Bélyegkép

Hogyan ünnepelték a fiatalok Pesten március 15-ét?

M. Lovas Krisztina írása
A pesti egyetemi ifjúság március 15-i ünnepségei a dualizmus évtizedei alatt III. (1899–1918)

A pesti egyetemisták március 15-i ünnepségeit vizsgálva a Honismeret hasábjain megjelent korábbi tanulmányinkban[1] rámutattunk arra, hogy a fővárosi ifjúság ünnepein az 1889-es nagy véderővitát követően egyre inkább az ellenzéki politizálás hangjai váltak uralkodóvá. Az egyetemi ifjúság az országos politikai kérdések megítélésével kapcsolatban radikalizálódott. Elsősorban Magyarország közjogi helyzetével való elégedetlenség, a nagyobb gazdasági önállóság igénye, a közös hadsereg magyar jellegének erősítése és a választójog kiszélesítésének problémái foglalkoztatták a fiatalokat a március 15-i ünnepségek alkalmával. A századfordulóhoz közeledve ezeken az 1848-as ünnepeken egyre gyakrabban törtek felszínre a különféle társadalmi-politikai feszültségek. Tekintettel arra, hogy a dualizmus rendszerével 1848 vívmányai nem teljesedtek be, az 1848-as tartalmú március 15-i ünnep az ellenzéki pártoknak minden alkalommal újabb és újabb muníciót adott a kiegyezés talaján álló kormányok politikájának bírálatához.

Az 1890-es évektől kezdve az ellenzéki függetlenségi politikusok is felfedezték a pesti egyetemisták március 15-i ünnepségeiben rejlő lehetőségeket az ellenzéki politikai befolyás növelésének érdekében, és a pesti egyetemistákkal való együttműködés a fővárosi ünnepségek alkalmával ettől kezdve végig kimutatható a dualizmus hátralévő évtizedeiben. Az 1893 óta évről évre megrendezésre kerülő délelőtti ifjúsági matiné szónokai, az 1911–1912 közötti rövid időszakot leszámítva, alapvetően a függetlenségi politikusok köréből kerültek ki.[2]

Bánffy Dezső miniszterelnökségének konfliktusoktól terhes kormányzási éveit követően, 1899-ben a március 15-i ünnepet megelőző napokban a kortársak hatalmas várakozással tekintettek a március 1-jén kinevezett új miniszterelnök, Széll Kálmán tevékenysége elé. Abban bíztak, hogy az új kormányfő végre képes lesz véget vetni a hosszúra nyúlt parlamenti obstrukciónak, valamint az exlex állapotnak, és az ellenzéki pártokkal történt megállapodás után immár békésebb korszak köszönt be Magyarország belpolitikai életébe. A kormánypártból korábban kivált „disszidensek” visszatérésével, valamint a Nemzeti Párt belépésével a Szabadelvű Pártba Széll Kálmán biztosítani tudta az 1867-es alapon álló pártok kormányzati összefogását.

Az 1899 márciusában bekövetkezett belpolitikai megbékélésnek köszönhető, hogy a kiegyezés óta első alkalommal, 1899-ben a magyar kormány tagjai is megjelentek egy március 15-i rendezvényen, a Budapesti Újságírók Egyesületének díszlakomáján, amelyet március 23-án tartottak az Országos Kaszinóban. Először lehetünk tanúi annak, hogy őfelsége hivatalos magyar kormányának tagjai (Ferenc Józsefnek ismert 1848-as ellenérzései ellenére) együtt ünnepelték március 15-ét – igaz annak összetett jelentéstartalmából szigorúan csak a sajtószabadságot kiemelve – a függetlenségi politikusokkal.[3]

Ugyanakkor az egyetemi ifjúság március 15-i ünnepségén nem fedezhetjük fel az új kormány iránt táplált bizalom jeleit. 1899-ben két ismert függetlenségi politikust, Herman Ottót és Madarász Józsefet kérték fel a fiatalok az ünnepi beszédek megtartására a délelőtti matinén. Ennek következtében az ünnepség heves ellenzéki hangulatban zajlott. A képviselők nyíltan felszólították az ifjúságot a függetlenségi politika támogatására, az egyetemisták nevében pedig az Egyetemi Kör alelnöke, ifj. Chorin Ferenc[4] ünnepélyesen ígéretet tett arra, hogy az ifjúság rendíthetetlenül hű marad a függetlenségi eszmékhez. Az ünnepi műsort követően az ifjak, vállukra emelve a két ellenzéki politikust, a Kossuth nóta éneklése közben, függetlenségi jelszavakat hangoztatva hagyták el a termet. Érdekességként említjük meg, hogy az Egyetemi Kör ünnepségét előkészítő bizottságában szerepet kapott ifj. Bibó István,[5] ifj. Ugron Gábor[6] és ifj. Wekerle Sándor[7] is.

