Bélyegkép

Nagyvárad és környéke a Rákóczi-szabadságharc időszakában

Fleisz János írása
Az elveszett önrendelkezéséért folytatott magyar küzdelmek sorozatának három kiemelkedően fontos eseménye közül az első, a II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) által vezetett szabadságharc volt.

A leghosszabb időtartamú és számos eseményt magában foglaló Rákóczi- szabadságharc kevésbé kutatott és sok szempontból sajátos helyzetű térsége Nagyvárad és környéke, amelyre jelen írásunk koncentrál.[1]

1. Nagyvárad helyzete a Rákóczi-szabadságharc előestéjén

Az osztrák hadsereg, miután 1692-ben felszabadította a várost a török uralom alól, katonai közigazgatást vezetett be, a várat minden tartozékával együtt lefoglalta. A katolikus püspökséget és a káptalant régi jogaiba hivatalosan az I. Lipót által 1693. november 24-én kelt diploma helyezte. A modern Várad megalapozója, Benkovich Ágoston (1681–1702) püspök, amikor váradi székhelyét elfoglalhatta, elképesztő viszonyok fogadták.  A romos városban alig talált lakost, azok is idetelepedtek voltak.[2]

A sokat szenvedett város határaival tíz év alatt sem tudtak tisztába jönni. A török utáni pusztulás olyan méretű volt, hogy Benkovich püspök halála után 1702. december 15-én megszervezték az ún. második határjárást, amely megállapította a város korabeli területét.[3] Az új püspök, Csáky Imre (1702–1732) bíbornok, kalocsai érsek, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc kitörése miatt nem foglalta el helyét, inkább távol volt.

2. Nagyvárad és vidékének helyzete a Rákóczi-szabadságharc időszakában (17031711)

Az 1703-ban elindult mozgalom hamar eléri a partiumi, bihari területeket és a stratégiailag kiemelkedő jelentőségű Váradot.

A Rákóczi-szabadságharc első hazai kiáltványa 1703. július 18-án Biharban is nagy visszhangra talált. Amikor a bihariak értesültek Rákóczi visszatéréséről, az elégedetlenek Gödény Pál, diószegi lakos, egykori hajdúhadnagy házánál gyűltek össze és elhatározták a felkeléshez való csatlakozásukat. Összesen mintegy 3000 fegyverforgató egyént mozgósítottak és 1703. július 19-én megindították a bihari kuruc felkelést.[4]

Aznap a Bóné András és Gödény Pál toborozta kurucok megtámadták Johann Franz Gronsfeld gróf császári tábornagy diószegi kastélyát. Megölték a jószágigazgatót (prefektust) és az ott tartózkodó német őrséget. A diószegi események után a bihari népi felkelés nagy lendületet vett, több településen kisebb-nagyobb felkelő alakulatok jöttek létre. Maga II. Rákóczi Ferenc is nagyra értékelte a diószegiek szabadságharcát, akiknek a felkelésével, Várad kivételével, meghódították lényegében egész Bihar megyét.

Válaszként a váradi vár parancsnoka két rác ezredet Tököli János és Kis Balázs ezredesek vezetésével, valamint Böck őrnagy császári seregét küldte Bóné kurucai ellen. Július 26-án a Pocsaj és Diószeg közötti térségben a kuruc sereg súlyos vereséget szenvedett.[5]

II. Rákóczi Ferenc, megerősödve a Diószegnél megfutamodott kurucokkal és a hajdúvárosokból hozzá siető hajdúkkal, Szatmár bevétele után a Váradon visszamaradt rácok megbüntetésére a szabadságharc legfőbb katonai irányítóját, gróf Bercsényi Miklóst küldte, akinek hadai 1703. augusztus 4-én a hosszúpályi erdőben táboroztak és ott egyesítették erőiket. Augusztus 6-án Bercsényi és kurucai megjelentek Várad alatt, amelynek vára a császáriak kezén volt. A kurucok Váradolaszira törtek, gyorsan bevették a megerősített palánkvárat, kapuját pedig szekercével beverték. Az ott talált rácokat vezérükkel, Kis Balázzsal együtt kardra hányták. Olaszit felgyújtották, ami kevés épült egy évtized alatt, az is a tűz áldozatává vált. A következő években megsemmisült a vár körülzárása alatt a város többi része is, mert amit a kurucok megkíméltek, elpusztították a német–rác hadak. A Körös túlsó partján levő váradi vár a császáriak kezében volt. Őrsége nem avatkozott bele a csatába, számukra a vár védelme volt elsőrendű, hisz Várad Erdély kapuja volt.[6]

