Egy boldog király. IV. Károly viszontagságos élete

Kovács Gergely írása
Teljes nevén Károly Ferenc József Lajos Hubert György Ottó Mária 1887. augusztus 17-én született, „Szép” Ottó (1865–1906), Ferenc József (1830–1916) unokaöccse és Mária Jozefa szász hercegnő elsőszülött fiaként. A keresztapaságot az uralkodó nevében testvére, Károly Lajos (1833–1896) vállalta. Édesapján és keresztapján kívül ekkor még ketten előzték meg Károlyt a Habsburg–Lotharingiai-ház trónöröklési rendjében: Rudolf (1858–1889) és Ferenc Ferdinánd (1863–1914). 1916-ban, Ferenc József halálakor ötük közül már csak Károly volt életben, így ő lett Ausztria császára és Magyarország utolsó apostoli királya.

Károly főherceg neveltetésében mindig szem előtt tartották a lehetőséget, hogy egyszer elfoglalhatja a trónt, a cél az volt, hogy modern felfogású államférfivá neveljék, aki szembe tud nézni a XX. század támasztotta új kihívásokkal, és aki – ha úgy adódik – széles látókörűen tudja majd igazgatni a Monarchia népeinek sorsát. Taníttatása során a XIX. század végén még csak bontakozó reformpedagógiai törekvésekkel rokonságot mutató módszereket alkalmaztak. Így különös gondot fordítottak rá, hogy minden tantárgyból gyakorlati tapasztalatokat is szerezzen; ezt célozták a rangrejtve és egyszerű körülmények között tett hosszabb, európai utazások nevelői társaságában. Középiskolai tanulmányait a fiatal főherceg nem elzártan, magánúton végezte, hanem nyilvános iskolában a bécsi „skót bencéseknél”, ahol alkalma volt barátkozni, együtt játszani – öccsével együtt gyakran kijárt a Práterbe korcsolyázni – és összemérni tehetségét a középosztály, a polgárság hasonló korú gyermekeivel. Egyszóval hétköznapi környezetben, a maga nyílt természetét kibontakoztatva élhette középiskolás éveit. Tanárai nagyra értékelték szorgalmát és tehetségét, diáktársai pedig kedvelték nyíltságáért, szelídségéért és közvetlenségéért, aminek jele volt, hogy a hivatalos „királyi herceg” vagy „főherceg” titulus helyett „Főkárolynak” szólították. Már fiatal korában mély vallásosság jellemezte.
    Tizenhét éves korában fejezte be középiskolai tanulmányait, de nagy fájdalmára érettségi vizsgát nem tehetett, Ferenc József ugyanis arra hivatkozva, hogy Károly 1900 óta prezumptív trónörökös, megtiltotta számára ezt a polgári megmérettetést. Életének ehhez a serdülőkori szakaszához kapcsolódik első nagyobb magyarországi körútja 1901-ben, melynek során hosszabb időt töltött Budapesten, ellátogatott a Hortobágyra, Debrecenbe, Békéscsabára és beutazta Erdélyt is. Ez az út a Magyarországhoz fűződő gyermekkori pozitív élmények (édesapja néhány évig Sopronban teljesített katonai szolgálatot) tudatos elmélyítését és megszilárdulását eredményezte, azt az erős kötődést, mely hazánk utolsó királyát a magyarság őszinte szeretetében a sírig elkísérte. 
    A középiskola után államtudományi és köz-, valamint egyházjogi egyetemi tanulmányokat folytatott speciális tanrendben: oktatói bő két évbe sűrítették számára mindazokat a legfontosabb ismereteket, amelyekre leendő uralkodóként szüksége volt. Ekkor sajátította el a magyar alkotmányjog alapjait; a Szent István-i állameszme tételeit nemcsak megtanulta, de gondolkodásának szerves részévé is tette, ez világosan visszatükröződött rövid uralkodása idején. Céltudatos felkészülés volt számára ez az időszak a trónöröklésre: áttekintést kellett nyernie a Monarchiáról, Európáról és a világról, a politikai, gazdasági viszonyokról és a jogállamiság szigorú követelményrendszeréről. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan zajlott alapszintű katonai felkészítése is. 
