Bélyegkép

Tompa Mihály hona és honszeretete

Kováts Dániel írása
200 évvel ezelőtt, 1817. szeptember 28-án, Rimaszombatban megszületett egy nemesi ősöktől származó, de teljesen elszegényedett foldozó varga fiacskája, Mihály, akit később Petőfi így jellemzett: „a sorsnak mostoha gyermeke”.

Tényekre utalhatott a költő. Arra, hogy barátja már gyermekként elvesztette édesanyját, hogy nagyapja házában földművesnek nevelték, hogy tehetsége ellenére csak szolgadiákként tanulhatott Sárospatakon, hogy 29 éves koráig mások kenyerén, otthontalanul nevelősködött, meg hogy már fiatalon kór-házi kezelésre szorult Pesten. „Téged eltaszított magától a sors”, írta a költőtárs. Ha azonban tekintetbe vesz-szük, hogy a hátrányokkal dacolva milyen mélységből emelkedett Tompa Mihály hírneves református lelkész-szé, kora egyik legnépszerűbb költőjévé, akkor kétségbe kell vonnunk e minősítés indokoltságát. 

Egy elfeledett klasszikus

Tompa Mihályt a Kisfaludy Társaság és az Akadémia tekintélyes tagjaként olvasói már életében klasszikusnak tekintették. Helyét a kortárs irodalom értékrendjében Petőfi jelölte ki, amikor 1847 februárjában azt írta Aranynak: „Arany, Petőfi, Tompa, isten-krisztusugyse szép triumvirátus…” Harmadiknak lenni abban a tehetséges nemzedékben tisztes írói rang. Tompa Mihály előbb elbeszélő költőként, később lírikusként is a legolvasottabb szerzők közé tartozott. A szerkesztők haláláig örömmel közölték írásait, s amikor az önkény-uralom éveiben a cenzúra miatt verseit nyomtatásban nem adhatták közre, azok másolatokban terjedtek kéz-ről kézre. Már az induló költő érezhette az iránta megnyilatkozó érdeklődést. Népregéit, népmondáit tartal-mazó első kötete 1846-ban gyors egymásutánban két kiadásban is elfogyott; versei folyamatosan eljutottak az olvasók kezébe; sikert arattak virágregéi, egyházi beszédei; pályája koronázásaként elnyerte az Akadémia nagyjutalmát. Két évvel 1868. július 30-án bekövetkezett halála után Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly gondozásában adták ki összegyűjtött verseit hat kötetben, s azt újabb, bővített kiadások kö-vették. Megzenésítették verseit; több dala népdalként élt tovább. Tompa életműve irodalmi tananyag lett; ha Arany János, Petőfi Sándor, Jókai Mór elismertségével, olvasótáborával kevéssé is vetekedhetett, költészetét megismerték a középiskolákban, verseit a XX. század közepéig ünnepélyeken gyakran szavalták, számos köl-teménye helyet vívott ki magának hazai irodalmi kultúránk törzsanyagában.
A múló idő aztán kikezdte hírét, nevét. 1948 utáni háttérbe szorulásában ideológiai szempontok játszot-tak szerepet: a papköltő munkásságának jó részét nemkívánatosnak bélyegezte a kultúrpolitika. Az 1942-ben Vajthó László bevezetésével kiadott összes versek után több mint fél évszázadot kellett várni egy újabb összkiadásra. Azt is hozzá kell azonban tennünk, hogy – akárcsak legtöbb klasszikusunk esetében – elvonja a figyelmet róla az irodalmi ízlés és a nyelvi kifejezésformák változása. Tompa képi eszközeit jórészt a termé-szetből és a Bibliából meríti; érthető is, hogy ezek a fő forrásai, hiszen általuk tudta hatásosabbá tenni üzene-tét kortársai körében. Hasonlatai, metaforái beszédesek, hatásosak voltak a maguk korában, mert azok az ol-vasók által ismert kultúrkincsből táplálkoztak. Amint azonban a közös előismeret megkopik, csökken a költői szó ereje, s lehet a mondandó bármennyire időszerű napjainkban, a hatás bizonytalan. 