A kurucok nem tudták bevenni a várat, de Bercsényi váradolaszi diadalától számítják Várad ostromzárlatának kezdetét. Miután Rákóczi kénytelen tovább vonulni, a vár blokádját Bóné András maradt itt vezetni, mint kurucezeres kapitány. Bóné András bihari, diószegi református kisnemes volt, egykor Thököly hadnagya, a szabadságharcot előkészítő népi megmozdulás Esze Tamás mellett legjelentősebb alakja: ő szervezte meg a bihari kuruc felkelést bámulatra méltó ügyességgel és bátorsággal. Nevét a váradiak sokáig megőrizték a város déli részén lévő Bóné kútjával, amelyet állítólag még Bóné András ásatott ki és ahol a lovát itatta.[7]

Az ostromzárat biztosító kurucok hol Diószegen, hol Félegyházán, esetenként Püspökiben és Biharon tartózkodtak. Diószegen tartózkodott az ostromzár élelmezési biztosa, Baranyi Miklós is.

1703. augusztus 9-én Rákóczi Székelyhídról intézett kiáltványt a rácokhoz, csatlakozásra szólítva fel őket. A mellé állóknak önkormányzatot és személyi szabadságot ígért. De mindhiába, a rácok megmaradtak a császáriak mellett.[8]

A szabadságharc egész időszaka alatt Várad és környéke számára a legnagyobb veszélyforrást a rácok jelentették. Bár jól ismerték e csapatoknak a fegyvertelen polgári lakossággal szembeni kegyetlen eljárását, a hátország demoralizálása és gazdasági gyengítése végett Bécs csaknem szabad kezet biztosított számukra.

A váradi vár és Váradolaszi őrsége állandóan nyugtalanította a Tiszántúl népét, és a váradi ostromzárban táborozó kuruc katonaságot. A háború első hónapjaiban a szegedi császári csapatok ellenőrizték a Körös nyugati szakaszát, de az elkövetkezendő években Rác Tököli János Maros menti katonasága vette igénybe a Körös átkelőit itteni portyáihoz. A kezdeti kuruc győzelmeket hamar követték a rácok pusztító ellencsapásai.

A fejedelem a kurucok katonai erejének növelése érdekében igyekezett megnyerni a Bihar vármegyei 21 úgynevezett kis hajdúvárost, amelyeknek pártfogó leveleket adott és a szabad hajdúk felfogadása által jelentősen megnövelte seregének létszámát.[9]

1703. augusztus végén Rác Tököli János kétezer főnyi rác katonasággal Aradról Váradra kísérte Franz Fels-Colonna tábornokot, az új várparancsnokot. A Fekete-Körös melletti Bélfenyérnél 1703. szeptember 1-jén Majos István kuruc kapitány megrohanta őket; azonban visszaverték, maga Majos is halálos sebet kapott.[10] 1703 ősszén viszont a fejedelem seregei uralmuk alá vonták a Sebes-Körös völgyét is, megszerezve Sólyomkő várát.

1704-ben a kurucok annyira megerősödtek, hogy Nagyváradhoz közelebb, a bihari földvárba szállásoltak, a váradi őrség azonban, nem tűrve őket ilyen közel, január 7-én hajnalban Tököli rácai lerohanták a bihari templom mellé épített sáncban táborozó kurucokat és kegyetlen öldöklést végeztek, a települést pedig felgyújtották. Sőt, Félegyházát és Vajdát is felégették. Akik életben maradtak, azokat Diószegig szorították vissza. Nagy volt a veszteség, három kuruc kapitány: Jármy Ferenc, Torday Ferenc és Székely Mózes elesett. Ma emléktábla őrzi Bihar községben a kuruc vitézek emlékét.[11]

Erre válaszul Bóné András január 17-én a váradi várba katonákat kísérő rácokat Belényesnél megrohanja, szétugrasztja, s zászlókat, ágyúkat küld diadaljelül Rákóczinak. Ám a zsibói csata után a rácok megszállták egy időre Belényest.[12]

A nagyváradi vár körül egyre szorosabbra húzódott a gyűrű, de azt bevenni mégsem sikerült. Sokszor a várvédők élelmezése, ellátása is már komoly gondot jelentett.

