapott, s egy nő egymaga Pesten nem tartózkodhatott. Ekkor kapaszkodott bele a Horvát Árpád által felkínált mentőövbe, a házassági ajánlatba. E boldogtalan házasságban csak gyermekei nyújtottak számára vigaszt. Jól mutatja ezt a Három rózsabimbó című verse, amelyben őhozzájuk szól: „Három rózsabimbó az én boldogságom, / Három rózsabimbó életem, világom! / El van osztva köztük három felé lelkem, / És mégis mindegyik bírja azt egészen. / Nem tudom kivülök terem-e több virág, / A mit látni öröm, illetni boldogság?” 

Szendrey Júliát a magyar nőirodalom egyik korai képviselőjének tekinthetjük, akinek írói attitűdje, témái, lelki vallomásai és nyíltsága már a modern nőideál kialakulását jelezték. Pályája során egyaránt kísérletezett prózai és lírai műfajokkal. Első publikációja 1847-es naplókiadása volt, amely Petőfi és Jókai szerkesztői mentorálásával jelent meg. Korai naplóbejegyzéseiben érzelmei és személyes benyomásai jelentek meg elsősorban, az 1849 tavaszán lejegyzett gondolatai már inkább tekinthetők szépirodalmi próbálkozásnak. Petőfi elvesztését követően egy ideig felhagyott az írással. A Horvát Árpáddal kötött házasság megromlásával párhuzamosan újra kezébe vette a tollat és folytatta a naplóírást és az irodalmi tevékenységet. Naplójának soraiból zaklatottság és elkeseredettség olvasható ki. 1854-től több verset is írt, amelyeket elsősorban a lelkiállapotának kifejezésére használt, novelláiban pedig Andersen hatása figyelhető meg, akinek első, máig elismert, magyar nyelvű fordítója volt. 

M. Lovas Krisztina