Bélyegkép

A víz a magyar népdalkincsben

Lanczendorfer Zsuzsanna írása
Ha azt halljuk, hogy a leggyakoribb vegyület a Földön, folyadék, amely még bennünket is alkot, akkor rögtön tudjuk, hogy a vízről van szó.

Egyik fontos energiaforrásunk, a Föld felszínének 75%-át borítja és az élet nélkülözhetetlen része, mindennapi életünk alapja. Az égitestet is, ahol élünk, kék bolygónak hívjuk, mivel nagy részét víz borítja: óceánok, tengerek, tavak, folyók. A víz nélkül nincs élet, nincs élővilág, nincs ember. Nem véletlen, hogy a vízzel több szempontból is foglalkoztak a kutatók.[1]

Dr. Timaffy László néprajzkutató mondta: Az ember beleszületik a tájba. S a szülőhaza, a táj szeretete végigkíséri egész életén… Mindig az élet egészét kerestem, a nagy összefüggéseket a Duna és az ember között.[2] Megyénk másik jeles néprajztudósa, dr. Barsi Ernő is kutatta szülőföldje vízi életét és folklórját.[3] A Daloló Sokoróalja című könyvében – amely sajnos csak halála után jelent meg – a tanítványai által gyűjtött, a tájhoz fűződő népdalokat is közölte.[4] Mindkét mesterem munkásságában fontos szerepet játszottak tehát a tájjal, illetve a vízzel kapcsolatos kutatások. Úgy vélem, hogy életútjuk és szellemi hagyatékuk hozzájárult szűkebb pátriánk, szülőföldünk megismeréséhez, szeretetéhez, és egyben a honismeret szép „szolgálatához”. Témámhoz a népdal példákat is ezért elsősorban az ő gyűjtéseikből válogattam. A két tudós barát azonban nemcsak gyűjtötte a népdalokat, de kiválóan énekelt, zenélt is. Több megyében gyűjtött népdalaikat számos kórus, pávakör szólaltatja meg ma is. Örömmel tölt el, hogy Timaffy László „Fújdogál a szél az öreg Duna felől…” kezdetű régi stílusú népdalgyűjtésének dallamát játssza a győri városháza toronyórája.

             A kisalföldi népköltészet csodálatos vízi tündérekről mesél, akik megajándékozzák a vizet, a természetet szerető embereket. Ilyenek például a Timaffy László által gyűjtött szigetközi, hansági mondák, mesék tündérei (Tündér Ilona, Tündér Rózsa).[5] Köztudott az is, hogy népmeséink motívuma az élet, a halhatatlanság vizének keresése. Rátótiádáinkban is rálelhetünk vízzel és élővilágával kapcsolatos csúfolókra: „Csíknyalogató osliak”; „Csukarövidítő Rusztiak”; „Örököt vett, mint Pásztoriban a béka.[6]

A víz kapcsán eszünkbe juthatnak történeti mondáink is, például Szent László vízfakasztása[7] vagy gondolhatunk népszokásainkra, a húsvéti locsolkodásunkra, a varázserővel rendelkező „karácsonyi aranyvíz”-re, a búcsújárás katartikus szokásaira, a nagypéntek hajnalban, illetve Szigetközben Szent Anna napját követő holdtölte éjjelén végzett fürdés egészségmegőrző és szépséget adó rítusára, amelynek emlékét a „Fehér liliomszál…” kezdetű gyermekjátékdalunk is őrzi. Egyik nyelvtörőnk is Győr folyóinak neveit sorolja fel játékosan: „Meguntam gyönyörű Győrnek Győr várában való lakozásomat, hol a Duna, Rába, Rábca rákja rágja lábamat.”[8]

 A magyar népi hitvilágban több olyan hiedelemlény él, amely tavat, forrást őriz, vagy ott lakik (sárkány, tündér, lidérc, szépasszony). A Kisalföldön sok helynévben is megtalálható a tündér elnevezés (például: Tündérvár, Tündértó). A moldvai csángók hite szerint a világvége is a vízhez kötődik, amikor is kiapadnak a források és az Antikrisztus a víz segítségével próbálja meg magához csábítani az embereket.