Az alapműveltség, a háttér változása jelenti a fő okot abban, hogy Tompa – vagy akár Arany János – mű-vészete nehezebben talál utat a mai nemzedékekhez. Megváltozott viszonyunk a termőföldhöz, annak élővi-lágához, idegenül hangzanak az antik mitológia meg a Biblia példázatai. Mennyivel hatásosabb lehetett a maga korában Tompa olyan hasonlatainak elevenítő ereje, mint például: „mint oldott kéve, széthull nemze-tünk”, mint amit a mai olvasóban fölidéz. Ma a kéve szó jelentését is meg kell magyaráznunk; és akinek nincs valós élménye, nehezen képzeli el, miként hullanak szét a gabonaszálak, amikor az őket összetartó szalmakö-telet elmetszik. S aki nem látott gulyát, juhnyájat, annak jóval kevesebbet mond ez a sor: „elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj”. Személyes élmény híján aligha jelenhet meg ma bennünk a valós kép, amely e versszak szemléletességét adja: „Sarlót, kaszát előkeresünk, / Hogy a sűrű kalászfejek / Élesre fent csengő vasától / Előttünk rendre dűljenek.” A puszpánghoz szóló verset, annak mögöttes tartalmát megérti ugyan a figyelmes olvasó, de ha nincs tájélménye, nem teljes értékűek a hatáselemek.
Tompa korának iskolázott olvasói számára magyarázat nélkül világos volt a történelmi párhuzam, amikor a Magyarország függetlenségi harcáról szóló könyv olvasása közben ilyen versszakot vetett papírra: „Mily nép… mily harc… mily hősi szellem! / Felkölt a Hun s itt volt a Hellen, / Láttuk Zamánál Scipiót; / Thermopilae és Aquiléa / Szemünk láttára védve, víva; / S bősz Amurád megdöntve volt!” Kételyek ébredhet-nek bennünk, hogy van-e még jelentése az átlagolvasó számára az ilyen utalásnak: „mint egy vak Sámson – kacaj közt szenvedj hosszan”? Hat-e a metafora, amely szerint a költő „az Úr égő csipkebokra”? Megértjük-e, miért tekinti magát új Simeonnak Tompa egyik sodró erejű költeményében? Ismernünk kellene például az ószövetségi Lót, Áron, Gideon, Bálám történetét, hogy a költő utalásai érvényesüljenek. El kell ismernünk, több odafigyelést, elmélyülést igényel klasszikusaink olvasása, értelmezése a mai lektűrökhöz képest, lemon-danunk azonban nem szabad róluk. S nemcsak azért, mert részét képezik a nemzeti hagyománynak, hanem azért sem, mert ősi igazságokat, örök értékeket közvetítenek.
Tompa Mihály költői életművéből most ‒ folyóiratunk jellegének megfelelően ‒ egyetlen témakört eme-lünk ki, a honunkról szólót. A hazához való viszony, a hazaszeretet tartalma kötődik ugyan a korhoz, amely-ben élünk, vannak azonban olyan elemei, amelyek ‒ legalább két évszázada ‒ állandósultak, tartósnak bizo-nyulnak. Jól megfigyelhető ez Tompa versei alapján.

Hol a haza?

