Bélyegkép

A háború elviselhetetlen poétikája

Császtvay Tünde írása
A Magyar Nemzeti Múzeum „Többes számban” című kiállítása mának szóló üzenetei.

„Éjjel fél tizenegykor fel kell menni Tiszához, fontos közlendője van a sajtó számára. Mi lehet? A barátom idegesen czigarettázik, fel-alá jár a szobában. Ítéletidő, napfogyatkozás, tövestől kicsavart fák, villám, dörgés, harang, trombita, éjjeli gyűlés, háború…” – írta Molnár Ferenc az első világháború kitörésének zaklatott, de várakozásteljes bejelentésének óráiról. „Az idegrendszerek fenekestül fel vannak fordulva. Tulajdonképpen isteni szép korban élünk. Még röviddel ezelőtt húzódoztunk tőle, de most már benne vagyunk, teli tüdővel szívjuk, teli szívvel, mohón éljük. Háború? Senki nem tudja, hogy lesz, mint lesz. Éjfélkor mindent fogunk tudni. Csöndben ülünk, hallgatunk.”
Kosztolányi Dezső a hír keltette feszült és vibráló hangulatot így adta vissza: „Megérteni 1914. július 25-én este 7 óra 15 perckor értettük meg, hogy mi történt. Négy órát töltöttem ezen a délutánon a Világ szerkesztőségében. Láttam, hogy minden megváltozik. Az emberek, akik sohase ismert fényt hordtak a szembogaraikban és apró, szaggatott gesztusokkal beszéltek az ajtócsapkodásos szobában, körülem a tárgyak, amelyek elvesztették régi színüket és ízüket, a papír, a fehér kéziratpapír, a tollszáram, amely hirtelenül nagyon vékonypénzűnek látszott és a tintatartó, mélyén a fekete pocsolyával, mind-mind idegenül, ismeretlenül meredtek reám. Csöngött a telefon, órák hosszáig. A sok kis ideges csöngetés, a sok kérdés, a sok izgalom, a sok kiáltás egy végtelen vonallá, egy végtelen kiáltássá, egy végtelen csöngetéssé tevődött össze. Nem egy ember csönget már, de a tömeg. Rablók és betörők ellen az ajtó alsó részébe patentcsengőket szoktak elhelyezni, hogy hosszú riasztójukkal felverjék a háziakat. Ilyen csöngetés volt ez is. Jelezte, hogy a rabló és betörő ellenség akar belegázolni kultúránkba. Kitéptük egymás kezéből a kagylót és kiabáltunk a tölcsérbe. Háború, háború, háború.

Nem voltunk többé magánemberek, az izgatott, hogy az ismeretlen tömegnek hírt mondjunk és a tömeg tüdeje, kürtök, a történelem kürtjei legyünk. Künn a város, mint egy kokárdás és zászlós színpad, ázott lobogókkal, eddig nem hallott nagyszerű morajlással. Régi 1848-as színdarabokban láttunk ily képet, gyermekkorunkban. Egy irodalmi kávéházban az asztalok tetején állnak és csókolóznak, a barátaim, akik szinte maszkot viselnek, a történelem színészei lettek, a budapestiek.”

A száz éve zajló első világháború, a tömegek háborúja megváltoztatta az addig ismert világot. De nem csupán az európai nagyhatalmi rendszereket és politikai erőtereket, hanem minden egyes emberét. A Nagy Háborúban mindenki érintett volt: az emberek az otthonukat, az értékeiket és főként szeretteiket vesztették el. A – kezdetben nagy lelkesedéssel fogadott – fegyveres harcoknak összesen 37 millió halottja volt, ezek közül több mint 660 ezren magyarországiak.

Ez volt a történelem első, modern értelemben vett, kontinenseket érintő tömegháborúja, ami egy új kort és számos – ha nem is boldogságot hozó – újítást és újdonságot hozott és teremtett. A világ addigi legdrágább háborúja alatt Magyarország éves állami költségvetése a háború végére (és a pénzromlást is beleszámolva) a konfliktus előttinek mintegy harmincszorosára emelkedett. Új és modernizált tömegpusztító fegyverek és harci technikák jelentek meg, amikkel súlyos, sokszor helyrehozhatatlan sérüléseket lehetett okozni az ellenségnek, akár nagyobb távolságból is. Ilyen volt a gépfegyver, a golyószóró, a 42-es mozsárágyú, a srapnel, a gránát, a kartács, a drótsövényharc, a bombázásra használt zeppelin vagy a tengeralattjáró is. Ebben a háborúban jelentek meg először a tankok, de bevetettek korábban betiltott mérges gázokat is.

