Jolánta, az elfeledett magyar királyné

Kádár Tamás írása
II. András magyar király (ur.: 1205‒1235) ‒ legjobb tudomásunk szerint egyedüliként az Árpád-házi uralkodók közül ‒ három alkalommal is házasságra lépett. Első feleségét, a még horvát‒dalmát hercegként, 1200 táján nőül vett Gertrúd merániai hercegnőt, ha máshonnan nem is, de Katona József nagyszerű drámájából, illetve Erkel Ferenc nem kevésbé kiváló operájából jóformán mindenki ismeri. Személyével és tragikus, már-már sorsszerűnek is mondható halálával, amely nem mellesleg az első „sikeres” királyi személy ellen végrehajtott főúri összeesküvés és gyilkossági kísérlet hazánknak a királyság megalapítása utáni történetében, néhány éve egy rövid írásunkban magunk is foglalkoztunk a Honismeret oldalain. (1)

 

András király második és harmadik feleségéről ‒ Jolánta nevers-i és auxerre-i grófnőről és Beatrix este-i őrgrófnőről ‒ ugyanakkor még a középkori történelem iránt komolyabban érdeklődők is igen nehezen tudnának bármit is mondani, sőt, alighanem szerfelett kevesen vannak azok is, akik egyáltalán meg tudnák nevezni őket. Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen ‒ hasonlóan az Árpád-kori királynéink túlnyomó többségéhez ‒ nevük, személyük sajnos valamennyi kora középkori hazai elbeszélő forrásból kimaradt, de a későbbi krónikák sem szenteltek figyelmet halványuló emléküknek. Jolánta esetében ez még inkább sajnálatos, tekintve, hogy hármójuk közül ő volt a leghosszabb ideig, 18 évig, András felesége és egyben ideális társa az ország trónján, és Gertrúddal szöges ellentétben ‒ már amennyire az forrásainkból megállapítható ‒ új hazája lakóinak rokonszenvét, szeretetét is elnyerte. Úgy gondoljuk, hogy már csak emiatt is méltó rövid, de nem jelentéktelen életének bemutatására.

A Loire-tól a Boszporuszig

Jolánta Courtenay-i Péter nevers-i, auxerre-i és tonnerre-i gróf (ur.: 1184‒1217), valamint Jolánta flandriai és hainaut-i grófnő házasságából, a pár vélhetően második leányaként született. Világra jöttének időpontja kérdéses, valószínűleg 1197‒1199 közé tehető, az mindenesetre bizonyos, hogy 1214‒1215-ben egy ideje már eladósorban volt.[2] A grófnő mindkét szülője tekintetében rendkívül előkelő származásúnak mondhatta magát, sőt, apja révén királyi vér is csörgedezett ereiben, minthogy ő VI. Lajos francia uralkodó legifjabb fiának utódaként látta meg a napvilágot. Péter pedigrés felmenői mellett tekintélyes birtokvagyona alapján is a francia arisztokrácia legfelsőbb, nagy befolyású köreihez tartozott, három kiterjedt és gazdag grófsága, Nevers, Auxerre és Tonnerre, a Francia Királyság középső részén, Párizstól dél-délkeletre feküdt. A grófnő életének első másfél évtizedéről semmit sem tudunk, és forrásaink családja többi tagjáról sem árulnak el sokat az 1210-es évek közepe előttről.