Széll Kálmán miniszterelnökségének első éveiben a közös ünneplésre való törekvés szándéka a kormány részéről megmaradt, ám ahogy a kabinet iránti szimpátia évről évre csökkent, úgy egyre kisebb létszámban jelentek meg a kormány tagjai az újságírók rendezvényén. A Széll-kormány iránt fokozatosan megnyilvánuló bizalmatlanságot a március 15-i ünnepségeket követő fővárosi utcai jelentek is tanúsították. A feszült politikai légkörnek köszönhetően 1900-ban, 1901-ben és 1902-ben a Petőfi-szobortól hazafelé induló tömeget a rendőrségnek kellett szétoszlatnia.[8]

1900 tavaszán a politikai közhangulatot a kabinet által tervbe vett kvótaemelés ingerelte fel. A törvényjavaslatot a kvótáról, amely végül 1902. december végén Magyarország részesedését a közös ügyek költségeiben 36,4%-ra emelte, Széll Kálmán miniszterelnök már 1899 novemberében benyújtotta a magyar képviselőháznak, ami országos méretű tiltakozási hullámot váltott ki. 1900-ban a márciusi ünnep előtti hetekben heves szócsaták közepette folyt a vita az éves költségvetésről, amelybe Kossuth Ferenc ügyesen becsempészte a kvóta kényes kérdését is, midőn a költségvetés kapcsán azt kifogásolta, hogy az uralkodó által ideiglenesen, csupán további fél évre megállapított kvóta mellett hogyan lehet egyáltalán egy egész éves költségvetést megszavazni.[9] A vitában – utalva az éppen aktuális osztrák parlamenti válságra – Kossuth Ferenc nem mulasztotta el lépten-nyomon hangsúlyozni, hogy Magyarország egy széteső, belső bizonytalansággal küzdő Ausztriához van hozzáláncolva, a tervbe vett gazdasági kiegyezést pedig ilyen körülmények között nem lehet megkötni. Magyarország csak egy alkotmányos osztrák parlamenttel egyezkedhet. Ha tehát Ausztriát a jelenlegi rendszerrel alkotmányosan kormányozni nem lehet, akkor a kiegyezési törvény értelmében – Kossuth Ferenc szerint – helyreáll Magyarország önállósága, amely magában foglalja az önálló hadsereget és az önálló vámterületet is.[10] A költségvetés és a gazdasági kiegyezés kérdése körül támadt vita hatására 1900-ban a március 15-i ünnep előtti napokban a függetlenségi eszmék ismét új aktualitást kaptak.

Ez az 1848-as politizálás ragadta magával a pesti egyetemi ifjúságot is a március 15-i ünnep alkalmával. Móra Ferenc, később ismertté vált írónk, ekkor még csupán a budapesti egyetem földrajz–természetrajz szakos hallgatója, 1900. március 15-re írt ünnepi ódájában az aktuális politikai berendezkedéssel rendkívül elégedetlen hangon azt a „fertőzött keretet” kárhoztatta, amely Magyarországot Ausztriához köti. A fiatal költő Istenhez fohászkodva kérte az ország megszabadítását e „romlástól”.[11] Az egyetemi matinén a függetlenségi Ugron-párthoz tartozó Polonyi Géza hergelte fel az ifjúságot a közös hadsereg intézménye ellen március 15-e alkalmából, hangsúlyozva annak nemzetietlen jellegét. Legnagyobb bajnak azt tartotta, hogy a magyar fiatalság úgy kénytelen harcba indulni egy közös hazáért, hogy egy idegen, fekete-sárga zászlóra esküszik föl, s kénytelen magyar anyanyelvétől megfosztva, idegen tisztek uralma alatt szolgálatot teljesíteni. A matinén az ifjúság ismét lelkesen kötelezte el magát a függetlenségi politizálás mellett és Köpesdy Dezső az ifjak nevében ígéretet tett arra, hogy egyetlen szent cél lebeg továbbra is a szemük előtt a jövőben: „Kossuth Lajos politikai végrendeletének” végrehajtása.[12]