Az ostromzár erejét mutatja, hogy 1706-ban gr. Leopold Beckers tábornok várkapitány összeszedette a rézedényeket és rézpénzt volt kénytelen kibocsátani „In Necessitate Varadiensis” felirattal. Ennek három típusa létezett: 1706-ban, 1709-ben, majd utoljára a szükségpénz 1710-ben került kibocsátásra.[13]

A váradi vár tehát mindvégig a császáriak kezén maradt, pedig Rákóczi még 1708. január 9-én is keményen megparancsolta Károlyinak, hogy bármi áron foglalja el.[14]

A hadmozdulatokat Bónénak nem sikerült megakadályoznia. Eleinte az aradi rácok próbálkoztak sikertelenül a vár felmentésével. Majd az itt átvonuló császáriak, Rabutin és Herbeville generálisok két alkalommal is, 1705 októberében és 1709 augusztusában, felmentették a várat az ostromzár alól. Utóbbi kíséretében 1709-ben Glöckelsberg, Schlick és Viard tábornokok voltak, akik augusztus hónap elején Diószeget támadták meg, szekereket raktak meg gabonával, Váradra mentek és innen tovább Erdélybe. A fejedelem Károlyi Sándornak meghagyta, (volt,) hogy gyalogosaival zárja el a bihari hágót, lovasaival pedig kísérje a németeket.[15]

A blokádot fenntartó seregek parancsnokai Bóné Andráson kívül Gödény Pál, Andrássy István, Sennyey István, Forgách Simon, Károlyi Sándor, Palocsay György, Bagossy Pál és Orosz Pál voltak. Várparancsnokok abban az időben: báró Höffeholz, Beckers, Löwenburg és Fels-Colonna grófok.[16]

A vár körül fekvő három városrész: Újváros, Olaszi és Velence állandóan két tűz között élt. A város népe, kivéve persze az olaszi rácokat, vonzódott a kurucokhoz. Ezt bizonyítja, hogy egy Nádasdi nevű embert, másik két városi lakossal, Rákóczihoz küldenek pecsétért és szabadságlevélért, meg is kapják, azonban visszatértük alkalmával a káptalan udvarbírája elfogatja őket, pecsétjüket összetöreti, mindkettőjüket megbotoztatja.[17] A helyzet kettőségét jól mutatja, hogy a váradiak egy része inkább Rákóczihoz vonzódott, tőle várta régi jogainak visszaállítását, viszont a kurucok általi pusztítások és a várhoz kötődő gazdasági érdekek a másik tábor felé irányították őket.

A hosszú évek alatt a vár körüli blokád, a támadások és ellentámadások bizonyos rendszerességgel tovább folytak. 1705-ben annyira bizakodó volt a hangulat, hogy Forgách Simon gróf már a generálisságot és váradi várparancsnoki tisztségét is kérte a fejedelemtől, aki, mivel ezeket fiának szánta, így csak a helyettesi tisztséget adhatta volna.[18]

1709 elején az ostromzár már olyan szoros volt, hogy a várőrség kénytelen tárgyalást kezdeményezni Károlyi Sándorral a vár esetleges feladásának feltételeiről. A fejedelem utasításaiból kitűnik, hogy nagy kompromisszumkészséget mutatott, mert minden áron szerette volna a váradi várat megszerezni. Mivel 1709 februárjában a várvédők erősítést és ellátást kaptak, a tárgyalások megszakadtak. Erre a kurucok újabb ostrommal próbálkoztak, majd a pestisjárvány terjedésével 1710-ben végleg feladták a vár megszerzésére irányuló kísérleteiket. Az ostromlók elvonultak, Várad lakosai is a járvány elől elfutottak a hegyek közé. Ekkor már a folyamatok iránya megfordul, a kurucok sorra elvesztik váraikat, köztük Egert és Eperjest.

Ugyan a váradi vár soha nem került Rákóczi kezére, de a várossal kialakultak kapcsolatok. A váradiak, szabadságszeretetük miatt, Rákóczit és szabadságharcát végig nagyra becsülték.