Nem könnyű arra válaszolni, hol helyezhetjük el Tompa Mihály szűkebb honát a Kárpát-medencében. Nincs olyan helye az országnak, amely annyira kiemelten jelenne meg verseiben, mint például Petőfinél a Kiskunság. Maga is megjegyzi egyik barátjához írt levelében 1843-ban a hazamenésről szólván: „nekem ugyszólván hazám sincs”. Szülővárosából nem vihetett magával meghatározó táji élményeket. Ifjúkori be-nyomásai az Alföldhöz kötötték; ezek tükröződhetnek Alföldi képek című versében: „Régi ismerősim: a nyílt szabad róna, / És a zúgó nádas, mintha erdő volna.” Egy önéletrajzi levelében így szól magáról: „Gyermek-korát a Tiszavidékén Borsod alsó részében tölté, hol az alföld sajátságai s népével megösmerkedék.” Azután sárospataki tanulóéveiben bejárta Tokaj-Hegyalját, gyakran tartózkodott Szemere Miklósnál, aki Lasztócon, a „csürkös Sátorhegyek nyílt szomszédságában” élt. Lelkipásztori tevékenysége három gömöri helységhez kötődik: Bejéhez, Kelemérhez, Hanvához. Nagyon közel állt hozzá, otthonos volt számára az a vidék, amelyet ott tornácáról áttekinthetett: „Tűnődve nézek a tájon végig-végig; / Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik, / S innen rajta zölden, / A szép Sajó völgye nyájas nyílt arcával / Tárul ki előttem.” (Tornácomon) Olykor úgy tűnik, nem is egy adott, valós táj képe rajzolódik ki verssoraiból, hanem egy idilli, elképzelt világ: „Együtt ke-lek fel az énekes madárral, / Járok a mezőben, az illatos réten; / A szálas vetések csendes szük utcáin, / Hűs reggeli szellők találkoznak vélem. // Csergő patakoknak sürű bokra közűl / Nézem a gerlicét s a vadgalambo-kat, / Aztán bejárom a meredek hegyoldalt, / A csendes erdőtáj hűs árnyékban fogad.” (Falusi órák)
Diákkorától gyűjtötte a népregéket; amerre járt, kereste a helyhez kötődő mondákat – tanulótársai is segí-tettek ebben neki –, ezek feldolgozásai tehát nem egyetlen tájegység ihletéséből keletkeztek. Ha térképre ve-títenénk a megénekelt helyszíneket, földrajzilag változatos helyeket látnánk egy körülhatárolható országrész-ben: Szepes, Sáros, Nógrád, Abaúj, Torna, Gömör, Zemplén, Szabolcs, Bereg, Szatmár, Bihar, Borsod, He-ves megyékben. Elénk tárul Zólyom, a Magas-Tátra, Poprád tája, Szepesváralja, Lőcse környéke, Eperjes, Murány, Lipóc vára, Diósgyőr, Telkibánya, a Hegyalja, Sárospatak, Vámosújfalu, a Bodrogköz, a Tisza-part, a Szamoshát, Harangod, a Sajó és a Körösök vidéke. Kétségtelen, hogy a tagoltabb felszín több témát kínál; a történetek ihletői árkok, patakok, folyók, tavak, lápok, kutak, barlangok, szirtek, várak; körülöttük történ-nek a regébe illő események.
Tompa hazaképét az egyszerű emberek, a nép felfogásával rokoníthatjuk: a szűkebb élettér jelenti a pátri-át. „Nagy a világ: a hon csak egy!” ‒ írta egy ifjú emlékkönyvébe 1844-ben. Eljutott Erdélybe, Bécsbe, Ba-jorországba, Sziléziába, Prágába, az otthonlét tudatát azonban számára a hazai mikrokörnyezet adta, s itt bár-hol járt is, voltak szép szavai a hely leírására, magáévá tételére. Kisgyőrből például, ahová Miskolcról kirán-dult, ilyen leírást küldött Szemere Miklósnak: „Mi édes a lét itt a vadon bükkjei-, mohos szirtei- és lágy zörejű cseremelyinél! az alkonyatkor hazatérő nyáj kolompszava, egy itt-ott eldurranó cső végig dörgése a bércolda-lon, ezer meg ezer különben csekélységek édesen hatnak borús lelkemre.”