1900-ban, az ötvenedik évfordulót követő első alkalom után, másodszor vált lehetővé, hogy az egyetemisták ünnepséget rendezzenek a Múzeumkertben, s ettől az évtől kezdve a délelőtti matiné után, az 1881 óta rendszeresen, a kora délutáni órákban megtartott Egyetem téri megemlékezést követően, az ifjak testületileg a Múzeumkertbe vonultak, majd innen folytatták útjukat az 1882 októberében felállított Petőfi-szoborhoz az ünnepnap állandóvá váló ceremóniájának keretében. Az 1900-as megemlékezés alkalmával avatták fel a múzeum lépcsőjének oldalában azt az emléktáblát, amely annak a korabeli hagyománynak állított emléket, amely szerint Petőfi ezen a helyen szavalta el 1848. március 15-én a Nemzeti dalt. (Ma már tudjuk, hogy a történeti kutatás ezt nem erősítette meg.)[13]

Az ifjúságot nemcsak a fent említett közjogi kérdések foglalkoztatták és osztották meg. Az Egyetemi Lapok hasábjain nyomon követhetjük a különféle politizáló csoportok alakulását és megállapíthatjuk, hogy már 1900-ra létrejött egy éles törésvonal a konzervatív, nemzeti és a radikálisabb, liberális irányzat között. A konzervatív-liberális ellentét következtében az ifjúság egy csoportja már nem kívánta együtt ünnepelni március 15-ét az egyetemi kör által rendezett hagyományos ifjúsági rendezvényeken. 1900. április 8-án az újonnan megalakult Radikális Egyetemi Ifjak Pártja[14] március 15-e tiszteletére megemlékezést tartott a Demokrata Kör Nagymező utca 11. sz. alatti helyiségében.[15]

Az 1901 márciusában kirobbant ún. kereszt-ügy is ennek az egyre mélyülő liberális-konzervatív ellentétnek volt köszönhető. 1901. március 18-án ugyanis keresztény (elsősorban katolikus) fiatalok megszállták az egyetem épületét és engedély nélkül kifüggesztették a keresztet minden tanteremben. Az akció az egyetemi vezetés és a kormány rosszallását is maga után vonta. Az ügy közvetlen előzményének tekinthetjük, hogy 1900 májusában, midőn felavatták az újonnan épült pesti egyetem auláját, az ünnepélyes ceremóniát követően, a magyar koronás címereket ábrázoló díszítőelemek tetejéről ismeretlen tettesek letörték a kereszteket. Ennek hatására született meg egy esti kávéházi beszélgetés során a kereszt kifüggesztésének gondolata 1901-ben, éppen a március 15-i ünnepséget követően.[16]

A következő évben, 1902-ben a Vigadóban tartott ifjúsági matinén Rátkay László függetlenségi országgyűlési képviselő március 15-e alkalmából ismét a kiegyezés rendszere ellen agitálta az ifjúságot. Felhívta a fiatalok figyelmét arra, hogy a kiegyezéssel a szabadságnak csak egy részét sikerült visszaszereznie az országnak. A „magyar nyelv még mindig bujdokol a királyi palotában” – fogalmazott a szónok – és a magyar Himnusz helyett egy idegen ország himnuszát, a Gott erhaltét akarják ráerőltetni a nemzetre. Felszólította az ifjúságot, mindig tartsa készenlétben a kardját, mert soha sem lehet tudni, mikor kell ismét megvédelmeznie szabadságát. Az ifjúság legyen „a szabadság őrszeme”, a „magyar nyelv támogatója”, a „nemzeti akaratnak éles kardhegye”, a „tudásnak szikrája” és, ha kell, „a harcmezőn a hősiességnek pergő rózsalevele”.[17]