 A víz a minden: a dolgok eleje és vége” – írja Pócs Éva.[9] Gondoljunk csak a születésre, a magzatvízre, vagy a halott mosdatására. A falusi ember tisztelte az élet nélkülözhetetlen elemét, a vizet. Nem engedte, sőt, büntette a kutak, a folyók szennyezését. A tisztátalannak tartott személy ezek közelébe se mehetett. A víz nemcsak életük része volt, hanem folklórjukba, énekeikbe is bekerült.

Népdalainkról ismert, hogy általában természeti képpel kezdődnek, így a kezdő sorban gyakran énekelünk vízről. Eszünkbe juthat egyik legismertebb népdalunk, amely az általános iskola tananyagában is szerepel: a Tavaszi szél vizet áraszt…” (Kodály Zoltán, Kászonimpér, Csík m.); vagy a Madárka, madárka / Ne zavard a vizet… (Pusztina, Moldva); Hess páva, hess páva, császárné pávája. / Jobb reggel felkelnék, / Folyóvízre mennék, / Szárnyam csattogtatnám, / Szép tollam hullatnám.” (Vikár Béla, Szováta, Maros-Torda m.) Akadnak azonban közöttük kezdőképek…, amelyek képnek értelmetlenek, elfogadhatatlanok. Pl.: »A zsérei temetőbe’ van egy tó, / Abban úszik három gyászos koporsó…«. Ilyen kép, ilyen látvány sohasem létezett. Ám jelképnek, szimbólumnak nagyon is elfogadható”– írja Barsi Ernő.[10]

A víz megélhetést adott az embereknek, gondoljunk csak a halászokra, csíkászokra, révészekre, aranymosókra, és a mindennapi kenyér alapanyagát előkészítő vízimolnárokra. Népdalainkban éppen ezért találkozhatunk a vízzel foglalatoskodó emberek életével, mindennapjaival. „Halász vadász, aranyász / Üres zsebben kotorász…” (Timaffy László, Ásvány, Győr-Moson-Sopron m.). Az énekesek gyakran megerősítették, amit a népdal állít: „Sokat fárad a vadász, ritkán száraz a halász, s mindig rongyos az aranyász.[11]

A Kisalföldön is régi mesterség a halászat. A népdalok többsége azonban nem a mesterségről szól, annak tárgyi eszközeit, technikáját mutatja be, hanem érzéseket közvetít, amelyek sokszor szerelmi témájúak: „Ha kimegyek a Ciglésbe halászni, / Nem jár oda én utánam ki senki. / Búsat kiált fölöttem a madár is, / Elhagyott a szeretőm is, kedvem is.[12] (Timaffy László, Doborgazsziget, Győr-Moson-Sopron m.) Közismert a halászokról szóló „Hej halászok, halászok, / Mit fogott a hálótok…” kezdetű népdal. A hal, a vörös szárnyú keszeg azonban itt a lányt jelenti, amit a népdal szövege el is árul: „Nem eszik az egyebet, csak szerelem gyökeret. Nem véletlen, hogy a párválasztó szigetközi játékban is szerepel: „Én vagyok a halászlegény, én járok a víz tetején. / Megfogom az aranyhalat, megölellek, megcsókollak.[13] (Timaffy László, Cikolasziget, Győr-Moson-Sopron m. ) Ahogy Vargyas Lajos is írja, a hal sokszor a nő alakjával azonos.[14] A csudahalott balladatípusban Görög Ilonát, a „csudamalmot látni” kívánó lányt anyja így figyelmezteti: „Ne menj lányom, ne menj, / Megvetik a hálót, / Megfogják a márnát.”