Jolántát szülei, két leánytestvérével együtt, valamikor 1213‒1214 táján anyai nagybátyjuk, Henrik császár (ur.: 1206‒1216) kérésére annak udvarába, Konstantinápolyba küldték, mivel a ‒ nemrég, Bizánc elfoglalásával létrejött ‒ keleti Latin Császárság uralkodója nagy ívű diplomáciai terveiben fontos szerepet szánt nekik. A nagybácsi, mint az a korban általános szokás volt, házasságok révén kívánta megerősíteni pozícióját és nemzetközi kapcsolatrendszerét, és gyanítható, hogy ő lehetett II. András és Jolánta egybekelésének egyik kezdeményezője is.[3] Nem ismert, hogy Jolánta mennyi ideig élt Konstantinápolyban, de mivel a házasságkötéséről folyó tárgyalások és a nyilván hónapokba telő követjárás alatt minden bizonnyal már a birodalom székvárosában tartózkodott, alighanem legalább bő fél évre becsülhetjük az általa ott töltött időt. A frigy előkészítésében és tető alá hozásában alkalmasint II. András húga, Margit özvegy bizánci császárné, akkoriban thesszalonikéi királyné is részt vett, aki mind fivére, mind Henrik udvarával szoros kapcsolatban állt.[4] Egy aránylag közkeletű vélekedés szerint András a bizánci‒konstantinápolyi trón megszerzésének reményében lépett házasságra Jolántával. Ez bizonyosan tévedés, egyfelől mert a hercegnő még akkor lett a házastársa, amikor Henrik császár nem csupán élt, de ereje teljében volt, és elvben utódai is születhettek volna, nem sokkal később, 1216-ban bekövetkezett halála pedig egy váratlan, előre nem látható, bár korántsem szokatlan okból történt: megmérgezték. Esetleges utódaként ugyanakkor a magyar király igen kevéssé jöhetett szóba, annál is kevésbé, mert Jolánta, mint láttuk, a császár nőtestvérének leánya volt, akit így tucatnyi rokon előzött meg az elvi örökösödési sorrendben.[5] Halála után Jolánta apját, Pétert választották meg Konstantinápoly császárává, és 1217 áprilisában maga a pápa koronázta meg, néhány héttel később azonban, székvárosába utazván, Theodórosz Komnenosz épeiroszi deszpotész fogságba ejtette és bebörtönözte. A konstantinápolyi trónt ‒ mint régens ‒ végül Péter felesége, Jolánta grófnő foglalta el. 1219-ben mindketten meghaltak, a névleges császár Épeirosz urának foglyaként fejezte be életét.[6]

Élet az új hazában

Jolántát 1215 közepe táján Péter győri püspök ‒ a Balkánon keresztül vivő, nem épp veszélytelen szárazföldi útvonalon ‒ kísérte Magyarországra, ahol a grófnőt II. András csakhamar oltár elé vezette, és feltehetően a nász körüli hetekben-hónapokban királynévá is koronáztatta.[7] A coronatiot gyaníthatóan nem a ‒ hagyomány szerint elsőbbségi jogot élvező ‒ veszprémi püspök, hanem János esztergomi érsek végezte, ami hamarost jogvitát idézett elő a két főpap között.[8] A király ‒ minden bizonnyal ifjú hitvese családjának tett ígérete szerint ‒ házasságkötésük alkalmával illő módon, mi több, már-már a rá jellemző felelőtlen nagyvonalúsággal gondoskodott Jolánta hitbéréről: igencsak busás összeget, kerek 8000 márkát kötött le számára, saját elhunyta esetére. Jolánta egyidejűleg megkapta az őt királynéi jogon megillető, kiterjedt, jobbára Veszprém, Fejér, Tolna, Somogy és Zala megyékben elterülő birtokszervezetet, és az onnét származó bevételek zömét ‒ gyaníthatóan élete végéig ‒ zavartalanul élvezhette.[9]  

A királynéval jelentős számú francia, illetve konstantinápolyi kíséret is érkezett Magyarországra, amelynek tagjai elsősorban természetesen Jolánta személye körül, kisvártatva megszervezett udvartartásában kaptak különböző tisztségeket és állásokat. Egyikük, a királyné egyik szintén francia származású udvarhölgye, bizonyos Alíz (Ahalyz) úrnő 1220-ban birtokadományt is kapott a királytól. A donatiot írásba foglaló oklevélből tudjuk, hogy Alíz Jolánta szolgálata mellett az uralkodó és Gertrúd királyné harmadik fia, a kisgyermek korú András gondozásában, minden bizonnyal mint a herceg dajkája vagy nevelőnője is érdemeket szerzett.[10] Abból, hogy András herceg egyik gondozója a királyné udvarhölgyeinek köréből került ki, vélelmezhető, hogy miként a legtöbb középkori fejedelmi udvarban szokás volt: a közös, illetve a férje előző házasságából származó gyermekek felügyelete és nevelése, leányok esetében férjhez menetelükig, fiúk esetében pedig nagyjából 8‒10 éves korukig az uralkodó hitvesének, tehát ‒ jelen esetben az 1215 utáni évek magyar királyi udvarában ‒ Jolánta feladatkörébe tartozott. Minthogy II. András két idősebb fia közül az elsőszülött, Béla ekkoriban már a nagykorúság határán járhatott és sejthetően saját udvartartással rendelkezett, Kálmán pedig egyfelől már nős volt, másfelől annak megkoronázott királyaként Halicsban élt már atyja újraházasodása idején is, végül Erzsébet hercegnő még édesanyja, Gertrúd életében Türingiába, jövendőbelije szülőföldjére került, Jolántának egyedül Mária nevű mostohaleányáról kellett ‒ elvben ‒ gondoskodnia királynésága kezdetén. Ez ‒ már ha a hercegnőt András valóban a keze alá rendelte ‒ inkább csak formális lehetett, tudniillik a Mária és a Jolánta közötti korkülönbséget 5‒7 évre becsülhetjük, a királyné tehát sokkal inkább beillett volna Mária nővérének, mintsem szülői autoritással bíró anyjának.[11]