    Huszadik életévét elérve, 1907-ben ünnepélyesen nagykorúvá nyilvánították, ez az udvari szokásoknak megfelelően együtt járt azzal, hogy az Aranygyapjas Rend lovagjai közé fogadták, és kitüntették ennek díszjelével. Egy ezzel kapcsolatos epizód rámutat Károly két jellemző tulajdonságára: lelkiismeretességére és kötelességtudatára. Lovaggá avatása előtt ugyanis áttanulmányozta a rend ófrancia nyelven írt, ősi alapszabályát, és arra a következtetésre jutott, hogy egy XX. századi ember nem tudhat megfelelni a lovagi életforma támasztotta magas követelményeknek, ezért csak magánfogadalmat tett. Ebben arra vállalkozott, hogy egész életében minden tőle telhetőt megtesz, hogy méltó lehessen a megtisztelő címre. Sokat imádkozott erre a szándékára a nagy magyar lovagkirály, Szent László közbenjárását kérve.
Gyermek- és fiatalkorából hozta magával azt a személyiségjegyet, hogy maradéktalanul megbízott embertársaiban. Bizalma jó szándékkal, jóindulattal párosult, ezt ellenségei naivságnak, gyengeségnek tartották. Ő ennek ellenére mindig hű tudott maradni elveihez, meggyőződéséhez. Keresztényszociális eszméktől áthatott közéleti gondolkodását erős közösségtudat, együttműködési vágy és alapvető jobbító szándék jellemezték. Összegezve: a gyakorlati vezetői tapasztalatokon kívül minden megvolt benne, amire egy jó királynak szüksége lehet. Egy soknemzetiségű, hatalmas birodalomban élt, amely jól működött mint gazdasági egység, de elavult államberendezkedése és súlyos társadalmi feszültségei puskaporos hordóvá tették. Demokratikus és szociális változásokra lett volna szükség, és arra, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiából egy tagoltabb szövetségi állam szerveződjék, de a reformok szükségességét csak szűk, elszigetelt csoportok ismerték fel, a politikai vezető réteg – élén az aggastyán uralkodóval – hallani sem akart róluk, vagy egyszerűen megvalósíthatatlannak gondolta azokat. Károly nyitott volt ezeknek a változásoknak a konszenzus útján történő végrehajtására, ám ezt a történelmi és politikai körülmények nem tették lehetővé.
Bourbon‒Pármai Zita Maria delle Grazie 1892. május 9-én született a toscanai Capezzano Pianore nevű városban. Károlyhoz hasonlóan jó felfogású, szorgalmas gyerek volt és gyorsan tanult. Édesapja hatására elsősorban a humán tárgyak érdekelték, soknyelvű környezetben nevelkedve ő is több idegen nyelvet folyékonyan beszélt. Még gyermekkorában ismerte meg jövendő férjét, akiről az első benyomása az volt, hogy milyen sokat foglalkozik öccsével, milyen gondos, figyelmes és segítőkész: „Ő olyan, aki törődik a másik emberrel!” Károly sem felejtette el a gyermekkori találkozás élményét, és amikor feleséget keresett magának, visszagondolt Zitára, akit szépsége és vallásossága miatt már akkor a szívébe zárt. A középiskolai évek alatt ugyan nem találkoztak, de amikor 1909-ben újra meglátták egymást, hamar egymásba szerettek. Zita akkor tizenhét éves volt. 
Károly Mariazellben kérte meg a kezét. A Szűzanyára bízták magukat, jegygyűrűjükbe ezeket a szavakat vésették: „Sub tuum praesidium confugimus, Sancta Dei Genitrix”, „Oltalmad alá futunk Istennek Szent Szülője.” Hivatalos, szűk családi körben tartott eljegyzésük alkalmával, 1911. június 14-én Pianoréban, Károly így fogalmazta meg közös életcéljukat: „Mostantól egymást kell kölcsönösen az égbe vezetnünk!” Esküvőjüket 1911. október 21-én tartották meg a pármai hercegek schwarzaui kastélyában. A latin és francia nyelven zajló szertartásokat a pápa személyes követeként a család régi barátja, Monsignor Gaetano Bisleti végezte, aki a Szentatya személyes üzenetét is átadta az ifjú párnak: „Az élet sok keserű órájában, amely bizonyára titeket sem kímél meg, az Istenbe vetett hit legyen támaszotok, és a boldog családi élet legyen mindenkor menedéktek!” A Szentatyától kapott rózsafüzért Károly élete végéig mindig magánál tartotta. Nászútjuk alkalmával visszatértek Mariazellbe, hogy megköszönjék a Szűzanyának házasságuk kegyelmeit.