A víz természetes határ, a találkozás valós akadályát is jelentheti. A vízi átkelés segítőjéről, a révészről is több népdal szól: Túl a Dunán fehér kendő integet, / Gyere által kisangyalom, ha lehet! / Át is mennék, de a révész, tyuhaj nem visz át, / Így hát babám nem ölelhetjük egymást. (Barsi Ernő, Hédervár, Győr-Moson-Sopron m.) Országosan ismert a Révészek nótája balladás dal, amelyben az átvitel díja a párbeszéd témája: „Csillagom, révészem, vígy által a Dunán! / Uramról maradott subám neked adom. / Nem viszlek át, nem biz’én, mert nagy zaj mén a Dunán, / Mert nagy zaj mén a Dunán. (Kodály Zoltán, Lédec, Zoborvidék)

Az állatok tartásával foglalkozó juhász, csikós, gulyás, kanász és állatai sem lehettek meg víz nélkül: Tiszán innen Dunán túl, Túl a Tiszán, van egy csikós nyájastúl...”; „Amottan a patak mellett / Három juhom hatot ellett… (Szegi, Zeplén m.); „Általmennék én a Dunán, nincs ladik, / De nem tudom, hogy a rózsám hol lakik. / Túl a Dunán az ökreit itatja, / Idehallik Csákó, Szilaj harangja. (Oeller Ottó, Sérfenyősziget, Győr-Moson-Sopron m.) A híres szürke marha lábon hajtásának emlékét őrzi a „Szélről legeljetek, fának ne menjetek...” kezdetű népdal, amely még a rábaközi itatóhelyeket is felsorolja: „Szili kút, szanyi kút, Szentandrás és sobri kút… A páliak sem maradhatnak ki a sorból, ezért az ének végén hozzátesszük: „Páli vas / rossz vödör.” Régen a pásztorok – óvó, védő célból – még a kutyáiknak is folyónevet (Sajó, Tisza) adtak: „Ugat a kutyám, a Rajna, / Jön a szeretőm, a barna…” (Szegi, Zemplém m.)

A víz adott megélhetést a vízimolnároknak is. A Kisalföldön a XIX. században közel kétszáz vízimalom dolgozott – írja Timaffy László.[15] Ezért szerepel gyakran a malom és a molnár is a népdalokban: „A víz a malmokat aláhajtja, / Molnárné a lányát nagyra tartja. / Ne tartsa már olyan nagyon nagyra, / Szebb is van, jobb is van a faluban.” (Timaffy László, Nagybajcs, Győr-Moson-Sopron m. ) De a malom – nemcsak a vízzel való képzettársítás miatt ­– a szerelemmel, az erotikával is kapcsolatban van. „Különben a malom, a molnár a francia és magyar lírai dalok, balladák tanúsága szerint szoros kapcsolatban van a szerelemmel.[16] Timaffy László is gyakran emlegette előadásaiban, hogy huncut a molnár, mert „amíg a malom őröl, a molnár kiveszi a menyecskéből a vámot”. Gyakran a népdalban nem búzát, hanem bánatot őröl a malom: „Duna parton van egy malom, / Búbánatot őrölnek azon ejehaj! / Nekem is van búbánatom, / Odaviszem, lejáratom, ejehaj!” (Kodály Zoltán, Kiskomárom, Zala m.)

Népdalainkban jelen van a táj, ahova születtünk, a falunk, így a hegyeink, a folyóink is. Helytörténeti, honismereti adatok kincsestárai tehát a népdalok, hisz megőrzik a földrajzi neveket, annak ellenére, hogy nem a természeti táj bemutatása a feladatuk, hanem a benne élő emberek érzéseinek ábrázolása. „Nem véletlen, hogy még folyóit, köztük a Dunát is gyakran foglalja dalaiba népünk, akárcsak kedves hegyeit, vagy falujának nevét írja Barsi Ernő.[17]

Sokak által ismert népdalunk a Dunát említi: „Hej Jancsika, Jancsika, / Mért nem nőttél nagyobbra, / Dunáról fúj a szél. / Nőttél volna nagyobbra, / Lettél volna katona, / Dunáról fúlj a szél.” (Bartók Béla, Felsőireg, Tolna m.) Duna-ágak nevét is őrzik lírai dalaink, például: „Fújdogál a szél / az Öreg-Duna felől, / Elszakadtam régen / A szeretőm mellől. (Timaffy László, Cikolasziget, Győr-Moson-Sopron m.) Vagy „Zátonyi Dunának / Sok hal van a vizibe, / Gyere kisangyalom, / Szedjük ki belőle. (Timaffy László, Doborgazsziget, Győr-Moson-Sopron m.) De nemcsak a Duna mellett élők éneklik a Dunáról szóló népdalokat, hanem más vidéken lakók is, hisz szeretik, magukénak érzik a folyót: a „Komáromi kisleány, / Vigyél által a Dunán… kezdetű népdalt Észak-Erdélyben is gyűjtötték.[18]