A katonáknak nem volt könnyű dolguk a sokszor hónapokig-évekig húzódó állóháborúkban vagy az időről időre megindított bevetéseken. Egy gyalogos átlagosan 25–32 kilogrammos menetfelszereléssel indult a harctérre – és éveken át ez volt az egyedüli értéke. A sérülések mellett pedig a lövészárkokban terjedő élősködőkkel és betegségekkel is fel kellett venniük a harcot, hiszen sokszor hosszú hónapokig egy helyen vesztegeltek. De elvesztették a teljes intim szférájukat is, százezrek éltek le éveket anélkül, hogy akár egyetlen percig magukban vagy csakis családjukkal lehettek volna, és az otthonukra mindössze néhány fénykép, egy hajtincs vagy egy, még a polgári életben használt, zsebben elférő tárgy emlékeztette őket.

Az I. világháború lezárásával a frontról hazatérő sebesült, megnyomorodott és csonkolt katonák gyógyításánál tömegesen alkalmazni kezdték a plasztikai sebészeti beavatkozásokat, a légnyomásos betegek kezelésére a neurológia, az átélt borzalmak lelki kezelése miatt az egyik legfrissebb tudományág, a pszichológia segítségére is szükség volt.

A bevonult férfiak nemcsak a családi életből, hanem a hátország munkahelyeiről is hiányoztak. A nők ugyan már az I. világháború előtt is dolgoztak Magyarországon, de csak bizonyos munkakörökben. A modern nagyvárosban például telefonos kisasszonyok vagy a női divatüzletek eladói, cselédek vagy nevelőnők lehettek. A világháború hatására arányaiban nőtt a női munkavállalók aránya, de még fontosabbnak látszott, hogy a nők megjelentek olyan szerepkörökben, amelyekben korábban egyáltalán nem dolgoztak. Újdonság volt, hogy az utcákat női utcaseprők tartották tisztán vagy hogy női villamoskalauznál kellett jegyet vásárolni.

A bevonult családfenntartó nélkül a nők pénzkeresete nélkülözhetetlenné vált, amit a legtöbben kényszerként éltek meg. Viszont így – paradox módon – a korábbinál sokszor megbecsültebb állásokat töltöttek be a háború alatt, amit jól mutat például a tanítói pálya elnőiesedése is. A jómódú családokból származó lányok ekkortól már magasabb iskolai tanulmányokat is folytathattak, s már nem volt ritka az sem, hogy érettségiztek, sőt, egyetemre jártak. De sajnos a család eltartójának távolléte miatt sok asszony csak saját testének felkínálásával volt képes fenntartani önmagát és hozzátartozóit.

Vidéken sem volt könnyebb a helyzet, hiszen a mezőgazdasági termelés nem állhatott meg: a hátország feladata volt az itthoniak és a fronton lévő katonák ellátása is. Az asszonyok a munkaközpontú paraszti társadalomban korábban is részt vettek a háztartás és a gazdálkodás hagyományos munkamegosztásában, de a háború alatt át kellett vállalniuk azokat a feladatokat, amelyeket korábban a férfiak végeztek. Ha kellett, ők szántottak, vetettek és arattak, követve férjeik tábori levelezőlapon írt tanácsait, a betakarítással vagy az állatállománnyal kapcsolatban.
A sok év után a frontról vagy hadifogságból hazatért, de egészen más állapotokat találó férfiak és családjaik traumáiról jóformán semmit nem tudunk.

Az új helyzetben a gyerekek is nemegyszer magukra maradtak, több mint 110 ezer hadigondozásba vett magyar gyerek vált hadiárvává. Sokszor ők is részt vettek adománygyűjtő vagy élelembeszerző akciókban, gyerekmunkát vállaltak vagy ajándékokat készítettek a fronton harcolóknak. Mivel a nőknek kevés idejük maradt foglalkozni velük, sokan az utcán csatangoltak. A gyerekek felügyeletét vállaló intézmények száma és befogadóképessége szűkös volt, így csak kis részüknek volt elérhető.