Életre szóló elköteleződésüket a kölcsönös bizalom hatotta át, mindig mindent megbeszéltek egymással, és ezt a szoros viszonyt nem törekedtek elrejteni a kívülállók elől sem. Zita általában férje közelében üldögélt kézimunkázva, de előfordult olyan uralkodói megbeszélés is, amire Károly külön behívta hitvesét, és ilyenkor a véleményét is kikérte. Ez abban az időben botrányszámba ment, és számos intrika alapjául szolgált, a rágalmazók Zita királyné férje fölött gyakorolt túlzott befolyását emlegették. Károly király hitvestársa felé külön esküvel megerősített őszinteségi magánfogadalmat tett, mert saját szüleire gondolva úgy érezte, hogy a kölcsönös bizalom hiánya a házastársi kapcsolat megromlását okozhatja.
Zita és Károly erősítették egymásban a jót. Sok közös vonásuk közül kiemelkedik a vallásosság és a szociális érzékenység. Jó kapcsolatot, sőt, barátságot ápoltak a Rerum novarum iránymutatását követő Seipel Ignác osztrák keresztényszocialista politikussal, aki papként Zita lelkiatyja is volt. A házaspár példamutatóan mértéktartó és egyszerű életviteléből soha nem hiányzott a jótékonyság, a szegények és a rászorulók felkarolása. Egymásra találtak a buzgó imaéletben is és később gyermekeiket ugyanerre nevelték.
1912. november 1-jén Bécsbe vezényelték Károlyt. Őrnagyi rangban a 39. debreceni ezred zászlóaljparancsnoka lett. Ekkor az ifjú pár a hetzendorfi kastélyba költözött, itt született meg első két gyermekük, Ottó és Adél. Zita mindeközben magyarul tanult, hogy ezen a téren is méltó társa lehessen a magyarok jövendő királyának. Ebbéli igyekezetében akarta őt segíteni Ferenc József, amikor neki ajándékozta megboldogult felesége, Erzsébet királyné teljes magyar könyvtárát. Férjéhez hasonlóan Zita is kedvelte a magyarokat, mert mint mondta: „ha a hazájukról beszélnek, annyi hűség árad a szemükből”.
A fiatal pár élete jelentősen megváltozott 1914-ben, amikor Ferenc Ferdinánd tragikus halála után Károly a Monarchia tényleges trónörökösévé vált. Ferenc József így jellemezte jövendő utódját: „Nagyon nagyra becsülöm Károlyt, mindig őszintén megmondja nekem véleményét, de azért tud engedelmeskedni is, ha megmaradok felfogásom mellett. Attól talán végre megkímél a sors, hogy még ezt az ifjút is túléljem.”
Károly 1916. november 21-én, Szűz Mária templomi bemutatásának ünnepén foglalta el trónját: „Viharos időkben lépek őseimnek, fennkölt elődöm által teljes fényében reám hagyott tisztes trónjára. Amidőn az Ég kegyelmét és áldását kérem magamra, házamra és szeretett népeimre, a Mindenható színe előtt fogadom, hogy az őseim által reám hagyott örökségnek hű sáfára leszek. Mindent meg akarok tenni, hogy mielőbb elmúljanak a háború borzalmai. Népeimnek igazságos, szeretetteljes fejedelme akarok lenni; az alkotmányt és törvényt tiszteletben kívánom tartani. Gondosan fogok őrködni a jogegyenlőség felett.” Példaképeinek a Szentírás nagy uralkodóit, a magyar történelem szent királyait és az Ausztriai Ház érdemesebb tagjait tartotta, mindig nagy tisztelettel tekintett rájuk.