1711. január 11-én a sarkadi helyőrség letette a fegyvert Löffelholz nagyváradi császári parancsnok előtt. Sarkad feladásával az utolsó kuruc erősség szűnt meg a térségben. A szabadságharc utolsó négy hónapja, a szatmári békekötésig már jelentős katonai akció nélkül telt el a Körösök vidékén.[19]

Az ostrom, amelyhez Rákóczi nagyon ragaszkodott, egyszerű ostromzárból állott. A vármegye elküldte nemeseit, a hajdúvárosok hajdúikat és vártak a vár körül, míg valami történik; néha azonban el is széledtek, mint ezt a fejedelem leveleiben többször panaszolja.[20]

Felvetődik a kérdés: miért nem sikerült elfoglalni a váradi várat a Rákóczi-szabadságharc hosszú időszakában? Megállapíthatjuk, hogy nem Várad volt az egyedüli. Ne elsősorban Budára gondoljunk, amely szinte bevehetetlen volt, hanem például Trencsén, Pozsony, Győr, Szeged várát sem sikerült elfoglalni. Mi ennek az oka?  Ezek viszonylag komoly erődítmények voltak, amelyeknek bevételéhez jelentős ostromtechnikára lett volna szükség. Igazi ostrom lényegében nincs a Rákóczi-szabadságharc időszakában. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: valódi ostromágyúi nem voltak a kurucoknak, ez a nagyon komoly fegyvernem hiányzott Rákóczi seregéből. Tehát Várad elfoglalásának a kudarca főképpen ostromtechnikai kérdés volt. Az ostromlók sem kellő eszközökkel, sem kellő ismeretekkel nem rendelkeztek ehhez. A váradi várban és Váradolasziban szolgálatot teljesítő rác zsoldosok lényegében reguláris alakulatokat képeztek Rákóczi irreguláris csapatrészeivel szemben. Ráadásul a kisebb-nagyobb hadvezetési hibákat kiválóan használta ki a váradi várkapitány.[21] Ezek mellett persze az is részsikernek tekinthető, hogy a váradi várban lévő katonai egységet végig kizárták a hadi cselekményekből.

A város lakosságának azt, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején végig kitartott a császári helyőrség mellett, 1712. november 27-én III. Károly király (VI. Károly császár) azzal köszönte meg, hogy császári dekrétummal elismerte a város összes kiváltságait, egyúttal megerősítette Várad II. Rudolf császár által 1600-ban adott összes régi privilégiumait. A katolikus egyház sérelmezte ezt, emiatt VI. Károly császár a helyzet kivizsgálását rendelte el. Eredménye az lett, hogy 1716. augusztus 17-én a katolikus püspökség és káptalan összes jogait újból elismerte és a várost felhívta, hogy kiváltságai érvényesítése érdekében forduljon az igazságszolgáltatáshoz.[22] Mivel lényegében 1716-ban az 1693-as Lipót-diploma megerősítése történt meg, így a város a tulajdonos szerint három részre oszlott. Várad (Újváros) a káptalané, Váradolaszi és Váradvelence a püspökségnek volt alárendelve. A várat és környékét nem adták át a Habsburgok. A városrészek ugyan szolidárisak maradtak, de a városi jogokért való harcot, illetve a pereskedést csak a káptalani rész folytatta. 1722-ben Velence városrész mint város külön hatóságot állít fel. Ez a török után eredetileg rác-telep volt, lakosait katonai szolgálatra kötelezték, ezért Katonavárosnak is hívták. 1726-ban Olaszi is külön hatóságot állít fel, azonban a püspök továbbra is Váradon (Újváros), a káptalan szabadalmas városában lakik.[23] A város megosztottsága egészen 1850 januárjáig tart, amikor a Habsburgok felülről egyesítik a „négy várost”. [24]

3. Várad helyzete a Rákóczi-szabadságharc után

A szabadságharc évei nagyon súlyos anyagi és emberáldozatokat követeltek a helyben maradt lakosoktól. A szembenálló erők az épületeket feldúlták, az élelmet és takarmányt elkobozták. A császári szolgáltban álló rác martalócok sokszor válogatás nélkül ölték a falvak és városok lakóit. A városi lakosság helyzete nehéz volt, a kurucok, mind pedig a labancok követeléseit azonnal, vagy minél előbb teljesíteni kellett bármi áron. Ehhez járult hozzá, hogy 1710-től a pestis tizedelte meg a város és a megye népességét.  A nyolc évig tartó háború és a járvány a lakosság jelentős részét elpusztította.