1903 tavaszán ismét heves politikai csatározások között telt az ünnepnap. Két hatalmas horderejű kérdés tartotta lázban az ország közvéleményét. Egyrészt az 1903 januárjában benyújtott újabb gazdasági kiegyezési törvényjavaslatok tárgyalása, amelyek végérvényes elintézése jó pár éve húzódott már,[18] valamint az 1902 őszén Fejérváry Géza honvédelmi miniszter által készített új véderőtörvény-javaslat, amely a hadsereg létszámának jelentős emelését célozta meg, ismét felkorbácsolva az indulatokat országszerte. A véderő és a közös gazdasági kérdések kapcsán támadt heves nemzeti érzelmek március 15-höz közeledve egyre csak erősödtek. Mindkét kérdés szorosan összefüggött a Magyarország és Ausztria között, a kiegyezéssel létrejött államjogi kapcsolat szabályozásának részleteivel. Az 1848-as ünnepnap csak olaj volt a tűzre, egy újabb lehetőség és indok a 67-es alapon álló kormánnyal szembeni 48-as ellenállásra.

A tiltakozási mozgalom élére ezúttal is a függetlenségi politikusok álltak. Az egyetemi ifjúság újból hevesen vetette bele magát a politizálásba. A fővárosi március 15-i ünnepségen is érzékelhető volt az ingerült politikai hangulat. A matinén olyan kuruc dalok kerültek elő, amelyekre korábban nem volt példa. A rebellis hangulatot ez alkalommal a Rákóczi-szabadságharc 200. évfordulója is csak erősítette. Felcsendült a Hej, Rákóczi, Bercsényi… és a Csínom Palkó… kezdetű nóta, majd a 48-as megemlékezés végén az énekkar rázendített a Rákóczi ébresztőjére. Ünnepi beszédében Toma István joghallgató magyar hadsereget, önálló vámterületet és kiterjesztett titkos választójogot követelt.[19] A magyar nemzeti érzelmektől fűtött 1903. évi március 15-i évforduló az uralkodó szimbólumait sem kímélte. Az ünnep előtti napokban az ifjúságnak az új véderőtörvény-tervezet ellen rendezett, március 11-i nagygyűlésén Idakéry Győző, az Egyetemi Kör elnöke kemény beszédet mondott: Szabadulni akarunk a közös hadseregtől, a Gotterhaltetől, a kétfejű sastól és a fekete-sárga zászlótól.” Koricsánszky Sándor gyógyszerészhallgató pedig párhuzamba állította az 1848-as forradalmi napokat az 1903-as véderőjavaslat elleni tiltakozási hullámmal. „Ne éljenek vissza türelmünkkel, – kiáltotta a szónok –, mert leakasztjuk apáink kardját a szegről és megcsináljuk az új 48-at![20]

1904-ben váratlanul egy békésebb hangulat közepette került sor a március 15-i megemlékezésekre országszerte. Éppen az ünnep előtt pár nappal állt be egy átmeneti béke-állapot Tisza István miniszterelnök kormánya és a függetlenségi ellenzék között egy újabb, hosszan tartó obstrukciós időszak után (ez volt a Thaly-féle béke), ám a következő, 1905. évi március 15-e már ismét rendkívül felfokozott politikai légkörben zajlott. Az 1904. november 18-i ülésen megszavaztatott új házszabály-módosítást követően megalakult ellenzéki koalíció az 1905. januári választásokon abszolút többséget szerzett, ám – mint ismeretes – az uralkodó nem nevezett ki koalíciós kormányt, mivel a Függetlenségi Párt nem volt hajlandó kikapcsolni politikájából a hadsereg nemzeti átalakítására irányuló törekvését, így Tisza István, 1905. februári lemondását követően, még június 18-ig kénytelen volt hivatalban maradni. A március 15-i ünnepségek éppen e mély belpolitikai válságból való kivezető utat kereső, izgatott légkörben teltek. Az ellenzéki koalíció pártjai annak a reményüknek adtak hangot, hogy végre majd egy olyan belpolitikai szituáció alakulhat ki, amelyben vezetésükkel ezután valódi nemzeti lelkülettel, valódi nemzeti ünnepként lehet megülni március 15-ét. Ebben az évben a törvényhatóságok közül többen feliratban kérték az országgyűléstől március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását.[21]