Károly és Zita uralkodásuk idején több udvari szokást megváltoztattak: enyhítettek az etikett merevségén, közvetlenebbé tették az érintkezést környezetükkel. Jobban szerettek a családias légkörű Reichenauban, Gödöllőn vagy Eckartsauban tartózkodni, mint a bécsi vagy budai palotákban. Családi életükben központi helye volt a hitgyakorlásnak. Vasárnaponként együtt mentek a szentmisére, vidéken többnyire gyalog, minden különösebb kíséret nélkül. Esténként a család közösen imádkozott, a nagyobb gyermekekkel a szülők naponta együtt mondták a rózsafüzért. A királyi pár 1916 decemberében háromnapos böjttel készült közös, budai koronázásukra. Ők ketten különleges tartalommal telítették a szertartások közül azt, amikor Zita vállához érintették a Szent Koronát, kezébe adták a jogart és az országalmát, és így kísérték a helyére, koronázott férje mellé, kifejezve ezzel a nő és férfi egymást kiegészítő egységét.
Károly ezer szállal kötődött hazánkhoz kora gyermekkorától fogva, de ezek közül egyik sem volt olyan erős és meghatározó, mint a magyar királykoronázás életre szóló élménye. Első, szent királyainkon kívül kevés olyan uralkodója van Magyarországnak, aki annyira komolyan vette volna a koronázás ősi, latin szavait, mint Károly. A koronázó főpap, Csernoch János hercegprímás visszaemlékezése szerint nem volt olyan találkozás kettejük között, hogy a király ne utalt volna vissza valamely ekkor elhangzott, uralkodói fogadalmára.
Élete végén a királyné is így emlékezett vissza a felemelő eseményre: „Megrázó és csodálatos volt az egész. A nép lelkesedése mélyen megindított, mert őszinte volt. A koronázási imák, a megható szertartás, nem tudom elmondani, milyen mély benyomást tett rám. Ezeket a napokat soha nem homályosította el semmi csalódás, semmi csapás, semmi tragédia. Most is, annyi év után, bár sokat felejtettem magyar tudásomból, mégis, ma is tudom a Budán elmondott magyar szavakat. Áldom az isteni gondviselést, hogy e magasztos percet megérnem engedte!”
IV. Károly lelkesen indult el magyar királyi szolgálatának útján, a koronázás, mint egy pappá vagy még inkább püspökké szentelés, kegyelmi erőforrást jelentett számára. Elgondolkodtató viszont Tisza István miniszterelnök nem nyilvános kijelentése az ifjú uralkodóról: „Ne felejtsük el, hogy Ferenc József és Károly király között két generáció, két egész emberöltő fekszik. Jó lesz résen lenni!” És hogy mit értett ezalatt, az hamar kiderült, mert a királytól kiinduló minden reformkezdeményezést – először mint miniszterelnök, azután pedig mint az országgyűlés legnagyobb pártjának vezetője – megakadályozott. Megvalósítatlan maradt ezért Károlynak a földkérdés megoldására kidolgozott uralkodói elképzelése: a nagybirtok felosztása a nincstelen földművesek között, egyidejűleg pedig a birtokos nemesség kárpótlása az állami erdők átengedésével. Hasonlóképpen nem valósulhatott meg Magyarországon a régóta sürgetően szükséges választójogi reform, és nem alakulhatott ki intézményes és valós párbeszéd a problémáikra egyre szélsőségesebb megoldásokat kereső nemzetiségi vezetőkkel.
Károly király uralkodásának második esztendejét, az 1917-es évet az állandósult béketörekvések között két jelképes, magyar vonatkozású esemény tette emlékezetessé. Amikor májusban hatalmas tűzvész pusztította el Gyöngyös belvárosát, az uralkodó és hitvese azonnal a helyszínre siettek, és személyes jelenlétükkel nyújtottak vigaszt a lakosságnak. Az uralkodó ezután törvényben rendelkezett a város újjáépítéséről, és a munkálatokat nagy összegű magánadománnyal is támogatta. 