A Duna tulajdonságát emeli ki a „Széles a Duna, keskeny a partja, / Nincs olyan legény, ki átugorja... népdalunk (Ádám Jenő, Somogy m.). Érthető, hogy a szerelmes ember a folyó nagyságához hasonlítja érzését: „Rózsám a szemedért mit nem cselekednék? / Dunából a vizet kalánnal kimerném. (Barsi Ernő, Győrújfalu, Győr-Moson-Sopron m.)

Tisza folyónkat is gyakran említik népdalaink, pl. a: „Lefelé folyik a Tisza, / Nem folyik az többet vissza… / kezdetű népdal. Rajtam van a babám csókja, / Ha sajnálja, vegye vissza. (Járdányi Pál); Fúj, süvölt a Mátra szele, / Üngöm gatyám lobog bele. / Kalapomat is elkapta már, / Tiszába vitte a tatár.” (Kodály Zoltán, Vágfarkasd, Nyitra m.); „Ki a Tisza vizét issza, Fáj annak a szíve vissza…” (Népies dal); Túl a Tiszán, a Tiszán, a Tiszán, Alma terem a meggyfán, a meggyfán. / Minden ágon kettő-három piros alma lesz, / Igazszívű szeretőm sose lesz.” (Barsi Ernő, Vitnyéd, Győr-Moson-Sopron m.) Gyakori a dalokban a szerető piros gyümölccsel való társítása,[19] valamint az elérhetetlen szerelem „túl a Tiszán”, tehát messze gondolattal való összekapcsolása. A besározódás a titkos szerelemre utal: „Bazsa Mári libája / Belement a Tiszába. / Kettőt lépett utána, / Sáros lett a Bazsa Mári fehér alsó szoknyája”; „Bazsa Mári azt hiszi, / Hogy valaki elveszi. / Ne higgy Mári előre, / Mert nem teszik a mennyasszonyi koszorút a fejedre.” (Bartók Béla, Apátfalva, Csanád m.)[20]

Az is gyakran előfordul, hogy a Tiszát a Dunával együtt említik: „A Tiszából a Dunába foly a víz, / Mi dolog az, kisangyalom, hogy te sírsz? / Hogyne sírnék, hogyne rínék, drága kincs, / Most akartalak szeretni, már elmíssz. (Bartók Béla, Magyarnyerőmonostor, Kolozs m.)

Rába folyónkat megéneklő népdalra is bőven van példánk:  „Ezért a kislányért de sokat szenvedtem, / Rábából a vizet kalánnal kimertem… (Barsi Ernő, Rábacsanak, Győr-Moson-Sopron m.); „A Rábának mindkét partja de sáros, / Közepébe sejehaj, fehér hattyú leszállott.(Horváth Győző, Sobor, Győr-Moson-Sopron m.)

A magyar tengernek[21] nevezett Balaton sem hiányozhat népköltészetünkből. Két vidám, illetve mulató nótát hadd idézzek: „Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta...”;  „Ó mely sok hal terem az nagy Balatonba…” (Bars m. )

Nemcsak természetes vizeink, de az emberkéz által létrejött kanális is szerepel  népdalainkban: „Kispiricsi faluvégen folyik el a kanális… (Scneider Lajos, Mohács); „A kaposi kanális, kanális, / Elhagyott a babám is, babám is…” (Vikár Béla, Kadicsfalva, Udvarhely m.) Szomorú, moralizáló hangvételű népdal a Sej, haj, Darnózselin kiöntött a kanális, / Mind elvitte a lányokat az árvíz. / Fogja ki hát mindenki a magáét, / Sej, haj, ne szeresse egyik a másikáét,” (Barsi Ernő, Darnózseli, Győr-Moson-Sopron m.)