Bucsy Mihály tiszttartó már a szatmári béke előtt Váradon van, ahonnan sűrűn tudósítja az ottani helyzetről Csáky Miklós püspököt. Hírei rendkívül szomorúak:

Szent László hajdan fényes városa inkább szegényes falu. Ami a régi városból még fennmaradt, az a vár közvetlen közelében állt, s most e maradékra is kimondá a hadügyi tanács a halálos ítéletet. A várvédelemnek maga körül nagyobb s teljesen szabad térre volt szüksége, hogy az ellenség a vár közelében ne találhasson fedezetet. E szabad tér Váradon ötszáz lépés szélesre szabatott; ami azon belül esett, pusztulnia kellett. Katonai szigorral kiadaték a parancsolat, hogy aki 1714 tavaszáig ki nem költözködik, háza »nyakában vonattatik bizonyosan«.[25] A kizavart lakosok: „rác, görög, török s más egyéb gyülevész… népből álló purgerség”, a vártól nyugat felé, ötszáz lépés távolságra nyert új lakhelyet, így keletkezek a régi város (Péntekhely) romjai felett a mai Nagypiac, s ettől nyugatra a mai Újváros.[26] A kép, amelyet Bucsy küldött Csákynak, egyéb tekintetben sem vigasztaló. „Váradon nincs híd a Kőrösön, csak egy hitvány palló. A püspöki lak leégve áll. Szent László szőlője »parlag«. A fürdőház, mely »egy mértföldnyire van itt«, rom.”[27]

A városban egyetlen katolikus pap volt, egy Ferenc-rendi szerzetes. Az egész egyházmegyében meg csak két lelkész. Káptalan, szerzetesrendek sehol.[28] Várad lakossága vallási megoszlását tekintve a török előtti időszakhoz képest is jelentősen átalakult. A reformátusok voltak többségben, a katolikusok kisebb számban, de megmaradtak. Rajtuk kívül csupán az időközben bevándorolt görögkeletiek alkottak nagyobb közösséget. A XVIII. században a városban három népesebb nemzetiségi csoport: a magyar, a német és a rác volt nagyobb számban.[29] Jelentősebb román népességgel Váradon csak a törökök XVII. század végi kiűzését követő betelepülések óta számolhatunk. A levéltári forrásokban 1657-ben egy váradi zsidó kereskedőkről is szó esik. A város, mondhatni, akkor alakul meg ismét, mint jó hatszáz évvel azelőtt, Szent László idejében.

4. A Rákóczi-szabadságharc jelentősége Biharban

A Rákóczi-szabadságharc egyike a magyar nemzeti történelem legkiemelkedőbb eseményeinek, amely hozzájárult a magyarság szabadságszeretetének elmélyüléséhez, a nemzeti célok pontosabb meghatározásához.

A mozgalom hatása végig megmaradt és a kultusza is máig nyomon követhető Nagyváradon is. Az egykori sérelmek és áldozatok kihulltak az emlékezetből, a heroikus helytállás megszépült. 1903-ban például a város törvényhatósága rendkívüli közgyűlésen ünnepelte a nagy fejedelem emlékét, elhatározva, hogy Váradolaszi főutcáját, ami időközben egész Nagyvárad főutcája is lett, Rákóczi útnak nevezze el.[30]  

Trianon után megtiltották a magyar múlt emlékeinek felidézését Nagyváradon, így eltűnt a Rákóczi út név, mint ahogy a városi közgyűlés terméből az 1903-ban megrendelt Rákóczit ábrázoló festmény is. Pedig a Rákóczi-szabadságharc egyike az olyan eseményeknek, amelyek egy táborba gyűjtötték a különböző társadalmi, vallási és etnikai kötődésű embereket, emiatt a szabadságszeretet mellett máig aktuális üzenete van: megfelelő vezető esetén létrejöhet a széles társadalmi összefogás a közös célokért.

