Bélyegkép

Mozgalmunk forrásvidékéről

Halász Péter írása
A regöscserkészettől a honismereti mozgalomig

Tisztelt Konferencia! Kedves Barátaim!

Nekem nem sok jogom van arra, hogy a regöscserkészetről beszéljek, mert sajnos nem vehettem részt személyesen a regösök mozgalmában, még a cserkészekében is mindössze fél esztendeig, 1947/48 őszén és telén. Ürügyem azonban van a témával való foglalkozásra, mégpedig az, hogy több mint egy emberöltőn keresztül a regöscserkészet atyamesterének, Morvay Péternek adjutánsaként vehettem részt az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom, majd a honismereti mozgalom szervezésében, s ebben a minőségemben igen sokat hallottam és tanultam tőle erről a példamutató kezdeményezésről. Ezekből az emlékekből és tanulságokból fogok most megosztani önökkel, veletek.

Az Osztrák-Magyar Monarchiától való megszabadulásunkkor, a Nagy Háború végeztével és a trianoni csapást követően, amikor a magyarság úgy fohászkodott Ady Endrével: „Uram! Békíts ki Magaddal, s magammal,…”, olyan nagy szükségünk volt nemzeti identitásunk erősítésére, mint egy falat kenyérre. Ennek egyik lehetőségét találták meg azok az ifjúságunk sorsát szívükön viselő nevelők, akik a walesi születésű Baden-Powel nyomán, Sík Sándorral és gróf Teleki Pállal az élen felismerték – ahogyan Sinkovits Imre színművészünk, az egykori 158. Árpád cserkészcsapat őrsvezetője megfogalmazta – „az akkori Magyarország fiatalságának nevelésére, szórakoztatására, energiájának igazán hasznos erőműbe terelésének módját, […] aminek a Haza s a Nemzet jövője látja hasznát, miközben boldog, életre meghatározó élményt ad a kiábrándult, önmegvalósításának lehetőségeit így-úgy kereső gyermekeknek.”[1]

A cserkészet már korán önként jelentkezett az egységes nemzeti műveltség szabadcsapatába” – írja Morvay Péter a Cserkészvezetők Lapja számára az 1940-es évek elején készült cikkében. „A cserkészet – olvashatjuk – jó munkát végzett a magyar népdalok és a magyar táncok nép­szerűsítése és terjesztése érdekében. Ma már nem az a helyzet, mint régen, amikor – ahogy Kodály panaszolta – az ember Budán is a »bécsi hegyeken« képzelhette magát, ha a szél fülébe hozta messziről a cserkészfiúk énekének dallamát. Csínom Palkó ma már nem érzi magát árvának egy szál csontos karabélyával, az idegen dallamok tömegében. […] A cserkészet zenei műveltségéről tehát ma már elmondhatjuk, hogy egységes és nemzeti, de nem mondhatjuk el a társadaloméról, s nem mondhatjuk el sem a társadalom, sem a cserkészet teljes műveltségéről.”  

Abból kiindulva, hogy a népi műveltség értékei még nem váltak az egyetemes magyar műveltség közkincsévé, Morvay Péter még egyetemi hallgató korában bekapcsolódott a cserkészmozgalomba. Tökéletesen megértem elhatározását, hiszen amikor az 1950-es évek végén néhány egyetemista barátommal a magyar sorskérdések talán legsúlyosabb tünetét, az egykét akartuk tanulmányozni, én is valamilyen „fedőszervezet”-et kerestem ehhez, s így találtam rá az úgynevezett „önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomra”. Morvay Péter már emberöltővel korábban, az 1930-as évek első felében a cserkészetben találta meg azt a szervezeti lehetőséget, amelynek keretében a mozgalom szellemiségét – emberibb embert! – kiegészítették a nemzeti érdekeinket szolgáló – magyarabb magyart! – célkitűzéssel, s ezzel a Magyar Cserkészszövetség a nemzeti öntudat újjáélesztésének egyik oszlopa lett. Aztán ahogy a német expanzió egyre inkább veszélyeztette a magyarság kulturális identitását és politikai függetlenségét, a cserkészmozgalom szellemisége egyre nagyobb szerepet kapott a nemzeti önvédelemben.