A másik jelképes gesztusra augusztus 20-án került sor. Az Országos Katolikus Szövetség elnöke, Zichy János felkérte a királyt, hogy a korábbi szokásoknak megfelelően küldjön maga helyett egy királyi herceget, aki képviseli majd őt a Szent István-napi Szent Jobb-körmenetben. „Tudja mit, magam fogok elmenni” – válaszolta erre Károly. Így esett meg történelmünkben először, hogy egy Habsburg király részt vett azon a nemzeti megmozduláson, amelyet a magyar egyház az 1848/49-es szabadságharc bukását követő abszolutizmus idején éppen azért hozott újra szokásba, hogy első szent királyunk közbenjárását kérje Magyarország sorsának jobbra fordulásáért, a bécsi elnyomás megszűnéséért. Tudta ezt Ferenc József, ezért maradt távol, tudta Károly király is, aki – a teljes kiengesztelődés reményével – éppen ezért jött el.
A magyarság igényeire való nyitottságát bizonyítja, hogy az évtizedekig tartó huzavona után 1915-ben megalkotott közös államjelképeket, amelyek végre hűen tükrözték a Monarchia kétközpontúságát, Károly király vitte át a gyakorlatba. Ő gondoskodott arról, hogy a katonai jelképhasználat is alkalmazkodjon a kettős államiság követelte közjogi helyzethez. Új Signum Laudis kitüntetéseket készíttetett, hogy rajta ne csak az új uralkodó képe, de az osztrák korona mellett a magyar Szent Korona domborműve is helyet kapjon.
Az 1918-as évben – a budavári Szent Jobb-körmeneten kívül, és a Mátyás-templomi szokásos hálaadás mellett, ami augusztusi születésnapjához kapcsolódott – IV. Károly újabb két nevezetes királyi látogatással tüntette ki Magyarországot: július 16-án Pozsonyba, október 23-án pedig Debrecenbe utazott. Utóbbi látogatás, túllépve az 1849-es trónfosztás emlékén, szintén a császár-király és a nemzet közötti történelmi kiengesztelődés jelképe volt.
Mindezek azonban nem csökkenthették az uralkodó legnagyobb fájdalmát, amelyet a frontról érkezett jelentések okoztak, hírül adva a sok embertelen pusztítást és igazságtalanságot. A király minden béketeremtő igyekezete és jó szándéka ellenére a háború utolsó időszakában egyre többen személyesen őt tették felelőssé minden bajért, ami a birodalomra zúdult. A békevágyó uralkodó az ő szemükben háborús bűnbak lett. 1918 őszén felbolydult minden, ez volt a birodalom végének kezdete. A feltartóztathatatlan események a császár-király életét egy csapásra tragikusan megváltoztatták.
Az utolsó schönbrunni szentmisén Károly király ugyanazon a helyen ült, ahol elődje, Ferenc József élete utolsó imáját mondta. Ebben a sorsdöntő pillanatban Zitával közösen kérték a Mindenható segítségét a küszöbön álló végnapokra. November 3-án létrejött a fegyverszünet, miközben a széteső birodalom minden fontos városában forradalmi események zajlottak. Egy hét múlva Károly arra kényszerült, hogy aláírja átmenetinek szánt, de utóbb véglegesnek bizonyult visszavonulását az osztrák és a magyar államügyek intézésétől. 1918. november 11-én a királyi család elhagyta Schönbrunnt és Eckartsauba költöztek. 
Ez azonban csak kezdete volt hányattatásaiknak. 1919 márciusában az osztrák parlament elfogadta a császári ház száműzéséről és teljes vagyonának elkobzásáról rendelkező törvényt. Az udvari különvonaton – „hétszáz év után” – elhagyta országát az utolsó Habsburg uralkodó. Feldkirchnél lépték át az osztrák‒svájci határt 1919. március 24-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján. 
Zita mindenben osztozott férjével: a keserű napokkal és a veszélyes helyzetekkel is együtt néztek szembe. Ilyen volt 1921-ben a király visszatérési kísérlete Magyarországra, amikor Zita a gyermekeit hátrahagyva férjével tartott a halálveszélybe. Jól tudták, mit jelent az a szó, hogy életszövetség, jól tudták, hogy az uralkodói vagy a szülői kötelességek teljesítésére hivatkozva nem hagyhatják magára a másikat. Így közösen vállalták népeikért és gyermekeikért hozott áldozataikat. A két sikertelen magyarországi visszatérési kísérlet legalább olyan fájdalmas csalódást jelentett Károly számára, mint korábban béketörekvéseinek kudarca. Meg kellett tapasztalnia, hogy államfői szolgálatára nem tart igényt sem Ausztria, sem Magyarország. 