A háború természetesen megjelent a gyerekek játékaiban is, katonásdit és kórházasdit játszottak, játékfegyverekkel harcoltak és háborús témájú társasjátékokkal ütötték el az idejüket.

A fronton élők és a hátországban maradtak között a Sajtóhadiszállás közvetítette a híreket. Otthon így értesültek a harcokról és a fronton történtekről, a katonáknak pedig a hazai eseményekről számoltak be, bár erősen szépítve, szűrve vagy cenzúrázva a történteket. Ez volt az első modern értelemben vett, óriási hatalommal bíró hírgyártó, propaganda- és kommunikációs hivatal, amit a legmagasabb politikai szintről irányítottak.

A Sajtóhadiszálláson először a haditudósítók csoportja alakult meg, ahová írókat és újságírókat hívtak be. Feladatuk a háború népszerűsítése volt, és teljesítménykötelezettség terhelte őket. A haditudósítók személyes élményeket is szerezhettek a háborúról, amikor alaposan szabályozott keretek közt meglátogathatták a hadszíntereket. De az elkészült beszámolókat is szigorúan ellenőrizték. Idővel egyre nagyobb ellentmondás alakult ki a katonai szolgálatot teljesítők elbeszélései és a hivatalos politikai álláspont, valamint a sajtó hírei között.

A háború kitörését – a politikusok többsége mellett – sok magyar író, költő, újságíró, művész (például Tóth Árpád vagy a Nyugat szerkesztője, Ignotus vagy Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza) is üdvözölte, hiszen a hosszú-hosszú évek alatt megoldatlan, besült és kilátástalannak tűnő politikai problémák megoldását és elsöprését várták tőle. Voltak, akik – mint Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc vagy Vészi Margit, Jászi Oszkár, Bíró Lajos, Szomory Emil – haditudósítónak jelentkeztek vagy később ide sorozták be őket. De voltak olyanok is, akik a kezdetektől elítélték az értelmetlennek vélt vérontást, mint Ady Endre vagy Babits Mihály. Miután egyre többen ábrándultak ki a háborúból, és a cenzúra is mind több írást tiltott be, gyakran megesett, hogy újságoldalak maradtak üresen.

A végtelen gyötrelmes fegyveres konfliktust lezáró békediktátum nemcsak a trianoni Magyarországnak nem ígért megoldást, de magában hordozta a II. világháború eljövetelét is. A problémák tisztázása helyett ugyanis csak újabb konfliktusokat szított.

A fenti összegzés érzékelhetően mutatja, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Többes számban – Az I. világháború és a háborús mindennapok valóságai című kiállítása milyen főkurátori-tudományos horizontból és nézőpontból tekint a száz évvel ezelőtti Nagy Háborúra. A háború mindennapjainak, a magánemberek sorsának megjelenítése a tömegek háborújában, tehát a háborús mindennapok mint a Nagy Háború értelmezési kerete az elmúlt pár évtized új társadalomtörténeti kutatásaiban már nem lehet szokatlan, hiszen az Annales-iskola, a történeti antropológia, a mentalitástörténet, a mikrotörténeti irányzatok vizsgálódásai az 1970-es – Magyarországon az 1990-es – évektől is komoly kutatási eredményeket mutathatnak fel. Ahogy Szijártó M. István összefoglalta a göttingeni mikrohistoriai kutatások kapcsán: „Ez a mikrotörténelem, […] nem rendkívüli, hanem szokványos tömeges források alapján egyszerre elmesélve és elemezve rekonstruálja a hétköznapi emberek életét […]”, s ezáltal: „Az esettanulmányok finomabb összefüggéseket tesznek láthatóvá, mint a számok és a statisztikai táblák, és csak ezek visznek közelebb a megélt élethez.” Az ilyen nézőpontú történeti vizsgálódásnak az egyik meghatározó eleme vállaltan az volt, hogy a korábbinál jóval szélesebb közönséghez tudjanak szólni, és átélhetőbbé tudják tenni a történeti eseményeket a kései utódoknak is.