Mint ismert, a párválasztás szempontjából fontos hely volt a forrás, vagy a kút. Kisalföldi gyűjtésbe még az artézi kút neve –  mint a szerelmesek találkozási helye  – is bekerült: „A csornai Hajas Gyula út, / Mellette van az artézi kút. / Akármilyen nagy legyen a sár, / Csornai lány, csornai lány vízér oda jár. (Bartók Béla, Jobaháza, Győr-Moson-Sopron m.)[22]

Magyarországon a folyamszabályozás előtt gyakoriak voltak az árvizek. A vízhez kötődő szomorú esemény, az árvíz pusztító ereje is gyakran szerepel dalainkban a hozzá kötődő személyes fájdalommal együtt: „Duna partján nem jó elaludni, / Mert a Duna ki szokott önteni. / Elviszi a szűröm, szűröm a subámat, / Mivel takarom be a babámat? (Barsi Ernő, Győrladamér, Győr-Moson-Sopron m.); A vitnyédi falu végin fol a víz, / A lányokat mind elvitte az árvíz. / Kilenc nappal, kilenc íjjel halásztam, / Könnyeimtől még a vizet sem láttam.” (Barsi Ernő, Vitnyéd, Győr-Moson-Sopron m.) Győr a folyók városa, és mint a népdalok is említik, sajnos az árvíz többször sújtotta (1883, 1954, 1965, 2013).[23] A ma már Győrhöz csatolt Gyirmóton gyűjtött népdal is ennek emlékét őrzi: „A gyirmóti magas torony nem látszik, / Körös körül Rába vize hullámzik. / Rába vize ereszd el az utamat, hadd öleljem a kedves galambomat. (Halmos László, Gyirmót, Győr-Moson-Sopron m.) A népdal nemcsak azt őrizte meg, hogy a magas torony, a templom tetejéig ért a víz, hanem azt is, hogy korábban a Rába folyt ott, nem a Marcal. „Amikor a Rábát a szabályozás kapcsán hosszabb szakaszon új mederbe terelték, a folyó ősi medrének Gyirmót és  Győr közötti 10 km-es szakaszát a Marcal »örökölte«.[24]

A helyivé, „mienké” alakítás, vagyis a lokalizálás is jellemző a vizeinkről szóló népdalokra, amely a variálódás egyik módszereként növeli a változatok számát. Természetes, hogy az adott területen folyó víz neve kerül így bele a szövegbe: „Zavaros a Cuha vize, nem tiszta, / Ráhajtom az ürűfókám, nem issza…” (Békefi Antal, Aklipuszta, Veszprém m.); „Zavaros a Nyárád vize…” (Lanczendorfer Zsuzsanna, Nyárádgálfalva, Nyárád m.); „Debrecennek van egy vize, / Kinek Hortobágy a neve. / Arra van egy kőhíd rakva, / Kilenc lyukra van állítva.” (Ecsedy-Bognár, Hortobágy)

A víz mint őselem a népdalainkban mint szimbólum is megtalálható.[25] Demény István Pál szerint a szimbólumnak nincs „pontosan körülhatárolt jelentése, inkább sejtet, hangulatot kelt…[26] A hangulatkeltésre pedig a népdalok kiváló lehetőséget nyújtanak.  Azt is megjegyzi, hogy: „jelentése sokszor általánosabb, esetleg változhat is”, tehát mellékjelentéssel is bír.[27]

A víz, a folyó gyakran a bánat jelképe[28] a népdalokban: Árva vagyok, nincs gyámolóm, / Még a vizet is gyászolom…” (Imets Dénes, Csikmenaság); „Túl a vizen mandulafa virágzik, / Mandulája vízbe esik, elázik. / Az én életem fájáról is lehullott / Az a virág, amely szépen virított. (Kodály Zoltán, Kászonimpér, Csik m.); Tisza partján elaludtam, / Jaj de szomorút álmodtam. / Megálmodtam azt az egyet, / Babám nem leszek a tied.” (Barsi Ernő, Sály, Borsod m.) Nem véletlen, hogy a szél is a víz felől fúj a már említett szigetközi népdalban: „Fújdogál a szél / az Öreg-Duna felől, / Elszakadtam régen / A szeretőm mellől. (Timaffy László, Cikolasziget, Győr-Moson-Sopron m.) Szerelmi bánat is kapcsolódhat a vízhez: Látod édesanyám, látod édesanyám, mért szültél a világra? / Inkább dobtál volna, inkább dobtál volna a zavaros Tiszába. / Tisza vize elvitt volna jeges Dunába, / Hogy ne lettem volna, bár ne lettem volna senki megunt babája. (Közismert) Küllős Imola szerint „A vízből ivás gyakran nemcsak érzelmi, hanem testi elváltozás – a női másállapot – előidézője is lehet.[29] Erre példaként eszünkbe juthat az ismert erdélyi népdal: Magyarózdi torony alatt, galambom, / Folyik a szerelem patak, galambom. / Aki abból csuhaj vizet iszik, / Babájától elbúcsúzik galambom.”