Históriai idők

A haza fogalma, sorsa többnyire akkor készteti megszólalásra a költőket, amikor a történelem próbára teszi a nemzetet. Tompa korában a forradalom, a szabadságharc lehetett az egyik élmény és ihlető, azután a bukás fájdalma, egy évtizeddel később pedig a feltámadó reménység adhatott lökést a közügyek lírai megjelenítésének. A küzdelem, a harc, a lelkesítés állt Petőfi gondolatvilágának középpontjában; Tompát ‒ akár-csak Vörösmarty Mihályt és Arany Jánost ‒ a fenyegető veszélyek miatti aggodalom, a veszteség keserűsége, a nemzethalál víziója és a csöndes ellenállás kötelezettsége foglalkoztatta.
Tompa Mihály költői tematikáját eredendően éppúgy a közéletiség és a magánélet kettőssége jellemezte, mint a szentimentális lírikusokat, majd Petőfit. 1842-ben ő is így dalolt: „Az alkonyat ha elmosolyg / S az új korány ha kél, / Ebben csak a kedves leány / S a hon szerelme él…” (Kedvesemhez) Ő is szóvá teszi a társa-dalmi igazságtalanságot, a jobbágyság alávetettségét: „Egyik, törvén kemény ugart, / Napestig izzad, dolgozik; / Másik rugalmas pamlagán / Végignyúlván ‒ unatkozik.” (A hangyákhoz, 1847) Hasonló gondolatok foglal-koztatják erős iróniával többek között Csalánok, Nagyjaink, 1848, Egy valóságos magyar gróf, Történet, va-lamint az Épen mint a kakas című költeményeiben. 1848 tavaszán betegeskedik, gyógykezelésre indul, az események hatására azonban feledni akarja betegsége okozta levertségét: „El hát, el most a fájdalommal! / Öröm kell szív- és ajkakon, / Öröm melynek szent tárgya légyen: / Szabadság és a hon!” (Ünnep) Egyértelmű-en kiáll a népszabadság és az egyenlőség eszméje mellett, s ilyen reménység tölti el: „Most már ember lesz minden ember, / S tesz egy boldog nagy nemzetet”. (Némuljatok meg…) Biztatja a harcos ifjúságot: „Ne en-gedjétek a magyar név / Hírét megszégyeníteni!” (Előre) 1849. március 23-án jegyzi meg: „Rendkívüli idők barátom! históriai kor, s ki tudna most másról aggódni, mint a haza sorsáról.” Nem maradhatott tehát néma. Előbb Jön a muszka című versében bátorít és lelkesít, ősszel viszont Sárgultan áll… kezdetű nyolcsorosában alig rejtetten fájdalmát fejezi ki. Amikor elsőszülött fiát keresztelni viszi a keleméri temlomba, a családi öröm édességét megkeseríti a végveszélybe került hon állapota: „Könyek között ontám rád a keresztvizet, / S buzgón imádkozám / Érettetek, kedves mosolygó kisdedem, / S halvány arcú hazám!” (Fiam születésekor) Aztán már csak ez a vigasz marad számára. „Hisz az élet még ki nem hal… / Míg ki nem fogy bérceinkből, / Míg ki nem fogy kebleinkből / A magyar bor, a magyar dal!” (Hófelhőkkel)
A bukás után felértékelődik a költészet szerepe, s Tompa felismeri a reá váró nemzeti küldetést népe, ol-vasói körében. A gólyához írt versével megjelenik költészetének új hangvétele, amelynek leglátványosabb jel-lemzője az elégikus, allegórikus kifejezésmód, valamint a nemzeti közérzet megszólaltatása. Felismeri, hogy „Tört virághoz hullt levélhez  / A nyájas dal hasztalan szól” (Hallgass…), igazodik tehát a helyzetből fakadó kötelezettséghez; elsirat és biztat, keresi a folytatáshoz az erőforrásokat. Nem hagyja szó nélkül a fájdalmas tapasztalatokat, a széthúzást, a meghasonlást, az elvándorlást, hangot ad a leigázott nemzet siralmának. A gyarmatosítás ellen kiálló drámai hatású verse, a Pusztán Vörösmarty Mihály utolsó verseivel rokon; a „sors-alázta hon” pusztulásának rémképeit vetíti ki: vége népünk történetének, idegenek lepik el földjeinket. A ke-serűségen, levertségen azonban úrrá tud lenni. A madár, fiaihoz című költeményben nemcsak költőtársaihoz szól, van benne egy további, általánosabb üzenet: tennünk kell a dolgunkat, hűséggel helyt kell állnunk a nagy vihar baljós következményeinek elhárításában.