A mikrotörténeti kutatások hátrányaként szokták említeni, hogy vizsgálódási léptékük szűk, és ezek a kutatások nemegyszer nem mutatnak túl az egyedi esetek érdekességén, valamint „egyfelől inkább leíró, mint elemző” rezultátumokat hoznak létre, „másfelől középpontjában nem a körülmények állnak, hanem az emberek”. A mikrotörténeti nézőpont erősen közelített a kulturális antropológia horizontjához, így ezen történeti kutatások figyelme – ugyancsak Szijártó M. megfogalmazása szerint – „a társadalmi struktúrákról és folyamatokról a mindennapi élet kultúrájára irányult, a makroszintű folyamatok helyett egyének és kis közösségek mikrotörténelmére, az emberi élet különféle aspektusaira, ismét egyénekre, mint valaha, de immár nem királyokra és hadvezérekre, hanem az átlagemberekre, az ő tapasztalataikra”.

További elméleti behatárolások és jellemzések nélkül is érthető és érzékelhető tehát, hogy a mikrotörténeti és antropológiai megközelítés milyen nyereséges lehet egy olyan műfaj esetén, amely minél szélesebb körű érdeklődőt szeretne elérni, és üzeneteit átélhetővé tenni. A kiállítások – azaz az ismeretterjesztés sajátos múzeumi műfaja –, benne kitüntetetten a történeti kiállítások magyarországi gyakorlatában azonban ez a típusú tudományos indíttatású témaközelítés rendszerint egyáltalán nem, vagy csak a kifejezetten lokálisan szűkített, helytörténeti kiállításokon jelenik meg.

Miközben a társadalom- és a bölcsészettudományi diszciplínák mindinkább komoly elméleti szaktudományi iskolázottságra építkezve folytatják vizsgálódásaikat, addig a magyar muzeológiai produkciók és kiállítások esetében ez még korántsem tekinthető általánosnak, ha szerencsére mára egyre több jó példát találni már erre is. Pedig ezeknek a tudományos eredményeknek a felhasználása és azok relevanciája a kiállítások koncepciójának megalkotásakor – még ha nem is egyenes és azonnal megfeleltethető módon, és a látogatókban nem feltétlen tudatosítva, de megéreztetve és azok hatását kihasználva – képes jócskán felerősíteni a remélt szakmai üzeneteket és azok hatását is. A ránk hagyományozott és az őrzésünkre bízott műtárgyak leírása-regisztrálása-bemutatása helyett a jóval bonyolultabb szerkezetű, értelmező kiállítások felé lenne hasznos elmozdítani a múzeumi produkciókat, hiszen ez a látogatói különleges élmény és tudásátadás mellett hosszú távú, a múzeumot mint stratégiai ereje teljében működő intézményt, sőt mint városstruktúráló szereplőt is tudja pozicionálni.

Az értelmezést és az átadni kívánt, fő üzeneteket tudatosan felerősítő, a tartalommal transzparenciában tartott és érvényes hangulati-érzelmi ráhangolás és a látogatók téma iránti érzékenyítése, a látogatói ráismerés lehetőségeinek felkínálása a mai magyar történeti jellegű kiállítások jelentős többségében nem merül fel még mint szempont (vagy ha felmerül, nem, vagy rosszul sikerül). A kiállítások meghatározó része pusztán az installációban elhelyezett műtárgyi anyag bemutatásával és kisebb-nagyobb mennyiségű szöveges tudásanyag egymás mellé helyezésével operál, a téma közelebb hozása egy-egy enteriőrben villan fel, és nem ritka, hogy a témához szűken kapcsolódó műtárgyi és szöveges anyag önmagában, bármiféle kontextualizálás nélkül vagy a tárgyi anyag és a tudásanyag szövevényes szálait felfedő rendszerszerűség bemutatását és azok összehangzását, felfejtését, rálátását nélkülözve jelenik meg.