Morvay Péter országos szakvezetőként 1943-ban kidolgozta a Magyar Cserkészmozgalom magyarságnevelési munkatervét, amelybe számos olyan stratégiai szempont is belekerült, amit később felismerhetünk az önkéntes néprajzgyűjtő és a honismereti mozgalom célkitűzései és feladatai között. Morvay a cserkészet magyarságnevelő szolgálatának tengelyébe az 1939-ben elsősorban az általa – Karácsony Sándorral együttműködve – létrehozott úgynevezett regöscserkészetet állította, mert kétségtelen, hogy a cserkészmozgalomnak ez az ága épült leginkább a népi és a nemzeti hagyományra. A program szerint „a regöscserkész munkában a cserkészmozgalomnak egy új, nemzeti szolgálata bontakozott ki”, ebben jelentős szerepe lesz „a városi társadalmi rétegek között fennálló korlátok döntése terén”, és szervesen csatlakozik „a falu és a város összeregölését szolgáló” cserkészmunkához. A regöscserkészet feladata „az egységes műveltségű és öntudatú nemzeti társadalom kialakulására irányuló cserkésztevékenység” megvalósítása. Ennek érdekében megfogalmazta a regöscserkész-mozgalom legfontosabb célkitűzéseit, valamint az úgynevezett regöspróba téziseit. Ezek szerint a regöscserkész:

- Ismeri és népszerűsíteni tudja a magyar népi műveltség értékeit, mint a népzene, néptánc, népköltészet, népművészet, rovásírás stb.
- Tud ötven kijelölt és ötven szabadon választott népdalt, köztük saját vidékének dalait is. Tud három népmesét és két népballadát.
- Ismeri a magyar nemzetnevelők (Zrínyi Miklós, Széchenyi István, Németh László, Illyés Gyula és mások) tanítását.
- Ismeri a néprajzi gyűjtés módszerének alapjait. Néprajzot gyűjt (dal, mese, játék, tánc, díszítőelemek, hagyományos ételek stb.), s naplójában rögzíti a gyűjtött anyagot. Megszerez egy néprajzi tárgyat a csapat számára.
- V
ázlatosan ismerteti a magyar nyelvterület néprajti tájegységeit, s behatóan ismerteti valamelyiket.
- Ismeri a magyar nép eredetét, múltját, mai helyzetét, műveltségét.

 

Akkoriban ezekre a tézisekre alapozva készültek 1941-től 1944-ig a regöscserkész-mozgalom munkatervei. Mai szemmel visszatekintve talán anakronizmusnak tűnik, hogy a háború közeledtének éveiben voltak, akik tervezni merték a magyar jövőt, de Morvayék nyilván úgy gondolták, hogy nem az országot fenyegető romláson kell keseregniük, hanem a megpróbáltatások elviselésére kell felkészíteniük a magyar ifjúságot. Ezért regösutakat szerveztek, elsősorban a visszatért területekre, nagy súlyt fektetve a szórványban élő magyarok lelki gondozására, s hogy a mozgalmat és a tudománysegítést összekapcsolják, népismereti táborokat szerveztek Erdélybe, a Délvidékre, Kárpátaljára.

 

Morvay Péter jól érzékelte, hogy az 1930-as években „az úr és paraszt” között társadalmi helyzetüket tekintve olyan szakadék létezik, ami, ha nem is teszi lehetetlenné, mindenképpen megnehezíti, hogy az „adatközlő” és a „gyűjtő” között létrejöjjön az a jól összehangolt, természetes kapcsolat, ami a hasonlóan gondolkodó, jó ügyben fáradozók közös érdeklődéséből megvalósulhat. Ezért tartotta fontosnak az ifjúság bekapcsolását, mert velük a néprajzgyűjtés során áthidalhatónak vélte a társadalmi-politikai szakadékot. Mint Kaláka című írásában kifejtette: „A fiatalságot társadalmi helyzete alkalmassá teszi a gyűjtőmunkában való részvételre. A falusi tanulóifjúság gyűjtőmunkáját a társadalmi válaszfalak még nem gátolják. A diákgyereket népünk még maga közül valónak érzi, nem utasítja el. Tartózkodás nélkül megnyilatkozik előtte.[2]