Jolánta kíséretében, vagy esetleg később, hívására, a világi személyek mellett valószínűleg több klerikus is érkezett az országba. Egyes vélemények szerint az utóbbiak körébe tartozott hazánk XIII. történetének két jelentős főpapja is: Bertalan pécsi és a szintén az ‒ Örményországban vértanúságot szenvedett ‒ apostol nevét viselt veszprémi püspök.[12] Előbbi 1218‒1219 folyamán, míg az utóbbi 1226-ban, a veszprémi székeskáptalan éléről emelkedett a püspöki székbe ‒ valószínűleg a királyné befolyásának is köszönhetően. Jolánta, csakúgy mint valamennyi középkori magyar királyné, egyházi és világi tisztségek és méltóságok juttatásán, vagy a királynál való kieszközlésén kívül számos egyéb módon is viszonozhatta az arra érdemesnek bizonyult alattvalói szolgálatait. Az odaadás és hűség jutalmazására a legkézenfekvőbb és legelterjedtebb lehetőség földbirtokok és kiváltságok adományozása volt. A királyné alighanem gyakorta ki is fejezte ily módon elégedettségét és háláját: már királynésága első évéből tudunk egy donatiojáról. Kegynyilvánítása csak későbbi tartalmi átírásból ismeretes, és jóllehet a kivonat szövege elég tömör, a szlavóniai adomány történetének összefoglalása alapján okkal vélelmezhető, hogy az oklevél kibocsátásakor, 1215-ben már hosszabb ideje, talán már az év legelső hónapjaiban is ő volt a királyné, ilyképpen még az sem kizárható: már 1214 végén Magyarországra érkezett.[13] Az adományról feltételezhetően ő is kiállíttatott oklevelet, következésképp valószínűsíthetjük, hogy kancelláriája, amelyet legkésőbb 1218-tól Ega fia Benedek, majd az 1220-as évek elején az említett Bertalan veszprémi prépost irányított, már ekkor létezett és működött. Jolánta egyébként az első királynénk, akinek fennmaradt oklevele (két, ráadásul eredetiben megőrződött privilegium), valamint akinek ismerjük, mindjárt három, egymást követő kancellárját is.[14]

