Bélyegkép

Vendéglátó műintézmények a régi Szolnokon

Kis Krisztián Bálint írása
A legénység ünnepnapok délutánjain… kártyázik s karikát hány; hol seregesen az utcákon ülnek s enyelgő beszédeket folytatnak; ha [pedig] megpendül a csárdabeli zene, vígan táncol.
Kocsmák, fogadók, szállodák a régi Szolnokon...

Mottó: „T[estt]artásukra nézve híven megőrzik a keleti komolyságot, gondolkodók, kevés beszédűek, ritkán nevetnek, s munkáik közben is alig hallhatni a mindkét nemű fiatalság énekléseit avagy fütyerezéseit; csak a csárdából hazatérő énekel, de ez is csak szomorú magyar nótát… Mulatozásban sem tér el őseitől. A legénység [=a legények csoportja] ünnepnapok délutánjain… kártyázik s karikát hány; hol seregesen az utcákon ülnek s enyelgő beszédeket folytatnak; ha [pedig] megpendül a csárdabeli zene, vígan táncol.”[1]

Áttekintés

Tanulmányunk célja, hogy a források és feldolgozások alapján nagy vonalakban föltárja és bemutassa: a legegyszerűbb vendéglátó egységnek számító italkimérés mellett hogyan alakult és fejlődött a szolnoki vendéglátó műintézmények egyéb, magasabb igényeket kiszolgáló köre. Az időbeli sík a XVIII. századdal kezdődik és a II. világháborúig tart, a földrajzi terület az egykori és a mai Szolnokra összpontosít. Kulcsszavakban: az egyszerű kocsmák után a bővebb szolgáltatást nyújtó fogadók, majd a teljes megelégedettséget kínáló szállodák következnek – az időrend s egyszersmind a fejlődés síkját követve. Ugyanakkor azt is látni fogjuk, hogy a vendéglátóhelyek száma nem minden korban nőtt, sőt, voltak olyan időszakok, amikor csökkenő tendenciát mutatott. Ennek oka lehet a gazdasági (világ)válság vagy a (világ)háború által teremtett új környezet.

I. Kocsmák

Talán az elfogyasztott alkohol foka és mennyisége, talán a válogatott társaság, hovatovább mindezek együttes hatása teszi, a kocsmák évszázadok óta híres-hírhedt szórakozóhelyek – a nagyotmondók, a félrebeszélők, egyszóval a szájhősök igazi otthona…

A fönnmaradt forrásokban a XVIII. századi iratokban találkozunk a szolnoki vendéglátás első nyomaival. A vár területén 1714-ben már bizonyosan működött kocsma, s tulajdonosát is ismerjük: a várparancsnok (commendans) személyében.[2] A várparancsnok neve, aki szolgálatát egyébként 1712-től nem kevesebb mint 32 esztendőn át teljesítette, ugyancsak ismert; ezredesi rangban (colonellus) báró Dilherr-Althen Ferenc volt.[3] A szolnoki kamarai tiszttartóság (provisoratus) 1715. évi költségvetése szerint ezenfelül a város Serfőzdéje (más néven a Sörház) kereken 100 Forint bevételt hozott. (Összehasonlításul: a tiszttartóság éves bevétele ez évben összesen 461 Forint 40 dénár volt.) Egy 1718. évi hasonló jelentés tanúsága szerint már két önálló serfőző működött Szolnokon. Az egyik serfőzde Vitus Schwartz irányítása alatt 180, a másik Ignatius Grosz vezetésével az 1715. évihez hasonlóan ugyancsak kereken 100 – mindkét serfőzde tehát összesen 280 – forint jövedelmet hozott a városnak.[4]

1749-ben már nem kevesebb, mint öt kocsmája volt Szolnoknak. Ezek, valamint az egyik Serfőzde tevékenysége – az egyéb jövedelmek sorában – az említett esztendőben összesen már 831 Forint jövedelmet eredményeztek.[5] (Érdekességként jegyezzük meg, hogy a város éves bevétele ekkor 6412 Forint 88 és egyharmad dénár volt.)