A helyzet ma sem sokkal jobb, igaz, a lehetőség adott a Rákóczi-kultusz újraélesztéséhez, de például megérdemelné az a sok száz ember is, akik életüket adták a szabadságharcért, hogy valamilyen formában az ő emléküket is megörökítse szülővárosuk.

A Rákóczi-szabadságharc emléke ma is lelkesítően hat és mintául szolgál a közös kiállásra.

Fleisz János


[1] A tanulmány a 2017. április 28-án Szatmárnémetiben a II. Rákóczi Ferenc, Erdély fejedelme című történelmi tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata. 

[2] Bunyitay Vince: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. IV. Debrecen, 1935. 167.

[3] Az első hasonlóra még 1254-ben került sor, amikor a tatárok által elpusztított város nyomait, illetve régi határait keresték.

[4] Kupán Árpád: Bihar megye és Várad a Rákóczi- szabadságharc idején. In Jubileumi Rákóczi évek 4. Istennel a hazáért és a szabadságért. Szerk: Dukrét Géza. Nagyvárad, 2011. 80.

[5] Gottreich László: A bihari nép harca 1703–1704-ben. Hadtörténelmi Közlemények, 1955. 3–4. sz. 92–133.

[6] Uo. Ld. Karácsonyi János: Biharmegye magyar népe a kuruc világban. In Biharvármegyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet Évkönyve, Nagyvárad, 1901–1902. 48.

[7] Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából 1864. Bihar vármegye II. Debrecen, 1998. 402. 

[8] Egyes közleményekben pontatlanul a rác nevet gépiesen szerbre írják át, holott már rég tisztázták, hogy az ortodox vallású betelepültek között más népek is voltak. Ld. a 29-es jegyzetet is!

[9] Kupán 82.

[10] Ld. Borbély Gábor: A Rákóczi-szabadságharc eseményei a Partiumban. In Jubileumi Rákóczi évek 2. Istennel a hazáért és a szabadságért. Nagyvárad, 2003. 54–60.

[11] Uo.

[12] Uo.

[13] Lakos Lajos: Nagyvárad múltja és jelenéből. Nagyvárad, 1904. 40–41. 

[14] Thaly Kálmán: Adalékok a váradi ostromzárlat történetéhez. Nagyvárad, 1875. Idézi Borbély Gábor 43.

[15] Borovszky Samu: Bihar vármegye és Nagyvárad. (Magyarország vármegyéi és városai, 1901). http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0005/7.html 

[16] Thaly Uo.

[17] Lakos 41.

[18] Kupán 84.

[19] Seres István: Szarvas környéki folyami átkelők katonai szerepe és a szarvasi vár helyreállításának terve a Rákóczi szabadságharc idején. Békés Megyei Múzeumok közleményei 21 (2000) 237–261. http://epa.oszk.hu/01500/01577/00021/pdf/bmmk_2000_237-261.pdf 

[20] Thaly Uo. 

[21] Károlyi Sándor nem volt áruló. Erdélyi Riport, 2012. jún. 21. http://erdelyiriport.ro/interju/karolyi-sandor-nem-volt-arulo 

[22] Ld. Fleisz János: Nagyvárad várostörténete. Kismonográfia. Nagyvárad, 2011. 85–86.

[23] Uo. 88. 

[24] Uo. 131–133.

[25] Idézi Bunyitay IV. 206. 

[26] Uo. Az építési tilalmat csak 1782-ben oldja fel Georg Roth várparancsnok, aki bizonyos cenzus lefizetése ellenében 80 ház építésére adott engedélyt a vár közvetlen közelében, sőt, a sáncokra is, kialakítva Váralját.

[27] Uo. 207. 

[28] Uo. 

[29] Bunyitay Vince szerint: „Rácnak nevezték nemcsak a szerbeket, hanem azon görögkeleti vallásúakat is, kiknek egyházi nyelvük rác volt.” Éppen ezért nem mindig helyes a rác gyűjtőnevet szerbre átírni. A rácokhoz tehát egyaránt tartoztak a szerb, aromán, macedón és görög bevándorlók stb. 

[30] Kupán Árpád: A Rákóczi-kultusz Nagyváradon. In Jubileumi Rákóczi évek 3. Istennel a hazáért és a szabadságért. Szerk: Dukrét Géza. Nagyvárad, 2005. 176–179.