1906-ban éppen a március 15-i ünnepnapot megelőző hetekben tetőzött a Tisza Istvánt követő Fejérváry-kabinet okozta mély belpolitikai válság, amelynek kimenetele a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint alakult, midőn február 19-én Nyiri Sándor vezérőrnagy, teljhatalmú királyi biztos a katonasággal a háta mögött oszlatta fel az országgyűlést. Ilyen körülmények között március 15-e jelentősége még a korábbiaknál is nagyobb mértékben értékelődött fel. Magyarország alkotmányos életének helyreállítása és az alapvető polgári szabadságjogok biztosítása iránti vágy, az alkotmányos sérelmek orvoslásának igénye újabb aktualitással töltötte meg a 48-as emléknapot. A koalíció vezérlő bizottsága a március 15-i ünnepre időzítette közös ellenzéki nyilatkozatát a fennálló alkotmányellenes viszonyokkal szemben.[22] Az ellenzéki hangulatnak köszönhetően ebben az évben március 15-e alkalmából magyar arisztokrata hölgyek, a reformkori védegylet mintájára, megalapították az ún. tulipán-mozgalmat, amely a nemzeti érzés ápolása mellett célul tűzte ki a nemzeti önállóság előmozdítását segítő vállalkozások támogatását és magyar iparcikkek vásárlását.[23] Ebben az évben március 15-e országszerte a törvénytelen hatalom elleni tiltakozás jelképévé vált.

1906-ban a pesti egyetemisták ünnepségén is érzékelhető volt az elkeseredett ellenzéki hangulat. A délelőtti matinén ez alkalommal még a szokásosnál is jóval több függetlenségi politikus tűnt fel, többek között Madarász József, Barabás Béla, Sághy Gyula, Rátkay László és Szász József. Az ifjúság vezetői díszmagyarban, karddal az oldalukon jelentek meg és a „Rabok tovább nem leszünk!” szavak hallatán lelkesen rántották elő kardjukat. Zsitvay Tibor joghallgató nemzeti érzelmektől fűtött hangon buzdította kitartásra társait: „Március idusa nem az ma, ami volt. Barbár kezek megtépték, feldúlták. De ez az állapot mégsem csüggeszt el. Hiszen nem találhatják ki a nyomor és szenvedésnek azt az új nemét, amelyet ez a nemzet már ki nem állott. […] Végig söpörte már ezt az országot sok nagy vihar, de a nemzet él és élni fog és mindennél, mindenkinél tovább fog élni.” Az öreg honvédek felé fordulva pedig kijelentette: „mi büszkén állunk előttetek és bár puhán neveltek, de érezzük ereinkben az őserő buzogását. Itt ez ünnepélyes pillanatban fogadom nektek, hogy az ifjúság tudja és tudni fogja kötelességét.” Szavaira az idős 1848-as politikus, Madarász József hangosan felkiáltott: „Úgy legyen![24]

Néhány héttel e rendkívül felfokozott politikai hangulatú március 15-i ünnep után az uralkodó és a koalíciós pártok megkötötték az ismert 1906. áprilisi paktumot. Ezt követően a koalíciónak az 1907., 1908., 1909. évi március 15-i ünnepségek alkalmával immár kormánypozícióból kellett megvédelmeznie, olykor még saját választói által is erősen kritizált politikai tevékenységét, a nemzeti ígéretek be nem váltását, mint 1907-ben a hosszú lejáratú kiegyezés megkötésének pártolását, 1908-ban a házszabályok tervezett szigorítását, 1909-ben pedig az önálló magyar bank helyett a kartellbank tervezett felállítását. Mindezt nehéz volt az 1848-asság szellemében megindokolni.

Az egyetemi ifjúság is fokozatosan kiábrándult a korábban bálványozott ellenzéki politikusokból. 1907-ben a március 15-i matiné szónoka, Németh Tibor a kormánnyal szemben harcot hirdetett a valódi szabadság kivívásáért és arra figyelmeztetett, hogy „az aljas ellenségek” most is ott ólálkodnak az ország körül és „mézes szavaikkal, ravasz fondorlataikkal hazánkat behálózni, nemzetünket erőben, erkölcsben silánnyá tenni és teljesen megsemmisíteni igyekeznek”. Ezekkel a szavakkal világosan utalt a készülő új, aktuális, hosszú lejáratú gazdasági kiegyezési tárgyalásokra. [25]