A királynéi jogok és hatalom kezdettől fogva teljes körű birtoklása mindazonáltal nem jelentette azt, hogy az országos politikában bármiféle érdemi szerephez jutott volna. Férje, nyilván mindenekelőtt Gertrúd királyné tragédiája miatt, a legkevésbé sem kívánt teret engedni neki a kormányzati ügyekben, bizonnyal ide értve a kevésbé fontos döntések meghozatalát is. II. András ebbéli tudatosságát árulkodóan világítja meg azon körülmény is, hogy míg halicsi hadjáratai idején, 1205 és 1213 között több ízben is akkori nejét, Gertrúdot bízta meg az ország kormányzásával, 1217 derekán, a Szentföldre készülődvén, Jolánta neve, ha fel is vetődött egyáltalán, gyorsan ejtésre került és a király ‒ helyetteseként ‒ János érseket állította a királyság élére.[15] Ebben a király keserű tapasztalatain kívül sejthetően új felesége fiatal kora is nagy súllyal esett latba. Az uralkodó egyúttal intézkedett a halála esetén a királynénak járó hitbér részleteiről is: a Maroson szállított só után járó jövedelmet, a pesti muszlimok által fizetett adót, valamint Bodrog vármegye királyi bevételeit kötötte le hitvese számára, hozzátéve, hogy azokat özvegye, amennyiben Magyarországon marad, élete végéig maradéktalanul élvezheti. A Jolánta hitbérének tárgyában tett rendelkezéseit, kérve megerősítésüket, a király III. Honoriusz pápának is elküldte.[16] András, miután felvette a keresztet, 1217 augusztus végén, tengeri úton indult seregével a Közel-Keletre, hogy egyrészt teljesítse régi fogadalmát, másfelől pedig, hogy amennyiben szükséges, maga is harcba szálljon a kereszténység érekében. Az uralkodó elhajózása után a bárói csoportok ellentétei csakhamar belső mozgalmakhoz és lázadáshoz vezettek, és a helyzet olyannyira elfajult, hogy a pártütők a kormányt megdöntve János érseket bebörtönözték, majd száműzték.[17] Minthogy a mozgalom nem a király, hanem az új berendezkedés világi potentátjai és haszonélvezői ellen irányult, Jolántát és az uralkodócsalád tagjait nem fenyegette veszély, a nyilván nem kis riadalmat keltő, zabolázatlan felfordulás közepette a királyné ugyanakkor alkalmasint jobbnak látta a hatalmi harcok színterétől távolabb kivárni a kedélyek lecsillapodását. Mindenesetre Jolántának valószínűleg felettébb sűrűn eszébe jutott ezen zűrzavaros és baljóslatú hetekben-hónapokban, hogy Gertrúd királynét András távollétében gyilkolták meg saját, addig iránta érzett gyűlöletüket ügyesen leplező, vagy legalábbis nyíltan nem kimutató előkelői.  

A király 1218 vége tájt, másfél évi szentföldi, kis-ázsiai és balkáni utazgatás után tért haza, és sikerült úrrá lennie a válságon. A belső feszültségek feloldása, az ország rendjének és főleg belső békéjének helyreállítása azonban csak átmeneti látszateredményeket hozott. Jolánta a király visszatérte utáni időszakban is a háttérben maradt és ‒ férjével egyetértésben ‒ a legkevésbé sem ártotta bele magát az országos ügyekbe. 1219‒1220 körül megszületett egyetlen ismert, felnőttkort is megért gyermeke, Jolánta.[18] Talán az e feletti öröm volt az oka, hogy András király az amúgy is igen tekintélyes királynéi birtokállományt és bevételeket valamikor 1221 körül újabb rendkívül tetemes jövedelemforrásokkal egészítette ki: jelesül feleségének adományozta a Dráván túli báni területeket, Varasd, Zala, Somogy és Szerém megyékkel egyetemben. A donatio, mint azt csaknem biztosra vehetjük, valójában nem a bánság és a négy megnevezett megye birtoklására, hanem csak az azokból származó bevételekre vonatkozott, a végösszege azonban rendkívül jelentős, akár évi 1000‒1300 márka feletti is lehetett. Jolánta nem is habozott a Szentszékhez folyamodni a privilegium megerősítése végett, ami 1222 júliusában meg is történt.[19] Honoriusz pápa azonban nem sokkal korábban olyan levelet is küldött a magyar királynénak, amelynek tartalma már aligha találkozott tetszésével. Az egyházfő 1221. április 29-én kelt bullájáról van szó, amelyben a pápa határozottan intette Jolántát, hogy ‒ mivel értesülése szerint a Magyarországon élő mohamedánok az ő joghatósága alá tartoznak ‒ ne akadályozza, sőt, minden eszközzel mozdítsa elő, hogy keresztények kivétessenek a „pogányok” kezéből.[20] A pápa ugyanebben a tárgyban II. Andrásnak is írt ‒ mindhiába, a király évekig figyelmen kívül hagyta az Apostoli Szentszék felszólításait. A királynénak adott birtokok megerősíttetése a pápa által egyes vélemények szerint az 1222. tavaszi-nyári eseményekkel állt összefüggésben, amikor is a bárók és nemesek egy külföldről, Ausztriából hergelt és támogatott csoportja Bélát megkísérelte kijátszani atyja ellen, sőt, nem kizárt, hogy egyenesen II. András megbuktatására készült.[21] Emiatt, pontosabban vagyona védelmében fordult volna Jolánta az Anyaszentegyház fejéhez. A feltevés, bár az időrendi adatok némiképp megkérdőjelezik, akár helytálló is lehet, magunk azonban úgy véljük: a pápai védlevélért való folyamodás hátterében inkább az húzódott, hogy legkésőbb 1221 végére Béla átvette a Dráván túli tartományok kormányzását, és a királyné nagyobb biztonságban akarta tudni szlavóniai jószágait és jövedelmeit. Jolánta különben szülei révén Franciaországban is rendelkezett birtokokkal. Ezek Namurban, Auxerre-ben, valamint az azzal szomszédos Burgundiában feküdtek, és még elhunytakor is a kezén voltak.[22]       