A kocsmárosok mind német nemzetiségűek voltak, s az összeírásban az iparosok közé sorolták őket.[6] Nem véletlen, hogy a szolnokiak zúgolódtak is emiatt. A helyzet idővel megváltozott, s „magyar” kézre került a kocsmák nagy része. 1766-ban egyébként már hét volt a szolnoki kocsmák száma.[7]

Az 1767. évi összeírás már a város legnagyobb ipari üzemeként tartja számon a Serfőzdét, ahol Lajgort János – aki föltehetően kocsmát is bérelt – irányítása alatt hét férfi és két női alkalmazott dolgozott.[8] A XVIII. század közepéről ismert egyik Serfőzde épületét a város aztán 1856-ban eladta a kincstárnak,[9] amely a Bach-korszakban a csendőrség, majd a katonaság, a rendőrség, végül pedig a városi tűzoltóság otthona lett.[10] Az épületet azóta lebontották. Helyén ma a Szolnoki Műszaki Szakképzési Centrum Pálfy–Vízügyi Szakképző Iskolájának épülete áll.

Azt is tudjuk, hogy a XIX. század közepén a város pénztárának 18 568 forint jövedelme származott a „korcsmáltatásból”, vagyis az italkimérésből. (Nem tanulmányunk tárgyát képezi, zárójelben érdekességként mégis megemlítjük, hogy Szolnok pénztárának már abban az időben is tetemes volt a deficitje, hiszen a város kiadása az említett időszakban 27 827 forint 22,5 krajcár volt.[11])

1874-ben a mai Kisfaludy utcát Sörcsarnok utca néven emlegették, majd 1894-ig a Pálinkaház utca nevet viselte. Az utcában ugyanis sör- és pálinkafőzés, sőt, italkimérés is folyt 1856 után.[12] Aztán a szolnoki szájhagyomány úgy tartja, hogy a Háromrózsa (ma Kolozsvári) utca 1890 és 1926 közötti neve onnan ered, hogy egy hajdan itt lakó kocsmáros rendkívüli szépségű leányaira emlékeztet.[13] A Jászkürt utcát ugyancsak az elején hajdan állott kocsmáról nevezték el 1894-ben,[14] amely egy korabeli beszámoló szerint méltán volt „a szolnoki repedtsarkúak s az ő nagy csizmás seladoniaik eldorádója…[15] A ’48-as köz (a jelenlegi Sólyom utca) ugyancsak az azonos nevű kocsmáról kapta a nevét.[16] A Tulipán utca neve is az elején álló kocsmáról ered, s 1926-ban már biztosan ezt a nevet viselte.[17]

Az 1876-ban ismét vármegyeszékhelyi rangot kapott település, Szolnok társadalma erősen polarizálódott. A népesség gyarapodásával párhuzamosan létrejövő vagyoni, műveltségbeli és szokásokban beállott változások hatására föllépő újabb és újabb igényeket immár végképp nem tudták kielégíteni a kiskocsmák meg a nívótlan vendéglők,[18]  „így alakult szállodává és kávéházzá a Hubay-féle Magyar Király épület[e is]. Ez lett azután az úri osztály egyedüli szórakozóhelye, ide jártak a város és megye tisztviselői éppen úgy, mint a nekilendülő ipar és kereskedelem helyi reprezentánsai.[19]

Az 1879. évi alispáni jelentés tanúsága szerint a szolnoki kocsmák száma már „40, az italmérési jog a szolnoki kincstári uradalomé, az évi haszon 23 480 frt.[20]

1894-ből, ha nem is hivatalos összeírással, de Zrumetzky Béla lapszerkesztő tollából ismerjük a korabeli szolnoki kocsmákat a vasútállomástól induló főútvonal mentén (a mai Baross utca–Kossuth út–Szabadság tér–Gutenberg tér–Szent István tér vonalán). A vasútállomásnál mindjárt két szállodai kocsma fogadta az utazókat és a helybelieket – a Zóna és a Vasút. Előbbi szinte minden rendű és rangú ember befogadó helye volt, utóbbi kissé válogatósabb, ahol megfordultak vasutas tisztviselők is. A belváros felé haladva következett a Gólya kocsma, amelyeknek a belső termei „képezték találkozó helyét Szolnok köpködő notabilitásainak”, akik kemény „karcos iszogatás közben adtak hangot politikai elégedetlenségüknek. Aztán a Rőtökör, majd a Szarvas kocsma következett, amelynek falai között gyakran járták a Kállai-kettőst. Csaknem szemben állott a fönt említett, Jászkürt névre keresztelt műintézmény, noha „az a történelmi nevezetességű kürt, a jászok büszkesége, nemigen lehet elbájolva nevének érdemes említésétől”. A Zagyván túl három kocsma is várta a szomjas betérőt – egy rögtön a híd után, aztán még a Bolond Miska is a mai MÁV Kórház és Rendelőintézet helyén.[21]