Egy évtizeddel szabadságküzdelmünk leverése után, amikor a történelmi helyzet engedményekre kény-szeríti a császári hatalmat, ismét fellobban Tompa közéleti lírája. Barátjához, Arany Jánoshoz hasonlóan úgy érzi, felcsillant a remény a haza sorsának jobbra fordítására, cselekvéssel ki kell használnunk a kínálkozó al-kalmat. Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulóján, 1859-ben lelkes ódában jeleníti meg a nagy előd érdemét, s hirdeti meggyőződését: „annyi villám / Nem sujthatá le a magyart”, záró sorában pedig áldást és fényt kíván a nemzetre. A történelmi idők tanulságaira figyelmeztet részletezőn és szemléletesen a Gróf Mikó Imréhez szóló episztolájában; várja a nagy személyiséget, aki „véd, emel s létünkkel összeforr”. Megszó-laltatja itt is a nemzet panaszát, de már azzal folytatja: „Nem a halál, az élet itt nagyobb”, s arra tanít: a hon-fiság szent örökség, de terheit is hordoznunk kell. Úgy látja: „Egy ezredév, hogy e hon a miénk, / S még most kezdjük szeretni igazán”; történelmünk tanulsága, hogy nemcsak a kardban kell bíznunk, mint a múltban, de tanulnunk kell a bölcsek szavát, összekapaszkodva igyekeznünk „különb nép lenni, mint a hajdani!” Újra hisz abban, hogy a csaknem elhamvadt zsarátnokból fellobban a tűz, amely biztató jövőre vet fényt: „Nincs erő, nincs idő, viharok nincsenek; / A megéledt lángnak hogy véget vessenek, / S tengernek árjai, amelyek megolt-sák... / Örökké ég e tűz, tart e szent forróság!” (A tűz)

A zászló közlegénye

A hon fogalmába annak népe is szervesen illeszkedik. A költői triumvirátus nevéhez kapcsolódik a nép-nemzeti költészet diadalra jutása. Ismerjük Petőfi nézetét, aki szerint a költészet eszköz lehet: ha uralkodik benne a nép, akkor a társadalomban is méltó helyre kerül. Amikor Arany a nemzeti  költészet ügyéhez való csatlakozásra szólítja föl, Tompa így válaszol neki: „A zászlónak én is örömest leszek egy közlegénye…” Ars poétikájáról is megnyilatkozik itt: „azt hiszem a népköltészetnek célja kettős: emelni a népet fölfelé; édesgetni a nagyobbakat hozzá lefelé”. A nép „emelésének” igénye lelkészi hivatásából is következik. Levél Pogány Karolinához című költeményében, 1846-ban erről így nyilatkozott: „Az én pályám szép, ámbár nem ragyog, / Én az egyszerű nép őre vagyok! / Enyém jó- és balsorsának fele, / Örülök, sírok részvevőn vele. / S az elhagyott népet mi isteni / Növelni, oktatni, deríteni…!”  Együtt él tehát népével, osztozik annak sorsában, mert tudatában van kettős hivatásából fakadó felelősségének.