1220‒1221 fordulóján Jolánta ismét találkozhatott egy testvérével, minthogy Róbert nevű fivére, akit atyja utódaként megválasztottak konstantinápolyi császárrá, Magyarországon keresztül utazott a Latin Birodalomba. Róbert több hónapig vendégeskedett magyar földön, majd II. András és Béla trónörökös állítólag egészen Konstantinápolyig kísérte, ahol 1221 márciusában sikeresen elfoglalta a trónt.[23] Jolánta valószínűleg azután is összeköttetésben állt vele, ugyanúgy, mint Franciaországban élő rokonaival. A kapcsolattartásnak mindenesetre ‒ a távolságot leszámítva ‒ gyakorlati akadálya nem lehetett, tekintve, miként már említettük: a királynénak a megkoronázása körüli időtől kezdve saját írásszerv áll rendelkezésre, és tőle származik az első megőrződött királynéi kiadvány. Az irat, amely egyébiránt, csakúgy, mint szinte valamennyi oklevelünk, Yoles alakban írja nevét, 1224-ben kelt, és kancellárja, a veszprémi prépost káptalanja, a Szent Mihály-egyház javára tett kegynyilvánítását rögzíti.

A másik, nemkülönben eredetiben fennmaradt diplomája 1226-ban készült és egy Csák nembeli nemesnek juttatott, Fejér megyei adományát foglalja írásba.[24] Az utóbbi oklevélből ‒ amelynek függőpecsétje amúgy az első, sajnos erősen hiányos királynéi tiparium-lenyomat ‒ kitűnik, hogy keltekor a Nyitra megyében fekvő bányai várispánság is a tulajdonát képezte. Jolántának 1220-tól vélhetően több, a királynéi birtokszervezethez sorolt fekvőséget is át kellett engednie mostohafia, Béla ifjabb király hitvesének, Laszkarisz Mária nikaiai hercegnőnek, de ez feszültséget aligha idézett elő közöttük. Máriát mellesleg 1220-ban, amikor összeházasodott a trónörökössel, szintén megkoronázták, ilyenformán az országnak akkortól két királynéja is volt.[25]

 

Az utolsó, homályos évek

Jolánta életének utolsó évtizedéről ‒ kissé meglepő módon ‒ jóformán semmit sem tudunk. Így a királyi családot megosztó, elsősorban férje és Béla trónörökös között feszülő, és 1226 után mind félreérthetetlenebbül megnyilvánuló politikai (és talán személyes) ellentétek vonatkozásában tanúsított magatartásáról, állásfoglalásáról sincs ismeretünk. Az apa és legidősebb fia hol elcsituló, hol ‒ jórészt báróik káros ténykedése nyomán ‒ ismét kiélesedő konfliktusában nagy valószínűség szerint nem exponálta magát. Hasonlóképp nem feltárható a király és az egyház régi keletű, legalább egy évtizedes szembenállásához való viszonyulása. Az ellentét kicsúcsosodásához az vezetett 1231 második felében, hogy az uralkodó és kormánya tagjai továbbra is pártfogolták a királyi jövedelmek egy nagy hányadát kezelő, és azokat gyakran bérbe is vevő zsidókat és izmaelitákat.[26] II. András többször is kötelezte magát rá, hogy felhagy a nem keresztény vallású betelepülteknek a pénzügyigazgatásban való alkalmazása gyakorlatával, de fogadalmát nem teljesítette, sőt, egyre több ‒ az egyház által pogánynak tekintett ‒ személy nyert magas tisztségeket a gazdaságirányítás területén. A zsidók és főként a mohamedánok vélt vagy valós nagyobb megbecsültsége, kedvezőbb helyzete és jóléte ráadásul csábítólag hatott a keresztényekre, akik közül állítólag sokan iszlamizáltak. Mint arról már szó esett, számos magyar került vagyonos zsidók, szaracénok és kálizok szolgaságába, amit az egyház nemkülönben hosszabb ideje ‒ hasztalanul ‒ kárhoztatott.[27]

