Bélyegkép

Az Év Madara, a vándorsólyom

Selmeczi Kovács Ádám írása
A vándorsólyom (Falco peregrinus) – legalábbis a madárvilág tagjait tekintve – egyike a legmegkapóbb természeti jelenségeknek.

Olyan attraktív ragadozó, amely már puszta megjelenésével lenyűgözi az embert. Nem véletlen, hogy az emberi mohóság (a kor mezőgazdasági technológiájával karöltve) fél évszázada egy csapásra eltüntette a hazai égboltról ezt a különleges madarat.
A vándorsólyom – az Antarktisz kivételével – a Föld összes kontinensén rendszeresen előfordul és költ. Mivel az élőhelyek tekintetében sem válogatós, így nem véletlen hogy számos (a kutatók szerint összesen 19) alfaja alakult ki. Hazánkban a törzsalak (azaz a F. peregrinus peregrinus) előfordulása jellemző, de emellett a nagy testű, világos színezetű, északi elterjedésű F. p. calidus jelentkezik szórványosan a téli időszakban. Különleges ritkaságként könyvelhető el a – hozzánk legközelebb a Balkánon fészkelő, kis termetű és sötét téglavörös színezetű – F. p. brookei alfaj, amit eddig csak néhány esetben figyeltek meg Magyarországon.
A hazánkban korábban is csekély számban fészkelő vándorokra nagyon kedvezőtlen hatással volt a DDT nevű rovarölő szer, amelynek növényvédelemi célú széles körű alkalmazása – mint később erre fény derült – katasztrofális helyzetet okozott a táplálkozási hálózat felső szintjén álló élőlények körében. Bár e szer felfedezése anno Nobel-díjat érdemelt, a világon elsőként Magyarországon került betiltásra az 1960-as évek végén. Ez a méreg ugyanis felhalmozódik a szervezetben (emberekben mind a mai napig kimutatható!) és számos problémát okoz a szervrendszerben. Éppen a különböző ragadozómadarak – köztük a vándorsólyom – szaporodási eredményének nagyarányú csökkenése irányította rá a figyelmet e szerre, amiről később kiderült, hogy rákkeltő és nemzőképtelenséget, ill. születési rendellenességeket okoz.
Mindez persze viszonylag lassú folyamat volt, miközben a vándorsólymok maroknyi állományát egyéb hatások is sújtották. Főként az I. világháború táján a híradásokat szállító postagalambok védelme érdekében szó szerint irtották a sólymokat. Később a ritka fajok fennmaradását kiemelten nehezítő magáncélú és intézmények számára készülő tojásgyűjtemények okoztak érzékeny problémákat, s ezt tetézte a solymászati hasznosításból fakadó fiókagyűjtés. Nem csoda hát, hogy a vándorsólyom – amely pedig egy világszerte széles körben elterjedt, kozmopolita faj – alig ötven éve (1964-es utolsó, bükki költése után) kikerült a hazai költőfajok köréből.
Időközben azonban kedvező irányú folyamatok is megindultak kontinensünkön, például a DDT már említett betiltása vagy a természetvédelmi és ezen belül madárvédelmi törekvések erősödése, amely a fajok elvi (jogi) és konkrét (élőhelyfejlesztések, fészekőrzések stb.) védelmével járt. Mindez a vándorsólyom elterjedésének változását is magával hozta: a faj fokozatosan kezdte visszahódítani a korábban lakott térségeket. A környező országokban – főként a Kárpátok peremén – fészkelő állomány erősödésével várható volt hazai újratelepülése is, amely aztán végül 1997-ben következett be a Dunakanyar térségben, majd indult be a következő évben. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) éppen e 20 éves évforduló okán választotta Az Év Madarául a vándorsólymot a 2018-as évben.
Az első, egyedi fészekőrzéssel biztosított, majdhogynem „dédelgetett” költések után hamar kiderült, hogy a vándorok tudnak vigyázni magukra. Mivel alapvetően kedvelik a sziklás környezetet, az alföldről a hegyekbe szorult síkvidéki rokon, a kerecsensólyom (Falco cherrug) által korábban használt, de elhagyott (sokszor mesterségesen kialakított vagy megerősített) sziklapárkányokat egyre-másra belakták. Míg a kerecsenek több esetben kénytelenek voltak megosztani a költőhelyet a tojásokra veszélyt jelentő, igen intelligens hollóval (Corvus corax), addig a vándor ezt a potenciális tojásrablót egyszerűen nem hagyja megtelepedni a környéken. Igen aktívan támadva védi a fészkelőhely légterét minden egyéb fajtól, így messze sikeresebb lehet a költése is.