A víz (folyóvíz, tó) népdalainkban, sőt, díszítőművészetünkben is általában a bánat jelképe […] gyakran fejezi ki hullámos, folyó-motívummal népünk a bánatot[30] – írja Barsi Ernő. A bakonyi Tóth József faragópásztor dobozfedelén is ilyen motívum van, amely a Szedri báró ballada egyik jelenetét veszi körül,[31] de a körösfői templomban látható, háborúban elesettek névsora is ilyen fekete írásos hímzés keretben olvasható. A vízfolyás mint népművészeti motívum a rábaközi hímzéseken is megtalálható.  

Érthető, hogy katonadalaink is sokszor kezdődnek a bánat jelképével, a vízzel, amelyen úszik az a hajó, ami elvitte a legényeket a háborúba: Lassú Duna vízen gyorsan úszik a hajó, / Barna legény, szíved mért oly szomorú? / Hogyne volnék, parancsnok úr, ilyen szomorú? / Most is arra visznek, merre dörög az ágyú. (Barsi Ernő, Vének, Győr-Moson-Sopron m.); „Fehér habja vagyon a Dunának, / Kedves fija voltam az édesanyámnak. / Mégis besoroztak katonának… (Bartók Béla, Felsőnyék, Tolna m.); vagy Túl a Dunán, mandulafa tövébe, / Sír a kislány édesanyja ölébe. / Ne sírj, lányom, katona a szeretőd, / Gyönge vagy még, várhatsz három esztendőt.” (Barsi Ernő, Kisbodak, Győr-Moson-Sopron m.) Még átok formulával is találkozunk szövegeinkben: „Dráva foló, Dráva vize apadj ki, / De sok magyar anya könnyét csaltad ki. (Barsi Ernő, Csorna, Győr-Moson-Sopron m.)

A tóban fürdés mint motívum is gyakran a szomorúságot jelenti: „Sej, haj, Darnózselin megkondult a nagy harang, / Tóban fürdik három fehér vadgalamb. / Három fehér vadgalambnak van párja, / Sej, haj, Darnózselin csak magam vagyok árva. (Barsi Ernő, Darnózseli, Győr-Moson-Sopron m.) A gyerekjátékként ismert „Kis kacsa fürdik fekete tóban… kezdetű dal is erre példa. Nem véletlen, hogy a tó fekete, hiszen e szín a gyász, a bánat színe. Lengyelország említése a dalban a történelmi emlékre, vélhetően II. Rákóczi Ferenc alakjára utal – véli Barsi Ernő.[32]