Mindennek nagyon sok oka lehet. Sokszor azért történik így, mert a magyarországi gyakorlatban sok-sok esetlegességgel és a külső körülmények nyomására (pénztelenség, évfordulós kényszer, kevés belefektetett munka, rossz szervezés, előkészítetlenség stb.) jön létre egy-egy kiállítás. Sajnos alig-alig van olyan, amely éveken át tartó kutatáson és tudományos szintézisen alapulva, kiérlelt és tájékozott kutatásra épülve, de mindenképp a látogatói és kommunikációs szempontokat előre modellezve és arra válaszokat is felkínálva készülne el, a létrehozó kurátori vagy szakértői csoport nézőpontját és értelmezéseit megjelenítve. A kiállítások nemegyszer sebtében készülnek, jobb esetben egy-egy felvillanó, de transzparensen végig nem vitt ötlet jelenik meg bennük, de a kurátori értelmezői horizont, a tudományos szintézis és értelmezői kísérletek homályban maradnak, a témarend és -szerkezet nem látszódik, a szintetizálást segítő szimbólumrendszer, azaz a téma értelmezési kerete hiányzik vagy a kiállítást csak a szűk szakmai – elsősorban művészettörténeti megközelítésű –, a műtárgyhoz szorosan kapcsolódó kiválasztási szempontok működtetik. Mégis, ezekben sokkal dominánsabb a magát a mindentudó szerepébe helyező kiállítási kurátor személye, akinek a szóbeli szakmai vezetése és segítség nyújtása nélkül a látogatók többsége csak nehézségekkel küzdve képes végigaraszolni a kiállításon, és kívül maradva, puszta szemlélőként, nemegyszer elbizonytalanodva vagy valahol belefáradva a dologba, feladja a témának a műtárgyak sorával jelzett megismerését, miközben képtelen igazán magáénak érezni azt, sokszor pedig közelébe sem jut a látottak kontextusba és rendszerbe helyezéséig. 

Márpedig több éves tapasztalatom szerint a látogatók – bennük a fiatal korosztályok is – rendkívül nyitottak és befogadóak az élvezetes élményekre, az érdekesen felkínált tudásra. Csak éppen ezért a figyelemért áldozni és dolgozni kell, és ha kell, a berögzültek helyett új gyakorlatokat, nézőpontot, módszereket, vizuális megoldásokat, nyelvezetet kell találni.

A Többes számban című kiállítás elképzelésekor, későbbi megalkotásakor, majd pedig eddig hét vidéki városban való felállításakor nem csak az általam fentebb vázolt, „igazi” (vagyis nem elsietett és nem megúszós, hanem komoly alapkutatásra épülő, tisztázott és világos fogalmi alapozottságú és átgondolt szerkezeti keretek és problémafelvetések alapján készülő) kiállítást alkottunk meg, hanem megpróbáltuk a mikrotörténeti vizsgálódások hibájául felróható hibákat is eleve kizárni. A vizsgálódási léptékünket tehát erősen tágítottuk, és a sok-sok egyéni sors és adat, az egyedi esetek sokasága alapján szintetizált, általánosítható és elemző összegzésekben, releváns és általánosnak tekinthető műtárgyi anyaggal párosítva, teljes szimbólumrendszert kidolgozva mutatjuk be az emberek háborús mindennapjait: hogyan töltötték a napjaikat a fronton szolgálók két ütközet között, mit hordtak, mit ettek, mi tartotta bennük a lelket, mivel ütötték el a szabadidejüket, mit olvastak, mit írtak, milyen betegségek tizedelték őket (stb.) a fronton – és hasonlóképpen: mit hordtak, mit olvastak, hová jártak, mit főztek és ettek, hogyan gondoltak a távollevőkre a hátországban, milyen betegségekkel kellett felvenni a harcot, mi volt a divat a háborús nyomorúságban stb.