1909-ben az önálló magyar bank felállítása körül támadt feszült politikai légkörben az ifjúság március 15-én rendezett délelőtti matinéjának középpontjába a gazdasági önállóság megteremtésének kérdése került. Téglás Géza, a Sorompó Országos Iparvédő Liga[26] elnöke a tettek mezejére hívta az ifjúságot a magyar ipar védelme érdekében és felszólította a fiatalokat, hogy Kossuth Lajos elveinek megfelelően becsüljék meg a magyar kéz munkáját és követeljék a magyar árut mindenütt.[27] Az Egyetem téri ünnepségen Nagy József, a Kuruc Ifjak Társaságának elnöke élesen bírálta az aktuális politikai viszonyokat és annak a véleményének adott hangot, hogy az ellenzéki koalíció hatalomra jutása ellenére a 12 pontból még mindig semmi sem valósult meg: nincs sajtószabadság, nincs vallásegyenlőség, nincs felelős független minisztérium, nincs önálló hadsereg és nincs önálló nemzeti bank sem – hangsúlyozta.[28]

A koalíciós pártoknak az 1910-es országgyűlési választásokon elszenvedett veresége után, a Tisza István vezetésével megalakult új kormánypárt, a Nemzeti Munkapárt győzelmét követően – a korábbi évektől eltérően – kezdetben az egyetemisták és az új kormánypárt együttműködésének jeleit figyelhetjük meg az ifjúság március 15-i ünnepségein. 1911-ben az ünnepi matiné szónoka, Pekár Gyula kormánypárti képviselő 1848-ra hivatkozva a Nemzeti Munkapárt támogatására hívta fel a fiatalokat: „nemcsak hangoztatni, hanem folytatni kell azokat a nagy eszméket és tetteket, melyeket március 15-én valósítottak meg. Nemzeti munkával akadályozhatjuk csak meg a parazita nemzetköziség terjedését.[29] 1912-ben pedig a Tisza István köréhez tartozó Herczeg Ferenc író, a Petőfi Társaság elnöke, szintén a Nemzeti Munkapárt országgyűlési képviselője a március 15-i matinén az egyetemi ifjúság legfontosabb feladatának nevezte, hogy ragaszkodjon nemzetéhez és szolgálja híven a magyar kultúrát. A nemzeti hadsereget pedig – amely a korábbi években oly sarkalatos kérdése volt az ellenzéki hangulatú ifjúsági megemlékezéseknek – pótolhatja az irodalom, vélte Herczeg Ferenc, amely „fekete betűivel meghódítja majd az országot”.[30]

A kormány iránt táplált rövid lelkesedést követően, 1912 után az újonnan támadt belpolitikai feszültségek hatására, az egyetemi ifjúság ismét erőteljes ellenzéki politizálásba kezdett a március 15-i megemlékezések alkalmával. Ezekben az években a közvéleményt is erősen megosztó és sürgősen megoldásra váró sarkalatos kérdések, mint a választójog reformja, valamint a véderő fejlesztésének kérdései adtak ismét újabb aktuális mondanivalót az 1848-as emléknapnak. 1913. március 15-én, az 1912 júniusában, Tisza István házelnöksége alatt, az ellenzéki képviselők kivezettetésével elfogadtatott új véderőtörvény, valamint a házszabályok többszöri szigorítása, végül az ünnep előtti napokban megszavazott, csupán korlátozott jogkiterjesztésre épülő, új választójogi törvény (1913:14. tc.) szolgáltatott újabb okot a kormány és Tisza István politikája elleni tiltakozásra az ünnep alkalmával. Az említett rendelkezések 1913-ra olyannyira összehozták a különféle ideológiai alapon álló ellenzéki pártokat, hogy – példa nélküli módon a dualizmus korszakát tekintve – együtt tiltakozott március 15-e alkalmából a választójogi törvény ellen a Kossuth-párt részéről Apponyi Albert a nemzetközi munkásmozgalom szociáldemokrata politikusaival, a Justh-párti függetlenségiekkel és a Vázsonyi Vilmos vezette demokratákkal a Petőfi-szobornál.[31]

Az egyetemi ifjúság ünnepét – a fent említett ellenzéki összefogásnak köszönhetően – 1913-ban ismét ellepték az ellenzéki (Justh-párti, Kossuth-párti és néppárti) politikusok.[32] Erősen politikai tartalmú ünnepi beszédében Sághy Gyula egyetemi tanár nem rejtette véka alá ellenszenvét a kormánnyal szemben. Az 1848-as helyzetre utalva megállapította: „Akkor a nemzet a legteljesebb dagály korszakát élte, sajnos, úgy látszik, hogy ma az apály korszakában élünk. Sőt ha állami és társadalmi életünk széles mezején széttekintünk, a nemzeti hanyatlás oly megdöbbentő tüneteivel találkozunk, amelyek a kishitűséget sokat szenvedett szép hazánk jövője felett egész a kétségbeesésig képesek fokozni, mert könnyen a végmegsemmisülés felé közeledés előjeleként tűnhetnek fel. Alkotmányunk legerősebb alapkövei és oszlopai aláaknázva inognak…[33] A közönség kívánságára Justh Gyula is beszédet mondott, amelyben továbbra is a független Magyarország kivívásának szükségességét hirdette és kiállt az általános, egyenlő és titkos választójog mellett.