Az ügyben a Pesten lakó izmaeliták révén Jolánta királyné is érintett volt, de a jelek szerint a pápa és a hazai főpapi kar az ő esetleges felelősségét, férjével és fiaikkal szemben, nem feszegette az ügyben. Róbert esztergomi érsek, élve a szentszéki felhatalmazásával, 1232 nagyböjtjének első napján, február 25-én egész Magyarországot általános egyházi tilalom alá vetette, az izmaeliták legfőbb támogatóinak tekintett Dénes nádort pedig kiközösítéssel sújtotta. A prelátus a megdöbbent király kérésére néhány héttel később augusztus 20-áig felfüggesztette az egyházi fenyítékeket, de csakhamar odáig fajultak az események, hogy már-már tartani lehetett attól: Róbert netán a királyra és fiaira is kihirdeti a korban valóságos szuperfegyvernek számító excommunicatiot.[28] 1232 őszén az országba érkezett Giacomo di Pecoraria praenestei püspök-bíboros, pápai legátus, hogy a magyar klérus panaszait kivizsgálja, illetve a világi hatalom és az egyház súlyos viszályát megszüntesse. Jolánta királyné az év vége tájt alkalmasint már betegeskedett és nem sokkal később, 1233 folyamán, vélhetően még június előtt meghalt. Utolsó óráinál a bíbornok és több magyar főpap is jelen volt.[29] Testét, minden bizonnyal rendelkezésének megfelelően, a Csanád megyében fekvő Egresen, az általa is támogatott Szűz Mária ciszterci apátságban helyezték nyugalomra.[30] Két évvel később II. Andrást ugyancsak az egresi kolostorban temették el. Leánya, akinek házasságáról hosszas előkészítés után, 1233 februárjában megállapodás született, 1235-ben I. Jakab aragóniai és valenciai királyhoz ment nőül, és valamennyi későbbi aragón, valamint kasztíliai uralkodó ősanyja lett.[31]

 

Kádár Tamás


[1] Kádár Tamás: Gertrúd királyné, a „meráni asszony”. Honismeret 41/6. sz. (2013) 3‒6. (a továbbiakban: Kádár) A királynéra vonatkozó szakirodalmat lásd uo. Jelen munka mintegy a Gertrúdról írt tanulmányunk folytatásának tekinthető.

[2] Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Nagybecskerek, 1892. (Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtár 51.; a továbbiakban: Wertner) 421.; Dobozy Hajnalka: Királynéink az Árpád- és Anjoukorban. Doktori értekezés. Kolozsvári‒Szegedi értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből. Szeged, 1934. (a továbbiakban: Dobozy) 89.

[3] Bárány Attila: Courtenay Róbert latin császár Magyarországon. In Francia‒magyar kapcsolatok a középkorban. Szerk.: Györkös Attila, Kiss Gergely. Debrecen, 2013. (A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete kiadványai 13.) 153‒179. (a továbbiakban: Bárány 2013/a) 154.

[4] Hóman Bálint: Magyar történet. I. 1935.2 (a továbbiakban: Hóman) 437.; Almási Tibor: A tizenharmadik század története. [Bp.,] 2000. (Magyar századok; a továbbiakban: Almási) 26. Margit özvegy császárné életére: Wertner i. m. 394‒406.

[5] Kristó Gyula‒Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók. Bp., 1988. 248. A nézet meggyőző cáfolata: Bárány Attila: II. András és a Latin Császárság. Hadtörténelmi Közlemények 126/2. (2013) 461‒480. (a továbbiakban: Bárány 2013/b) 462, 466.

[6] Bárány 2013/b. 470.