Pályája elején népregéivel hódította meg olvasóit Tompa, erkölcsi tanulságokat azokba is beleszőtt. Ovi-dius példája ihlette regéi írásában, a népi mítosz átörökítésében. E műfajnak három jellemzője az akkori fel-fogás szerint: a nép ajkáról vétessék, helyhez kötődjön, népszerű, közérthető legyen az előadásmódja. Kez-detben a kollégiumi költészet meg a szentimentális líra akkor divatos írásmódja hatott Tompára; Kölcsey Fe-renc, Bajza József, Garay János nyomdokain haladva szokványos motívumokkal élt, érzelmesség, szónokias-ság csökkentette írásainak hatását. Helyzetdalaiban kevés volt az önálló, hiteles élmény, sémákat követett. Fokozatosan önállósodott azonban a hangja, s már barátságuk kezdetén Arany János így nyilatkozott róla Pe-tőfinek: „lelket ír, nem cifra szókat”. Tompa életútján gyermekkorától kezdve közvetlen tapasztalatokat szer-zett népe sorsáról, küzdelmeiről, vágyairól, de megélhette az emberi gyarlóságot, a nyesegetni vágyott vad-hajtásokat is. Így aztán megszabadult az utánérzésektől, valós színekkel festhette le az embereket. 
Humanizmusa, emberszeretete alakította ki alaphangját, ez azonban nem gátolta abban, hogy szóljon a megtapasztalt erkölcsi gyöngeségről, tudati tévelygésről. Bíráló hangjának egyik példája A hangyákhoz szóló ironikus költeménye 1847-ből. A szorgos hangyanépet köszöntve először az jut eszébe, hogy az emberek kö-zött nincs egyenlőség a társadalmi szerepvállalásban, hiszen van, aki „napestig izzad, dolgozik”, míg a másik „pamlagán / Végig nyúlván – unatkozik”. A dolgozónak alig jut a javakból, a henyélő pedig hízik. A han-gyáknál az egység, az egyenlőség uralkodik, nálunk a köpenyegforgatás, az árulás, az önzés; veszély esetén amott összefognak a küzdelemben, emitt csak az egyéni érdek számít. Egy dologban van csak hasonlóság, mondja ki végül a költő: az emberek között is sok „Csúszó-mászó férget lelünk”. Az ilyen összevetés, termé-szetesen, nem új dolog; a fabulák, az állatmesék hagyományát követi az elődöknél személyesebb megfogal-mazásban.
A természettel való párhuzam a növényvilággal való összevetésből is kitetszik. Tompa virágregéiben – emberi tulajdonságokkal felruházva a növényeket – rendre helyet, indokot talál az olvasónak szóló morális tanulságra. Honunknak szerves része az élővilága, mert nélkülözhetetlen a létfenntartásunkhoz, és mert a környezet meghatározza az életminőségünket. Tompánál kiemelt súllyal járul még ehhez egy olyan elem, amely az otthonérzetet meghatározza, amely erőforrás lehet a bajban, s elvezet a lelki harmóniához. Ezért írja virágregéi előhangjában: „magam mindig boldognak érezem / A fenséges természethez közel!” Életútjára visz-szatekintve, a zajos világra gondolva nevezi meg a menedéket: „a természet lőn barátom, / Itt nyugodtam meg, csak itt” (Nyári estén). S nem véletlen, hogy Arany János Tompa sírjára szánt soraiban is említést tesz erről: „Lágyan öleld tetemét Anyaföld s ti szeretti, Virágok, / Üljetek ágya köré, mondani méla regét.”