 

Megismerve a cserkészet, különösen a regöscserkészet célkitűzéseit, megérthetjük, hogy miért tiltották be 1948 után a magyarság fölött egyeduralomra törő, idegen érdekek szolgálatában álló politika hazai képviselői a magyarság szellemi önvédelmét támogató cserkészmozgalmat. Amint maga Morvay Péter mondta egy beszélgetése alkalmával: „A cserkészet része volt az akkori idők szellemi honvédelmének, majd később igen eredményesen segítette a nyugati magyar cserkészetnek azt a törekvését, hogy a kisodort fiatalság nemzedékeit megtartsa  a nemzeti kultúra közösségében. Ennek a nemzeti szolgálatra nevelő, Teleki Pál szavával: kötelességet kereső regöscserkészetnek dokumentumait felkutatni és az újjászülető magyar cserkészetben hasznosítani igen fontos munkaközösségi feladat.

A regösmozgalomnak általában kevésbé volt politikai töltése, viszont olyan ifjúsági tömegmozgalom lett már a Horthy-korszakban, amely sokakat vitt a korszerű táj- és népkutatás táborába. Rábai Miklós éppen ilyen regöscsapatból nőtt ki, akárcsak Béres Ferenc, Vass Lajos és még sokan mások. Kristó Nagy István szerint a regöscserkészet puszta léte is ellensúlyt jelentett a cserkészetet fasizálni akaró törekvésekkel, amelyek később nyíltan nyilas irányba vihették volna az ifjúságot. A regöcscserkészet inkább a népi írók táborába terelte a fiatalságot, vagy legalábbis annak jelentős részét.[3]

Ezt a szellemiséget igyekezett Morvay Péter átültetni, vagy inkább átmenteni az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba. Már az 1930-as években sok energiát fordított a néprajzi gyűjtőmunka szervezésére, az érdeklődők köréből az amatőrök, az önkéntesek toborzására, szervezésére, oktatására. Már veszprémi gyakornoksága kezdetétől foglalkozott a néprajzi gyűjtés szervezésével. A Dunántúli Szemlében KALÁKA címmel néprajzi rovatot indított, amelyben „A dunántúli falusi, vagy huzamosabb időt falun töltő tanuló-ifjúság néprajzi gyűjtőmunkáját kívánta megszervezni és irányítani.[4] Veszprém után az Országos Táj- és Népkutató Központban (és különböző neveken továbbélő jogutódaiban) igyekezett megvalósítani Györffy István koncepcióját, miszerint a középiskolába „nem csak önálló tantárgyként óhajtjuk bevinni a népismeretet, hanem valamennyi tantárgy alapjává kívánjuk tenni”. Ezért a tanítóképzők és a középiskolák magyartanárai számára tartottak magyarságismereti, népismereti tanfolyamokat. Az 1930-as évek végén Teleki Pál és Györffy István két fiatal néprajzkutatót küldött Svédországba és Finnországba, hogy tanulmányozzák, majd visszatérésük után alkalmazzák a hazai viszonyokra a kérdőíves néprajzi gyűjtés Skandináviában elterjedt és jól bevált módszerét. Ezt a Gunda Béla és Keszi Kovács László által kidolgozott rendszert fejlesztette aztán tovább Morvay Péter az Országos Táj- és Népkutató Központban, s az 1940-es évek elején az intézet titkáraként négy alkalommal szervezett Ifjúsági Táj- és Népkutató Pályázatot, amelyek a későbbi, önkéntes néprajzi és nyelvjárási pályázatok előképeinek tekinthetők. 1942-től a regöscserkészek nyári táborozásait is rendszerint arra használta, hogy megtanítsa a táborozókat a tudománysegítő munkára, s megismertesse velük a magyar tájak természeti és kulturális értékeit. Mint az országos táj- és népkutató munka előadója tanfolyamokat, kutatótáborokat szervezett és irányított, s ezek eredményeként mintegy tízezer kéziratlapnyi értékes néprajzi leírás került az intézet adattárába, ami később a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárának anyagát gyarapította.