Különös szerepet szántunk a kiállítás közepén felállított óriási írógépnek, amely a korabeli frontszolgálati és hátországi hírszolgálat és média technikai csúcsteljesítményének (a kor számítógépének), és így jelképének is számított, és amelynek betűlapátjai egyben a hosszú, békés XIX. századot megidéző, de idővel darabjaira hulló körhintát tartanak. A kiállítótérben ezért kapott helyet a frontra induló katonák sorsát jelképező vonatkocsi; a családfenntartó nélkül maradt otthoniak megváltozott életét szimbolizáló villamoskocsi és a közéjük ékelődő, a háborús propagandahivatalra utaló, hatalmas írógép. Míg a múzeumok hagyományos termeiben talán furcsán hatnának ezek a látványos megoldások, addig egy ilyen különleges építményben újfajta elemekkel is lehet kísérletezni. Az embertömegek és a tömeggyártás rekvizítumait múzeumi közegben szokatlan mennyiségben, nem külön-külön beállítva és installálva helyeztük el, így képesek sokaságukkal hatni és a tömegek háborújáról üzenni, de a több mint 700 kiállított eredeti tárgy között olyan különlegességeket is meg lehet nézni, mint például Nagy Imre hadifogságból a szüleinek írt képeslapját, Horthy Miklós sorhajókapitány levelét vagy Mednyánszky László ismeretlen katonát ábrázoló portréját, valamint cenzúrázott újságoldalakat is bemutatunk.

Virtuális tartalmak tömegéből választhatunk, és emellett sok-sok aktivitásra ösztönző elem kínálja magát: katonaszlenget tanulhat a látogató, ki lehet próbálni, milyen nehéz volt egy háborúban szolgáló katona menetfelszerelése vagy a háborús biciklire ülve háborúellenes versek sorai indulnak el.

Hogy ez az átgondolt kutatás és tervezés nagyon nem volt hiábavaló, több mutató is igazolja. A Többes számban című kiállítás tavaly 6 vidéki városi helyszínen 32 nyitvatartási nap alatt 130 560 (a 2016-ban Székesfehérváron felállított kiállítással 38 nap alatt 166 080) látogatót fogadott – ez a szám meghaladja az országos múzeumok többségének éves látogatószámát.

De vajon miképpen lehetett ilyen látogatószámot elérni ilyen kevés nyitvatartási nap alatt a vidéki városi helyszíneken, és vajon a Molnár Ferenc és a Kosztolányi Dezső (és még oly sokak) által leírtakat hogyan lehetséges vizuálisan megjeleníteni, sőt, hogy lehet ezt a szomorú tartalmat élvezhetővé, átélhetővé tenni a ma látogatójának, és különösképp fiataljainak?

Az igazán furcsa installációs közegbe helyezett, szokatlan kiállítási anyag egészen meglepő, de az emberi kíváncsiságot felkeltő térben található. Az MNM Múzeum•kör•út 18 méter átmérőjű, furcsa és meghökkentő látványú óriásgömbjének – azaz amiben megvalósult a Többes számban című, I. világháborús kiállítás – szakmai tervezését a városi-nagyvárosi térhasználat térbeli fordulatának legújabb eredményei – de csakúgy a látogatói érdeklődés és a furcsa megjelenési forma keltette meglepetés – alapján indítottuk el.

Szentpéteri Márton írja a Térpoétika című írásában, hogy az elmúlt 20 évben komoly kutatási területté vált „a tér társadalmi jelentőségének vizsgálata, a társadalmasodásban és a közösségképződésben játszott szerepe, az önértelmezések és identifikációk stabilizációjaként betöltött funkciója”. Gyáni Gábor szerint „a tér analitikus kategóriaként nemcsak témát ad a humán és társadalomtudományi kutatók kezébe, hanem az emberi történések okainak a magyarázatához is tevőlegesen hozzásegíti őket. Ráadásul a metaforikus nyelvi reprezentáció következtében, amely – állítólag – térbeli tapasztalatokat rögzít nyelvileg kódolt formában, szintén hozzájárulhat a dolgok jobb és könnyebb megértéséhez, mivel a térbeli érzékletességre apellál. Röviden így és ebben foglalható tehát össze a térbeli fordulat kifejezéssel jelezni kívánt szemléletváltás lényege.” Ha a metaforikus reprezentáció jelentéstartalmába nemcsak a nyelvi, hanem a vizuális reprezentációt, így a múzeumi kiállításokat is beleértjük, (ha itt nem is kifejtve, de) figyelemfelkeltően nyithatjuk ki annak értelmezési lehetőségét, hogy a (jó és értelmező) kiállítások hozzájárulhatnak a dolgok jobb és könnyebb megértéséhez, mivel a térbeli érzékletességre képesek apellálni. Mindez pedig – ahogy Lugosi András megfogalmazta – segít létrehozni azt „a nagyvárosi tájat, amely egyszerre őrzője a [város] kollektív emlékezetének és serkentője, táplálója a [városlakók] identitásképződéseinek is”.