A honfiúság

Tompa Mihály hazaképe és honszeretete nem egyszerűen az őt ért nevelő hatások következménye, hiszen a másoktól kapott késztetés személyes élmények nyomán szilárdult benne meggyőződéssé. Gyermekként nagyapja családjában a népi életforma megismerése, a földhasználat és az állatokkal való bánás elemeinek el-sajátítása tanítja a társadalmi valóság tényeire, egy adott népréteg életmódjába való beilleszkedésre. Tanítójától, Bihari Györgytől morális értékrendet tanul el, s megnyílik előtte az első ablak a könyvekből megismerhe-tő tágabb világra. A Sárospatakon meg a nevelősködéssel töltött évek gyarapítják emberismeretét, nyelveket tanul, feltárul előtte a történelmi múlt, elsősorban az ószövetségi választott nép sorsának példája, olvasmá-nyai tudatosítják látásmódját. A jobbágyság szóbeli szellemi kultúrája korán felkelti érdeklődését, s az ebből megismert világkép motiválja a hazatudatát. Az idealizált, érzelmes történetmondás, emberábrázolás, nyelve-zet, a reformkori romantika öröksége nem hagyja Tompa költészetét érintetlenül; az őt ért hatások, valamint korának eseményei és kihívásai mégis elvezetik őt egy olyan hazafisághoz, amelyben bőven vannak érzelmi motívumok, de ezek egy tudatos képben összegeződnek. Szeretet és gyűlölet, lelkesültség és lehangoltság, gúny és elismerés, tettekre serkentés és realitásérzék, keménység és ellágyulás figyelhető meg közéleti költe-ményeiben, s ez természetes is a lírai műfajban. Amint Tompa Kazinczy-ódájából is kitűnik, az anyanyelvet ugyancsak a hon részének tekinti. Örül terjedésének, gazdagodásának: „A kedves honi nyelv felvítta magát diadallal / Sok száz éveken át idegenbitorolta helyére…” (Versfüzér péchujfalusi gróf Péchy Emánuel ő nagy-ságának)
Elhárítja a külsőségeket; ahogy Aranynak írja: „én szeretem hazámat, nemzetemet, de pusztán az atilla dolmányra nem adok semmit…” A haza a tájhoz, a környezethez kötődik, a nemzetet pedig a benne élők al-kotják. Tompának megadatott, hogy megélhette ez utóbbinak tartalmi bővülését: 1848 után a felszabadult jobbágyság is része lett a nemzetnek. A költőnek van mondanivalója valamennyi társadalmi rend, réteg szá-mára. A nép józan gondolkodása, sajátos kultúrája egyrészt gyarapítja a költő mondandóját és formavilágát, másrészt hivatása arra kötelezi, hogy az alávetettek szellemi-lelki emelését szolgálja. A nemesi társadalom az ellentmondásokat is hordozó, többféle magatartásmódot megjelenítő változataival tükröződik a versekben. S van szava a költőnek az arisztokráciához is, legkiválóbbjait (Széchenyit, Mikó Imrét) tisztelettel említi, az idegen szokásokat majmolókat megveti. Felfogására jellemző A vándor könyvébe című versének üzenete: „Tekintsd meg a nagyok sírszobrait, / De őseidnek hamvát ne feledd... / Ne, a fényes, dús paloták miatt: / Az egyszerű kis szalmafedelet!”
Megjelenik Tompa költészetében a történelem a szereplők követendő példájával, illetve riasztó tanulsága-ival. Már egyik korai versében hangot ad annak a történelmi tapasztalatnak, hogy nemzeti sorsfordulónkban megjelenik az együttműködésre való törekvés meg a széthúzás kettőssége: „Éljen a Hon! Egyesűlés /  Szent tüzétül összeforrt / Tetterő a szétvonásra / Hozzon gyász halotti tort!” (Kandaló-dal) Zrínyivel, a szigetvári hőssel mondatja ki az 1854-ben is időszerű helyzetképet: „A törvény és rend helyét / Rút erőszak állja... / Önszülöttiben vesz el / A magyar hazája!” (Hahóthy Farkas) Határozott meggyőződése, hogy a haza szerete-te kötelezettséggel jár, tetteket kíván: „A honfiúság szép, nagy nevezet, / De áldozó tisztet ruház reánk” (Gróf Mikó Imréhez). Az egymásra hatás következtében szerves egésznek tekinti a történelmet, a jelennel s az előt-tünk álló korszakkal. „Mint ujra kell megrakni a madárnak / Régi fészkét, mit a tél egybeont: / Mindig s újan kell a tős népcsaládnak / Szerezni és építni ezt a hont.” Végkövetkeztetése itt az, hogy a viharok, szenvedések idején van egy „forrón és titkos mélységből” fakadó megtartó erő: „Ez a hű, forró hazaszeretet!” (Múlt, jelen s jövő)
Nemcsak a költő, hanem a lelkipásztor is megszólal a haza ügyében. Van Tompa Mihálynak egy Honsze-retet című, az asszonyoknak, honleányoknak szánt elmélkedése, amelyben így vall: „… gondviselő Istenem és Atyám után, azon nevek között, melyeket imádságomba foglalok, áldok és féltek: ott áll a Haza neve. […] Nagy, nagy e szó: Haza. Fogalmában csodálatos, titkos erő van, mely elragadja a lelkeket. Szeretete szülte a történet legragyogóbb jeleneteit, abban lettek sokan dicsőkké, áldottakká, s vésték fel nevöket a halhatatlanság oszlopára.” Azután ilyen imádságot ad a papköltő a nők ajkára: „Adj egyetértést és hűséget e haza minden polgárának és népének szívébe, hogy a kölcsönös szeretet és összetartás az egyesek jólétének s a közanya nagyságának záloga és alapja legyen. [...] Vigasztald, bátorítsd, tanácsold a sorsán aggódókat, s hozd vissza, kik tőle távol bújdosnak.” 