1949-ben, miután hazatért a szovjet hadifogságból, Morvay Péter a Néprajzi Múzeumban folytatta az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom kialakítását, szervezését és működtetését. Széles körű szellemi kapcsolatrendszerére építve sikerült megteremtenie minden mozgalom három legfontosabb föltételét. A múzeum adta az intézményi hátteret, ahol K. Kovács Péterrel létrehozták az Ethnológiai Adattárat. Széles körű, elsősorban levelezésen alapuló személyes kapcsolatokat alakított ki elsősorban a vidéken élő potenciális gyűjtőkkel, akik végzettségükre és szolgálati helyükre való tekintet nélkül, néptanítói lelkülettel keresték a lehetőséget, a mind nyíltabb és erőszakosabb diktatúra egyre szűkülő lehetőségei között a magyar kultúra szolgálatának alkalmait. És végül a harmadik föltételként ott volt ő maga, aki lemondva tudományos ambícióiról néhány segítőtársával – Végh József, Balogh Lajos, Hajdú Mihály és mások – gondoskodott a gyűjtőkkel való kapcsolattartásról és szakmai képzésükről. 1960-tól évről évre meghirdették az Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázatot, 1963-tól pedig évente, kétévente megrendezték a Önkéntes Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtők Országos Találkozóját.

Bármilyen meglepő, az 1950–1960-as évek kegyetlen ideológiai korlátai között többé-kevésbé eredményesen működhetett ez a mozgalom, de az 1960-as évek második felében a Néprajzi Múzeumból fokozatosan kikoptak azok a munkatársak, akik azt a Németh László által megfogalmazott elvet vallották, hogy Kelet-Európa viszonyai között élő nemzetek esetében a néprajz – több mint tudomány. Egyre inkább olyanok kerültek döntési helyzetbe, akik politikai szempontból is inkább a tűrt, mint a támogatott kategóriába sorolták a gyűjtőmozgalmat. Ők aztán mindinkább kényelmetlen nyűgnek érezték a lelkes amatőrökből álló gyűjtők szervezését, s Morvay Pétert az első adandó alkalommal – 60 éves korában – nyugdíjba küldték. Ezzel takaréklángra kívánták állítani a gyűjtőmozgalmat, de Morvay Péter megtalálta a lehetőséget, hogy Töltési Imrének, a Hazafias Népfront Honismereti Bizottsága titkárának segítségével átmentse a felhalmozódott energiákat, tapasztalatokat és általában az úgynevezett „kapcsolati tőkét” a Népfront keretei között szerveződő honismereti mozgalomba. Itt ugyanis éppenséggel fordított volt a helyzet, mint a Néprajzi Múzeumban: nem a szakmai munkát kellett a gyűjtőmozgalom lelkes munkásaival támogatni, hanem a Népfront által felkarolt önkéntes gyűjtőkhöz kellett megnyerni a néprajztudósok szakmai segítségét. Ehhez pedig számos jeles személyiséget talált Töltési Imre és Morvay Péter.