Az első világháború kirobbanása előtti utolsó békés március 15-i ünnepnek még mindig a Tisza-rendszer elleni tiltakozás vált legfőbb mondanivalójává. Több vidéki városban a függetlenségi pártkörök úgy „ünnepeltek”, hogy nem tartották meg a szokásos március 15-i megemlékezéseket, mondván nincs mit ünnepelni, hiszen a kormány éppen azokat a jogokat veszi el erőszakkal a nemzettől, amelyekért a 48-as forradalmárok életüket áldozták. Sok helyen a nemzetiszín zászló helyett fekete gyászlobogót tűztek ki az ünnep alkalmából. Ahol ünnepséget tartottak, ott az új, megszorításokat tartalmazó sajtótörvény (1914:14. tc.) elleni tiltakozás volt a megemlékezések legfőbb mondanivalója.[34]

Az első világháború kezdeti éveiben átmenetileg visszafogták az egymással szemben táplált indulataikat a különféle politikai erők az ünnep alkalmával. Az egyetemisták megtartották szokásos rendezvényeiket: a délelőtti matiné mellett kivonultak az Egyetem térre, a Múzeumkertbe és a Petőfi-szoborhoz is, ám egyre fogyatkozó számban és aktuális politikai felhangok nélkül zajlottak a nevezetes nap eseményei.

A következő látványos, tömegeket megmozgató fővárosi megemlékezés 1919-ben már egy egészen új korszakba vezet át bennünket. Mint ismeretes, az 1918-as októberi, őszirózsás forradalom törvénybe iktatta március 15-e nemzeti ünneppé emelését, és az új rendszer politikai előképét 1848-ban megtalálva, saját legitimációját 1848 hivatalos megünneplésével is igyekezett megerősíteni.

 

M. Lovas Krisztina

 

[1] M. Lovas Krisztina: A pesti egyetemi ifjúság március 15-i ünnepségei a dualizmus évtizedei alatt I. (1867–1890). Honismeret, 41. évf. 2013. 2. sz. 18–21.; M. Lovas Krisztina: A pesti egyetemi ifjúság március 15-i ünnepségei a dualizmus évtizedei alatt II. (1890–1898). Honismeret, 42. évf. 2014. 1. sz. 35–41.

[2] 1893-ban Eötvös Károly, 1895-ben Kossuth Ferenc, 1896-ban Bartha Miklós, 1897-ben Ugron Gábor, 1899-ben Herman Ottó és Madarász József, 1900-ban Polonyi Géza, 1901-ben Madarász József és Herman Ottó, 1902-ben Rátkay László, 1903-ban Lovászy Márton, 1905-ben Ballagi Aladár, 1906-ban Barabás Béla, 1907-ben Lázár Pál, 1908-ban Ballagi Aladár, 1910-ben Apponyi Albert, 1913-ban Sághy Gyula.

[3] Egyetértés, 1899. márc. 24. 3.

[4] Ifj. Chorin Ferenc (18791964), id. Chorin Ferencnek (1842–1925), a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) alapító elnökének és szabadelvű párti, illetve mérsékelt ellenzéki országgyűlési képviselőnek a fia.

[5] Ifj. Bibó István (18771935) etnológus, filozófus, könyvtárigazgató, Bibó István jogász, politológus apja.

[6] Ifj. Ugron Gábor (1880–1960), Ugron Gábor függetlenségi politikus fia.

[7] Ifj. Wekerle Sándor (1878–1963), Wekerle Sándor miniszterelnök fia.

[8] A tüntetésekre lásd Kis Ujság, 1900. márc. 16. 4.; Egyetértés, 1901. márc. 16. 3.; Kis Ujság, 1902. márc. 16. 4.