A reményt keltő események idején, a szabadságharc hónapjaiban is jelen van Tompa gondolataiban az aggodalom, mintha nem érezné elég erősnek nemzetét a rátámadó túlerővel szemben: „Mily lelkes nép! a cél nemes, nagy, / A honfi-érzés hű, meleg... / Oh nemzetem! bízom tebenned, / Bizom, de mégis – féltelek!” (Nov-emberben) Vörösmarty Szózatával egybecsengően a hűség, az elkötelezettség az alapja honszeretetének, elítél a hazához való viszonyban minden számítást: „E tér: mit hazádul a végzet kimért... / S nem szeret az, aki szá-mít, miért szeret.” (A pipishez) Ebből a hitből ered ellenérzése a kivándorlókkal szemben, s figyelmeztet a honvágy gyötrő érzésére, amelyre „Gyógyfű csak egy távol mezőn terem. / Az a nagy s régi baj: honvágy, – az a / Gyógyfű-termő föld: a kedves haza.” (A titkos beteg) Virágregéiben ugyancsak megjelenik az idegen földre sodródott lény élethelyzete: „Itt is jár szellő s harmat, a menny / Itt is fénnyel mosolyg reám; / De én mégis csak visszavágyom, / Mert mégis szebb az én hazám!” (A virág tündére) A havasi rózsát így beszélteti: „Sze-retve hozzád / Simúlok...! érted / Én nem cserélek / Más idegent! / Oh mert előttem /
Hazám! te földed / Minden fűszála / S porszemje Szent!” Határozott követelményt állít a költő honfitársaival szemben: „Drágát, becsest, mindent, mit a világ teremt, / S hűségedért kinál: nézz mint értéktelent! / És bár a sors kegyét dúsan halmozza rád: / Soha boldog ne légy, – ha nem boldog hazád!” (A testvérek)
Vajon hiteles üzenete ez Tompának a XXI. századi magyarokhoz a globalizmus térhódítása idején? Csak személyes meggyőződésemet mondhatom: a pátria birtoklása, tehát az otthontudat az egyik feltétele az egészséges lelki életnek, a biztonságérzetnek. Amint a költő kifejti: „Ha mindenki előtt méltán kedves az ősi ház, az ösmerős udvar és kert, hol napjai békében folynak, a patak, a termékeny telek, az ősök hamvát pihen-tető temetőkert, […] bizonnyal szeretnie kell a szép nagy hazát, mindnyájunk édes lakóföldét, melynek nyugal-ma- s virágzásában találja föl az ő hajléka s otthona is a magáét.” (Honszeretet)
Folytathatjuk a kérdést: vajon mi marad meg a 200 éve született költő életművéből? Talán csak néhány szállóigévé lett mondat, mint a ma is dalolt „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”? Az azonban kétségtelen, hogy Tompa Mihály költészete szerves része nemzeti műveltségünknek; érdemes tehát verseit elő-elővenni, korának gondolatvilágába beilleszkedni, a közvetített emberi és közösségi tapasztalatokon elgondolkodni.

Kováts Dániel