Népballadáinkban is előfordul a folyó mint a tragikus események helyszíne. Klasszikus balladáink közül az egyik legismertebb az egymástól eltiltott szerelmesek típusú ballada: A két kápolna virág, amelyben az anyagi javak előtérbe állítása, a rangon aluli házasság megtiltása, az anya kegyetlensége vezet a két fiatal halálos tragédiájához, ugyanis az anya fia távollétében megöli, vízbe (tóba) fojtja annak jegyesét, szerelmét.[33] A helyi balladák közül említhetném a valós eseményeken alapuló balesetet megörökítő rábaközi (sobori) balladát: „Kardos Imre szomorú halála, / Beleesett az Öreg-Rábába. / Beleesett pántlikás kalapja, / Siratja a kedves édesanyja. (Horváth Győző, Sobor, Győr-Moson-Sopron m.)[34] Az általam kutatott Deli Mári balladáját is ide sorolhatjuk, amelyben a történet szerint a hősnőt, egy dunai malomnál vízbe öli egy molnárlegény. Levéltári, történeti dokumentumokkal igazoltam, hogy a ballada és variációi megtörtént, valós eseményeket őriznek, csak a népköltészet eszközeivel, sokszor elnagyolt, a valóságot megszépítő módon: Szegény Deli Mári / De sokat szenvedett, / Mikor a ladikból a Dunába esett.” (Lanczendorfer Zsuzsanna, Felpéc, Győr-Moson-Sopron m.); „Szegény Dali Mári, / De sokat szenvedett, / Mikor a ladikból / A Dunába esett. (Barsi Ernő, Győrújfalu, Győr-Moson-Sopron m.)[35] A betyárballadák közül idézem: „Megöltek egy legényt / Hatvan forintjáért, / Bévetették a Tiszába / Piros pej lováért.”; a balladás dalaink közül pedig: „Kihajtottam a libámat a Kardos-partra, / Arra ment a bíró fia, / Meghajingálta. (Barsi Ernő, Vitnyéd, Győr-Moson-Sopron m.)

Itt, a szülővárosomban rendezett Honismereti Akadémián előadásomban gazdag népdalkincsünkből olyan népdalokat elevenítettem fel, illetve énekeltem el, amelyek a vizeinkről és a víz közelben élő emberekről szólnak. Ezek éneklése, hallgatása érzéseket hoztak és hoznak elő ma is. Életünk is emóciókból, emlékekből áll össze, ugyanúgy, ahogy cseppekből a folyó, vagy akár a tenger. Népdalaink erősítik szülőföldünk szeretetét, tiszteletét. A „Szigetköz tudósa”, a kisalföldi táj, a népi kultúra híres kutatója, Timaffy László vallotta: „A honismereti munka az egyik legfontosabb ahhoz, hogy a magyarságtudatot, a haza szeretetét ébren tartsuk. Az ifjú nemzedékeknek is át kell adni a népi hagyományok értékeit és szeretetét.[36] Hozzáteszem: véleményem szerint ennek egyik legszebb módja a népdalok megismerése és éneklése! Kérem, énekeljük el ezért most közösen, vízről szóló egyik népdalunkat, a „Tavaszi szél vizet áraszt… kezdetűt!*

 

Lanczendorfer Zsuzsanna

 

[1] Bartha Elek–Keményfi Róbert–Lajos Veronika (szerk.): A víz kultúrája. Debrecen, 2010; Pócs Éva: Káosz vagy mérték: a víz mitológiája és az idővarázslók. Café Bábel 3. 1999. 105–113.; Táncos Vilmos: Szimbolikus formák a folklórban. Budapest, 2007. Előadásom témáját tekintve dr. Küllős Imola professzorom, doktori témavezetőm foglalkozott azzal, hogy a természetes vizeinkhez milyen szóképek kapcsolódnak, illetve milyen kontextusban jelennek meg a magyar népköltészetben. Küllős Imola: Szóképek és jelképek. Természetes vizeink konnotációja a magyar népdalokban és népballadákban. In: Közkézen, közszájon, köztudatban. Folklorisztikai tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012. 543–564.

[2] Timaffy László: Szigetköz. Gondolat kiadó, Budapest, 1980. 5.; valamint lásd a Mediawave-alapítvány támogatásával készült portréfilm szövegének szerkesztett, rövidített változatát. Dr. Timaffy László: Szigetközi krónika. Győr, 2016. 183–197.

[3] Például Barsi Ernő: A táj megjelenítése Szigetköz népdalaiban. Honismeret XXV. évf. 1997/3. 76–80.; Barsi Ernő: „Zöld erdőben, sík mezőben…” Győr, 1971; Barsi Ernő: Daloló Szigetköz. Magyar Kultúra Kiadó Kft., Győr, 2009; Barsi Ernő: Daloló Rábaköz. III. bővített kiadás. Magyar Kultúra Kiadó Kft., Győr, 2009.

[4] Barsi Ernő: Daloló Sokoróalja. Magyar Kultúra Kiadó Kft., Győr, 2013.

[5] Timaffy László: A Tündértó titka. Móra Ferenc Könykiadó, Budapest, 1987.