A térhasználati vizsgálatok és elméleti munkák tételes felsorolása és bemutatása itt nyilvánvalóan nem történhet meg, de a múzeumi gömb városi főtereken, illetve korábban (más tartalommal) a Sziget Fesztivál központi terében való elhelyezése és külső-belső megtervezése sok-sok térelméleti vizsgálat eredményeire épült rá. A koncepció és a látvány megtervezésekor figyelembe vettük például az ember távolság- és térérzékelésének, a társaktól való távolságtartás fiziológiai, pszichológiai, szociális és kulturális összetevőit, és a verbális és a nem-verbális, testi, térbeli kommunikációra vonatkozó elméleti eredményeket a gyakorlatra átfordítva valósítottuk meg. Így pedig egy olyan szokatlan megjelenésű, a város központi helyén álló és azt erőteljesen megváltoztató, a valóságból kiemelt, elkerített városi teret hoztunk létre minden helyszínen, ami – ha átmenetileg is – egy új és nagyon erős látványú városképet tudott létrehozni, a gömb és vele az installációegyüttes furcsa megvilágításával pedig mindezt az éjszakai városképre is érvényessé tettük.

Az MNM-óriásgömb teljes komplexitásában egyrészt azonnal megteremtette bárki számára a rácsodálkozás – mai szóhasználattal – wow-élményét, másrészt egy sajátos és látványattrakcióban találkozott a Nemzeti Múzeum és műtárgyainak élményével egy nem budapesti, hanem saját városi térben, de közben egy nyílt, majd belépve a gömbbe, egy zárt, mesterségesen megteremtett, új, akaratlanul is identitásteremtő városi térbe érkezett, ami láthatatlanul közösséget, az MNM-mel való közösséget teremtett. Egyetlen példaként: a kiállítás külső és belső terének kitalálásakor a tér kialakítását – például a gömb formájú teret, a városi térben való elhelyezését és belső elrendezését – a tér antropológiájára vonatkozó vizsgálatok szerint választottuk meg, amely szerint az MNM-gömb egyesítette a különböző térhasználati lehetőségeket. Figyelembe vettük, felhasználtuk és megteremtettük a kötött szerkezetű térhasználati lehetőségeket (amelyek megszabják pl. a viselkedés lehetőségeit: úgymint a városszerkezet, a házak, a lakások belső elrendezése, alaprajza), a részben kötött szerkezetű tér (pl. a lakás berendezése) és a kötetlen tér lehetőségeit, s ezzel a látogatókkal való bizalmas – személyes – társasági, valamint nyilvános távolságot is teremtettünk, sőt, a különböző távolságokat váltva inspriratívan játszhattunk is vele.
A Magyar Nemzeti Múzeum szakrális terét mindezzel egy nagyon-nagyon XXI. századi, hangsúlyozottan nem szakrális, azaz deszakraizálódott térben idéztük fel, és fordítottuk vissza, azaz alkottunk – egy úgynevezett – heterotópiát, vagyis a „normális” terektől, intézményektől eltérő, kivételes helyet és intézményt. Megalkottunk egy egészen modern, a szakrális helyet mégis megidéző, másfajta szakrális teret, amelyben sokféle minőség: privát és nyilvános, családi és társadalmi, kulturális és haszonalapú, a munka és a pihenés terét is megteremtettük.
Miután pedig a heterotópiák általában az idő feldarabolásával járnak, így megteremtettünk egy másfajta, a történeti időt felelevenítő, de a jelenben játszódó időt.