[9] Egyetértés, 1900. febr. 14. 2.

[10] Egyetértés, 1900. márc. 1. 1.

[11]Oh akkor édes Istenem, / Oh tégy csodát e nemzeten / Így országostul, mindenestül / Tedd át e fertőzött keretbül / Egy más, egy fényes csillagodba / Egy hozzá méltó új világba / Hol ösmeretlen a bilincs / A szolgaságnak híre sincs / És szívbe, szembe mindenütt / A szabadságnak napvilága süt.” Egyetemi Lapok, 1900. márc. 15. 1.

[12] Kis Ujság, 1900. márc. 16. 4.; Egyetemi Lapok, 1900. márc. 15. 8.

[13] Lásd erre Debreczeni-Droppán Béla: A Nemzeti dal múzeumkerti legendája – hagyomány és valóság.  Honismeret, 38. évf. 2010. 2. sz. 47–48.

[14] A Radikális Egyetemi Ifjak Pártja nem véletlenül 1900 márciusában aktivizálta magát, ugyanis éppen ebben az évben, március 11-én alakult meg az Országos Radikális Demokrata Párt ugyanabban a Nagymező utcai helyiségben, ahol április 8-án a radikális ifjúság 1848-as megemlékezést szervezett. Egyetértés, 1900. ápr. 9. 2.

[15] Később az 1908-ban megalakult, szabadgondolkodó egyetemistákat tömörítő Galilei Kör szintén önállóan rendezett március 15-i ünnepségeket, amelyeken kezdetben a polgári radikális irányvonal térnyerése figyelhető meg (1911-ben még Jászi Oszkár tartott ünnepi beszédet), később a nemzetközi munkásmozgalom befolyása érződött erősebben Rubin László és Kunfi Zsigmond szerepvállalása nyomán.

[16] Nagy Józseftől, az ifjúság egyik vezetőjétől származik az információ, aki később könyvet is írt az eseményekről. Nagy József: Magyar keresztény ifjúság. Bp., 1902. 31.

[17] Kis Ujság, 1902. márc. 16. 74. sz. 4.

[18] A vám és kereskedelmi szövetségről, az osztrák–magyar vámterület autonóm vámtarifájáról és egyes adózási ügyekről szóló törvényjavaslatokról van szó.

[19] Kis Ujság, 1903. márc. 16. 4.

[20] A beszédeket lásd Egyetértés, 1903. márc. 12. 3.

[21] A dualizmus korában március 15-e nemzeti ünneppé emelésére nem kerülhetett sor. Ferenc József uralkodása alatt csak az áprilisi törvények szentesítésének emléknapját, április 11-ét lehetett nemzeti ünnepnek megtenni. Lásd erre M. Lovas Krisztina: Március 15. vagy április 11.? Egy nemzeti ünnep vitája 1898-ban. In: Corolla Museologica Tibor Kovács dedicata. Szerk. Tóth Endre–Vida István. Bp., 2011. 343–363.

[22] A nyilatkozat szövegét lásd Kis Ujság, 1906. márc. 16. 3.

[23] A mozgalom felhívását lásd Kis Ujsag, 1906. márc. 24. 5.

[24] Kis Ujság, 1906. márc. 16. 3–4.

[25] Egyetértés, 1907. márc. 16. 3.

[26] A Sorompó Liga a Magyar Védő Egyesület ifjúsági szervezeteként működött. Alapítója Apáthy István, a kolozsvári egyetem professzora, függetlenségi párti politikus volt.

[27] Egyetértés, 1909. márc. 16. 9.

[28] Budapest, 1909. márc. 16. 2–3.

[29] Egyetértés, 1911. márc. 16. 7.

[30] Egyetértés, 1912. márc. 16. 6–7.

[31] Népszava, 1913. márc. 18. 1–6.

[32] A Vigadó-beli matinén megjelent a függetlenségi Justh-párt részéről Justh Gyula, Bakonyi Samu, Csuha István, Fráter Loránt, Justh János, a Kossuth-párt részéről Posgay Miklós, Désy Zoltán, a pártonkívüli függetlenségi képviselők közül Putnoky Móricz, a Katolikus Néppárt részéről Zichy Aladár, Huszár Károly, Haller István, Szmrecsányi György.

[33] Egyetértés, 1913. márc. 16. 5.

[34] Budapest, 1914. márc. 17. 8.