[6] Balázs Lívia–Lanczendorfer Zsuzsanna: Ósdi állatosdi. Állatokhoz fűződő népi mondókák, jóslások, és csúfolók. Magyar Kultúra Kiadó, Győr, 2010. 11, 28.

[7] Megjegyzem: Gyirmót falu (ma Győr–Gyirmót) templomának oltárképén is ez látható. Lásd: Lanczendorfer Zsuzsanna: Szent László emlékek Gyirmóton. Hogyan Tovább? 1995. 2–3. szám. 20.

[8] Balázs–Lanczendorfer i. m. 2010. 62.

[9] Pócs i. m. 1999. 105.

[10] Barsi Ernő: Néprajz az általános iskola kezdő szakaszában. Magyar Kultúra Kiadó, Győr, 2007. 87. 

[11] Barsi Ernő: A „halott szó nyomában”. Ménfőcsanaki Népfőiskola, Győr, 2002. 131.  

[12] Timaffy i. m. 1980. 189.                                                           

[13] Uo. 188.

[14] Vargyas Lajos: Szerelmi-erotikus szimbolika a népköltészetben. Hoppál Mihály–Szepes Erika (szerk.): Erósz a folklórban. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1987. 31.

[15] Timaffy i. m. 1980. 64.

[16] Vargyas i. m. 1987. 36.

[17] Barsi i. m. 2002. 126.

[18] Uo.   

[19] Dankó Imre: Az alma szimbolika magyar vonatkozásai. Ethnographia 1962. 4. szám, 558–589.

[20] A Kisalföldön Rába folyónévvel éneklik a népdalt.

[21] Tengerrel kapcsolatban kitűnő példákat és elemzést közöl Küllős Imola tanulmányában. Küllős i. m.  2012. 546–550.

[22] Timaffy László: Rábaköz és Hanság, Novodat Kiadó, Győr, 1991. 211.

[23] Petz Aladár a győri Szentháromság közkórházról szóló könyvében írja, hogy a betegek a Rába áradásakor, nem tudtak leszállni az ágyaikról, amíg el nem vonult a víz a kórtermekből, ezért is sürgeti az új kórház építését máshol. Dr. Petz Aladár: Győr szabad királyi város Szentháromság közkórházának multja és jelene. (1749–1928). Győregyházmegyei Alap Nyomdaműintézete, Győr, 1929.  

[24] Somfai Attila: Folyóvizek és urbanisztika a történeti és a mai Győr példáján. Honismeret, 2018. XLVI. évf. 3. szám 63., valamint lásd még Pájer Imre: Rábaköz népének védekezése az áradások ellen (1870–1889). Rábaközi Művelődési Egyesület, Csorna, 1990.

[25] A legfrissebb folklórszimbólum-monográfiát Tánczos Vilmos készítette el 2007-ben.

[26] Demény István Pál: Széles vízen keskeny palló. Magyar és összehasonlító folklórtanulmányok. Csíkszereda, 2002. 67–68.

[27]Lásd Küllős Imola ez irányú kutatását és tanulmányát: Küllős i. m. 2012.

[28]Küllős Imola is írja tanulmányában, hogy a magyar verses népköltészetben a természetes vizek (folyó, forrás, tó és tenger) általában negatív konnotációjúak, valamint a víz és vízpart is bánatot, veszélyt, félelmet, halált jelez.  Lásd: Uo. 544.

[29] Küllős i. m. 2012. 562.

[30] Barsi i. m. 2007. 91.

[31] Sz. Tóth Teréz: Édesapám, egy bakonyi pásztor élete és művészete. Hazánk Kiadó, Győr, 2013.

[32] Barsi i. m. 2007. 90–91.

[33] Lásd bővebben: Küllős i. m. 2012.

[34] Timaffy i. m. 1991. 217.

[35] Lanczendorfer Zsuzsanna: Ballada és valóság. Egy sokoróaljai ballada nyomában. Néprajzi Látóhatár 2003. XII. évf. 3–4. szám 51–74. 

[36] Idézet dr. Timaffy Lászlótól. Szeretettel közeledni…”. Kisalföld 1994. február 23.

* Megtörtént. A szerk.