Többes számban: már a kiállítás címe is utal arra, hogy a XX. században, a tömeggyártás, a tömegpusztítás és a tömegpropaganda századában ebből a háborúból már nemcsak a katonák, hanem az otthon, családfő nélkül maradt asszonyok, de még a gyerekek sem maradhattak ki. A tömegek háborúja, a világpusztítás után egy új, modern világ épült, ami már semmiben nem hasonlított a korábbihoz. Ebben a furcsa, szokatlan és már önmagában is a látogatók kíváncsiságát felkeltő és furcsaságával behívogató formájú, szakralizált térben elevenednek meg a jelenben a 100 éve zajlott I. világháborús mindennapok, amely – ahogy korábban olvashattuk – a háborúba került közember és a háborús propaganda, az I. világháború mindennapjait idézi meg, de valójában igazi látványattrakció. Szimbolikus installációban ötvözi a valóságos és a virtuális kiállítási tartalmakat, miközben több, mint 700 eredeti műtárgyat is bemutat, valamint mindezt digitális tartalmakkal is ötvözi úgy, hogy minden egyes – akár digitális, akár műtárgyi, akár szimbolikus – részlet egy átgondolt és rendszerszerű tartalmi egység pont ott és pont úgy megjelenített részeként utal az egészre, és hangsúlyosan rájátszunk a fő üzeneteket közvetítő szimbólumrendszerre is. A látogatók átlagosan 47 percet töltöttek a sátor egyetlen – bár meglehetősen tágas – terében, de sokan akár órákra is találtak olyan tartalmat, amely lekötötte őket – ez a mérőszám is hozzávetőlegesen a duplája egy nagyobb kiállításban töltött átlagtartózkodásnak.

Kétségtelen azonban, hogy az a nagyon egyedi és szavakban visszaadhatatlan aura és hangulat, ami akaratlanul elkapja és hosszú-hosszú ideig ott képes tartani a sátorba belépőket, valójában csak ott, a gömbben, a valóságban és a jelenben élhető át, s ezzel a jó kiállítások mással fel nem cserélhető erejét és hatását bizonyítják.
De a nagyszámú látogatót vonzó kiállítás tényleges sikerét végül is a sok ezer véleményből válogatott néhány üzenet hitelesíti igazán: „Imádom a világháborús dolgokat, nagyon tetszik a kiállítás.”; „Én még csak gyerek vagyok, de nagyon jól éreztem magam. Sok mindet tanultam. Legjobban a kvíz tetszett. Sok mindent eltaláltam. Nagyon ötletesnek találtam az óriás írógépet is. A kalitka egy kicsit furcsa volt, de nagyon tetszett. Szandi”; „Különleges és rendkívüli.”; „Nagyon hatásos és részletes volt. Köszönöm.”; „Jobban megértettük a történelmet itt, mint órán. Köszönjük. ”; „Köszönet a kiállításért. Az akkori lelki gyötrelmek bemutatása csak részben lehetséges. Megrendítő. Köszönöm.”; „Iszonyú jó ez a kiállítás.”; „Nagyon menő.”; „Nagyon érdekes volt! Nekem tetszett, rendkívüli volt. A legszebb és legjobb a gömb.”; „Felpróbáltam a zsákot, kaptam egy repülőt.”; „Ezt nem lehetett megunni. Szupcsi volt. Betti”; „Nem tudom, hogy bírnám ki, hogy évekig ne lássam Apukámat.”; „Nagyon tetszett a kiállítás, tanulságos. Remélem, a harmadik világháborúra nem kerül sor.”; „Soha ne legyen háború! ÁMEN!”

A kiállítás koncepciójának megalkotója, forgatókönyvírója és főkurátora Császtvay Tünde irodalomtörténész, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa, osztályvezetője (az MNM volt főigazgató-helyettese). A látványtervet Bátonyi György álmodta meg, a vizuális látvány, arculat és grafika Kellényi Kata munkája. A projekt stratégiai vezetője Richweisz Rita. A kiállítás szakmai munkatársa, alkurátora Végh Katalin, a Katona József Múzeum igazgatóhelyettese. Szakértői munkájával segítette a projektet Ihász István történész-muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának nyugalmazott vezetője, ifj. Bertényi Iván történész, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatóhelyettese és Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója. A kiállítás sajtófelelőse Ujváry Anna. Az MNM kis létszámú szakmai csoportjának tagjai: Geiger Annamária, Nagy György, Németh Richárd, Gál Vilmos, Csordás Dóra. A kiállítás az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság, az EMMI, az UNESCO Magyar Bizottsága és a befogadó helyszínek önkormányzatai és vezetői támogatásával valósulhatott meg.

Császtvay Tünde