Mindezt látványos állományemelkedése mutatja: az újratelepülést követő húsz év alatt felívelt az állomány, amely mára eléri a negyven költőpárt. Ugyancsak beszédes adat a kirepült fiókák számbeli alakulása: míg ez 1997-ben mindössze 2 példány volt, addig tíz év múlva 26, míg a tavalyi évben már 102 fiatal sólyom hagyta el sikerrel szülőhelyét!
A vándorok a világ leggyorsabb madarai. Bár kell ehhez némi turpisság, az előkelő cím nem túlzás. Európában ezek a nagy testű sólymok kizárólag repülő madarakkal (legfőképpen galambokkal és seregélyekkel) táplálkoznak, amelyeket sokszor igen magasról zuhanva ejtenek el. A vadász ilyenkor összezárt szárnyakkal, meredek szögben, zuhanórepülésben támad, amelyet rövid, erőteljes csapásokkal gyorsít fel. A mérések tanúsága szerint ilyenkor a sólyom sebessége elérheti a 400 km/órát is! (A turpisság tehát abban rejlik, hogy nem aktív repülésről van szó, bár ez mit sem változtat az eredményeken.) Zsákmányát kisebb sebességnél egyszerűen megragadja, míg nagyobb sebesség esetén ütést mérve vagy hátrafeszített, borotvaéles hátsó karmával végighasítva a hátat, eltöri a gerincét.
A vándorsólyom – legtöbb rokonához hasonlóan – nem épít fészket, hanem más ragadozók elhagyott fészkébe, sziklapárkányok üregeibe vagy akár épületek tornyaiba rakják tojásaikat.
Az északi területek tundráin, ahol sem fák, sem pedig sziklás élőhelyek nem találhatók nagy bőségben, akár a csupasz földön is képes fészkelni, ami hazai szemmel meglehetősen meghökkentő látvány, bár ez a stratégia más ragadozóknál (pl. hóbagoly, gatyás ölyv) általánosan elterjedt, sőt, számos más talajon fészkelő madárfaj – amely alapvetően ezek zsákmánya – is a közelben telepszik meg. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra: más (akár szőrmés) ragadozókkal szemben védettekké válnak, míg a látszólagos „öngyilkosokra” a fészke közelében egy ragadozó sem vadászik, hiszen a lakhely közelében semmi szükség sincs a feltűnősködésre… 
A vándorsólyom a legmagasabb hazai védelmi kategóriába, a fokozottan védett állatfajok körébe tartozik, egy példányának (legyen is az bármilyen fejlődési – tehát tojás, fióka vagy kifejlett madár – alakban) természetvédelmi értéke ötszázezer forint. 
Persze nem mindenki örül a vándorsólyomnak. Mivel előszeretettel zsákmányol galambokat, a hegylábi fészkelőhelyeken élő galambtartók, galambászok rémülettel veszik tudomásul egyre fokozódó jelenlétét.
Érdekességként könyvelhető el, hogy az ezredforduló táján egy tojó vándorsólyom jelent meg a budapesti Szent István-bazilikán, amelyet a helyi madarászok Pirinek kereszteltek el. Kis ügyeskedéssel sikerült a lábán lévő gyűrű alapján megállapítani, hogy az egyik pilisi fészekből származik, ahol 1999-ben kelt. Ez a madár minden évben itt telelt; általában szeptemberben költözött a tornyok közé, majd egészen kora tavaszig maradt. Sokan megfigyelhették ez idő alatt az oszlopfőkön pihenő sólymot, amely sokszor még az éjszakai világításban is zavartalanul mozgott a területen. 
Piri ihletőleg hatott korunk jeles természetillusztrátorára, Kókay Szabolcsra, aki több grafikát és akrilfestményt is készített róla, amelyekkel rangos nemzetközi – pl. az angol British Birds és az amerikai Leigh Yawkey Woodson Art Museum által indított – pályázatokon is sikerrel szerepelt. Ám hiába telepítettek a ragadozóvédelemmel foglalkozó szakemberek költőládát az egyik toronyba, Piri nem állt párba és sajnos 2005 után többé nem is jelent meg a bazilikánál.
Bár az épületeken költő vándorsólymok nem ritkák, s hazánkban is szinte minden nagyobb városban előfordulnak rendszeresen telelő példányok, eleddig épületen lévő sikeres költésére hazánkban nem volt példa.

Selmeczi Kovács Ádám