[7] Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. I. Collegit Albinus Franciscus Gombos. Budapestini, 1937. (a továbbiakban: CFH I.) 31.; Árpádkori új okmánytár. (Codex diplomatius Arpadinanus continuatus.) VI. Közzé teszi: Wenzel Gusztáv. Pest, 1867. (a továbbiakban: ÁÚO VI.) 383.; Bárány 2013/a. 155. A királynét Magyarországra kísérő népes küldöttség többi tagjára lásd: Wertner i. m. 422.

[8] Dobozy i. m. 89.; Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. Bp., 2005. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 36.; a továbbiakban: Zsoldos) 18‒19.

[9] Zsoldos i. m. 79.

[10] Diplomatički zbornik Kraljevine Hrvatske, Dalmacije i Slavonije. (Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae.) III. Sabrao et uredio T[adija] Smičiklas. Zagreb, 1905. (a továbbiakban: CDCr. III.) 183‒184.; Zsoldos i. m. 108.

[11] Wertner i. m. 436, 438‒439, 448‒449, 452, 456‒457., Font MártaBarabás Gábor: Kálmán (1208‒1241) Halics királya ‒ Szlavónia hercege. Bp.‒Pécs, 2017. 34, 41‒46.; Kádár i. m. 4.

[12] A pécsi prelátus pályájára lásd: Koszta László: Egy francia származású főpap Magyarországon. Bertalan pécsi püspök (1219‒1251). Aetas 9/1. (1994) 64‒88. (a továbbiakban: Koszta) 67.; Zsoldos i. m. 119‒120.

[13] CDCr. III. 139. (I. Lajos 1376. évi átírása); Zsoldos i. m. 113.

[14] Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. III/1. Studio et opera Georgii Fejér. Budae, 1829. (a továbbiakban: CDH III/1.) 469.

[15] Gertrúd kormányzóságaira és Jolánta 1217 közepi mellőzésére: Zsoldos i. m. 127.

[16] II. András rendelkezését a pápa 1218. máj. 16-án erősítette meg: Vetera monumenta historica Hungariam sacra illustrantia. I. Deprompta collecta ac serie chronologica disposita ab Augustino Theiner. Romae, 1859. (a továbbiakban: VMHH I.) 13‒14.; Zsoldos i. m. 79.

[17] Pauler i. m. 69.; Kristó Gyula: A korai feudalizmus (1116‒1241). In Magyarország története. I/2. Főszerk.: Székely György. Bp., 1984. (a továbbiakban: Kristó) 1312.

[18] Wertner i. m. 444.

[19] VMHH I. 35.; Zsoldos i. m. 104‒105.

[20] VMHH I. 30.; Pauler i. m. 75.; Kristó i. m. 1320.

[21] Pauler i. m. 86‒87.; Hóman i. m. 498.

[22] Koszta i. m. 72.

[23] Pauler i. m. 75.; Bárány 2013/a. 154‒158.

[24] 1224: CDH III/1. 469.; 1226: ÁÚO VI. 432‒433. (tévesen II. András okleveleként közli, a kibocsátó kilétére: Zsoldos i. m. 148‒149.).

[25] Wertner i. m. 460.; Pauler i. m. 76.

[26] Pauler i. m. 114.; Kristó i. m. 1359.

[27] Kristó i. m. 1359.; Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. (Magyarország története 1301-ig.) Debrecen, 1997. (Történelmi Kézikönyvtár) 168.

[28] Pauler i. m. 115.; Almási i. m. 68.

[29] CFH I. 32.; Kristó i. m. 1361‒1362. A bíbornok legatiojára: Almási Tibor: A beregi egyezmény megkötésének diplomáciai mozzanatai. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica. Tomus 83. Szeged, 1986. 31–40.

[30] CFH I. 32.; Wertner i. m. 424.; Dobozy i. m. 92. (Tévesen mindkét szerző Egert jelöli meg nyughelyeként.)

[31] Koszta i. m. 72‒73.; Wertner i. m. 444‒446. Jolánta királyné életéhez lásd: Kropf Lajos: Árpádházi Jolán, Aragon királynéja. Századok 31/3. (1897) 221–224.; Brachfeld Ferenc Olivér: Árpád-házi Jolánta, Aragónia királynéja. Ford.: Csikós Margit. Szeged, 1994.2