Ezt követően már nem térhettek vissza Svájcba, az antant foglyaként 1921. november 19-én a Cardiff nevű angol hadihajón érkeztek meg feleségével Madeira szigetére, a családfő életének utolsó állomására. A családnak itt újabb nehézségekkel kellett szembenéznie: a gyerekek odautaztatása, mindannyiuk lakhatásának és ellátásának biztosítása súlyos anyagi terheket jelentett. Fel kellett költözniük a sziget hűvös és nyirkos hegyoldalába, ahol Károly megbetegedett, és mivel későn jutott orvosi ellátáshoz, a megfázásos betegség elhatalmasodott rajta, influenza és halálos kimenetelű tüdőgyulladás fejlődött ki belőle. Április 1-jén némi javulás, majd hirtelen gyors rosszabbodás következett, a beteget lázálmok gyötörték. Az utolsó percekre behívta elsőszülött fiát, Ottót, és megáldotta őt. Megáldotta nyolcadik gyermekét is, a „könnyek hercegnőjé”-t, akinek születését már nem érhette meg. Utolszor még megcsókolta a számára oly kedves Jézus Szíve-képet: „Jézus irgalmas Szíve, Reád bízom magam… Jézus jöjj, jöjj… Legyen meg a Te szent akaratod!… Igen, igen… Amint akarod… én Jézusom…” Déli 12 óra 23 perckor udvari káplánja, Zsámboky Pál csukta le a halott király szemét.
Sírfeliratát Károlyi József gróf szövegezte, aki az utolsó két hétben a család hűséges segítője volt. A hármas érckoporsó felirata magyarul: I. Károly, Isten kegyelméből Ausztria császára, Csehország királya stb., Magyarország e néven IV. apostoli királya, született Persenbeugban, 1887. augusztus 17-én, meghalt Madeirán, 1922. április 1-jén a jelen lévő legfölségesebb Oltáriszentség imádatában ajkán e szavakkal: „Fiat voluntas tua!”, „Legyen meg a te akaratod!”
„Istenünk, aki Boldog Károlyt viszontagságos úton a földi királyságból a Te országodba vezetted, és mennyei koronával jutalmaztad, az ő közbenjárására add meg nekünk, hogy Szent Fiadat és testvéreinket szolgálva mi is eljussunk az örök életre. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.” 2004 októbere óta ezzel az imádsággal és a hitvalló férfiak tiszteletére bemutatott szentmisével ünnepli az egyház Boldog Károly király házassági évfordulóját, hiszen liturgikus ünnepnapja nem az égi születés, hanem a házasságkötés emléknapja lett: október 21. Szent II. János Pál pápa nem az Osztrák‒Magyar Monarchia végzetszerűen tragikus sorsú uralkodóját avatta boldoggá 2004. október 3-án. Nem politikai nézeteit, államfői cselekedeteit, sikereit és kudarcait értékelte ezzel a katolikus egyház, hanem Károly király hitét, istenes életét. Zita királyné sokszor vallott róla, hogy házaséletük legnagyobb támasza férje rendíthetetlen hite volt, ami lelkesítette őt és az egész családot. Igazi „pater familias”, a család atyja és feje, gyermekeinek rajongásig szeretett példaképe volt. Az őt közelről ismerők és tisztelőinek sokasága szerte a világon Krisztus hűséges követőjét látták meg benne, aki a saját életét minden nehézség ellenére hitben, reményben és szeretetben tudta kibontakoztatni.
Boldog Károly sok mindenben megelőzte saját korát. Zitával a modern királyi párok előképeiként is tekinthetünk rájuk, hiszen életvitelük – éppen értékrendjük és életfelfogásuk miatt – az egyszerűség, a természetesség jegyében alakult. Sorsuk legfontosabb üzenete a szentségi házasság minél teljesebb megélése és a családi élet kitüntetett helye egész életükben. Szilárd erőforrás volt ez számukra a száműzetésben, és a legnagyobb megpróbáltatások idején is.

Kovács Gergely