Így aztán felgyorsult a folyamat, amelynek során az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtőhálózat összefonódott a Hazafias Népfront politikai oltalmában kibontakozó honismereti mozgalommal és jelentős mértékben gazdagította, színesítette annak addig túlnyomóan a helyismeretre, helytörténetre koncentráló tevékenységet. Erre az időszakra később így emlékezett vissza Töltési Imre: „A honismereti mozgalom csírái 1958–1960-ban kezdtek kibontakozni. 1956 után az iskolákban, a művelődési otthonokban kisebb, azonos érdeklődésű közösségek verődtek össze, egy-egy tanárember, vagy népművelő közé csoportosultak, s szakkör jellegű önkéntes tevékenységbe fogtak: megfigyelték környezetüket, országot jártak… Ezeknek a kisebb-nagyobb közösségeknek a tevékenységét egyre inkább a tudatosság jellemezte, de még legtöbbször magukra hagyva dolgoztak, legföljebb a Néprajzi Társaságtól, a megyei Módszertani Tanácsadótól, a Néprajzi Múzeumtól és a helyi múzeumok munkatársairól kaptak tanácsot, támogatást. Erre figyelt föl a Népművelési Intézet néhány munkatársa és javasolta a néprajzi gyűjtőmunka módszereinek tudományos kidolgozását. Ez a tevékenység beleillett az intézet feladatkörébe és megtalálta a szövetségeseit is, elsősorban a néprajzosok, a pedagógusok és intézményeik körében. A Hazafias Népfront pedig, amely ekkor még – ahogy mondani szokták volt – a »fügefalevél« szerepét töltötte be, a Népművelési Intézethez hasonlóan országos apparátussal rendelkezett, kapott a lehetőségen és odaállt az ügy mellé.”

Az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom úgy kapcsolódott a honismereti mozgalomhoz, ahogyan a természetes szövetségesek, vagy talán nevezhetem őket fegyvertársaknak, amikor az összeköttetéssel mindkét szervezet gazdagodik. Hiszen általában ugyanazokkal a gyökerekkel rendelkező, hasonló értékrendeket valló emberekről, közösségekről volt szó. Akiket a regöscserkészet, vagy legalábbis annak híre, emléke, tanítása indított el azon az úton, amely az önkéntes gyűjtők táborába és/vagy a honismereti mozgalomba vezette.

Mert a manapság divatos – és remélem, még nem teljesen lejáratott szlogen – szerint „összenő, ami összetartozik”. S azóta a honismereti mozgalom már több mint negyedszázada Honismereti Szövetségként működik, s az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom is megújult és értő kezekben méltó helyére került. Innen, Gyimesből ugyan nehéz megítélni, hogy a Néprajzi Múzeum és más néprajzi intézmények milyen mértékben segítik és veszik igénybe az önkéntes gyűjtőmozgalomban rejlő energiákat, de azt látom a Néprajzi Hírek beszámolóiból, és a Magyar Néprajzi Társaság Önkéntes (vagy újabban Néprajzi) Gyűjtő Szakosztályának Tradició Pályázatára évről évre beérkező imponáló mennyiségű és föltehetően színvonalú pályamunkából, hogy ezek – mint korábban is – értékes anyagokkal gazdagítják a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumát. A Honismereti Szövetség pedig immár felvállalta azt a valaha magyarságtudománynak nevezett területet, amelyről Németh László azt írta, hogy nem is annyira tudomány, mint inkább mesterség.

A regöscserkészek által elvetett magok tehát kikeltek, és a többnyire kedvezőtlen időjárási körülmények ellenére felnőttek, terebélyes fává emelkedtek, amelynek gyümölcseit – reményeim szerint – még sokáig élvezhetik mindazok, akik nemzetmegtartó értéknek tekintik néprajzi és honismereti örökségünket. Morvay Péter és Töltési Imre elégedetten tekinthetnek le ránk mennyei dolgozószobájuk íróasztala mellől.

Halász Péter


[1] Siki bá’ [Sinkovits Imre]: Előszó Bakay Kornél Ragyogj, cserkészliliom! c. könyvéhez. Metrum, Bp., 1989. 11.

[2] Dunántúli Szemle Könyvei, 169. Szerk.: Pável Ágoston. Klny. Dunántúli Szemle VI. 1940. 5–6. sz. 3. 

[3] Kristó Nagy István: A regöscserkészet. Honismeret 1981. 3. 48.

[4] Dunántúli Szemle 1940. VII. 5–6. 205.