A Deutsch kocsma épülete, amelynek „bizalmas” neve egyszerűen csak Tökös szállója volt, a Petőfi és a Kazinczy utca felé vezető kis köz sarkán ma is áll.[22] A régi szolnoki – „szónaki” – polgárok egyébként úgy is rangsorolták a kocsmákat, hogy hol milyen bort mértek. A szerényebb helyeken szandai, bögi és kécskei vinkót tartottak, a jobb helyeken viszont kürti rizlinggel fogadták a vendégeket. A tiszakürti bornak ugyanis olyan rangja volt, hogy néhol ki is írták a cégtáblára, hogy mérnek ilyen vinkót is. Weber úr, a „legtollasabb vendéglős” pedig azzal dicsekedett az 1930-as évek végén, hogy ő mindig „ugyanabból” a hordóból szolgálja ki vendégeit, azaz minden esztendőben ugyanattól a gazdától és ugyanabból a pincéből származó bort mér.[23]

Az Ószolnoki Indóházzal szemben még az 1920-as évek elején is állt a Klein-féle kocsma, s annak őse. A korabeli leírások szerint ennek elődje sokkal nagyobb volt, s abban igyekezett feledni búját-baját 1847 őszén Kossuth Lajos is, amikor „összeszólalkozott” a szolnokiakkal. Az incidens a vaspálya avatásához kötődik, amikor is lepisszegték Kossuthot. De 1848/49 fordulóján ismét rossz szájízzel kelhetett föl ugyanezen kocsma egy másik asztalától Kossuth, amikor sebtében kellett elfogyasztania ebédjét s italát, mivel a korabeli beszámoló szerint „az út sürgetése csak rövid asztalhoz ülést engedett”.[24] A vendéglátó műintézményt egyébként Kossuth Debrecenbe költöző minisztertársaival együtt kereste föl.

A XIX. század közepén az akkori Piac (ma Kossuth) téren üzemelt a városi italkimérés, amely előtt az 1860-as években ebédet szolgáltak föl – az országot kocsin bejáró – I. Ferenc Józsefnek (1848–1916) is. Az 1870-es évektől aztán a városi főkimérés helyszíne a Fehérló fogadó lett.[25]

1860-ig a vendéglátást a két említett fogadón, s magán a korabeli Szolnokon kívül is, a várostól szerzett bort kínáló Gólya, Rőtökör, Szarvas, Oroszlán, Medve kocsmák jelentették. Ezeket egészítették ki a Szolnok környékén, utak kereszteződésében, illetve árvízmentes területeken elhelyezkedő kisebb csárdák.[26]

A volt Gólya ABC helyén működött hajdan az Adler kocsma, ahol Jókai Mór is megfordult. Neves írónk itt dicsérte oly hosszasan a szolnoki pogácsát, abált szalonnát meg a helyi borvizet, vagyis az ásványvizet. S ha már irodalom, akkor említsük meg a Kápolna utca végén a későbbi Nyögéri kocsmát is, ahol a segesvári ütközet után is igen sűrűn látták Petőfit… Még azt is tudni vélték, s szájról szájra adták, hogy mikor mit evett-ivott itt nemzetünk nagynevű fia. Ugyanakkor tény, hogy igen rebellis hely volt ez a kocsma, ha a „hagyomány” szerint még éjnek idején az ún. Bach-huszárok sem mertek arra menni… A korszak bujdosóinak törzshelye ugyanis itt volt, később pedig a Rádai-idők menekültjeinek vált szórakozóhelyévé.[27]

Egy másik hírhedt kocsma a Félcsizma soron (a mai Széchenyi utca környékén) állott. (Az utca eredeti elnevezése egyébként onnan ered, hogy egyik oldalát csizmadiák lakták a céhrendszer idején.[28]) Az itteni kocsmát főként a „vízi emberek” látogatták, mivel viszonylag közel volt a Tiszához. A XX. század első évtizedében még itt pipázgatott, s kortyolgatott a nagy eperfa árnyas lombjai alatt a két kivénhedt lókötő, az idősebb Mondok meg Ecseki, a két utolsó városbeli, azaz „szónaki” betyár. Szolnok-szerte csak „Dadé”-nak meg „Tolvaj”-nak ismerték őket.[29] Ők régen aztán „nem közönséges kapcabetyárok voltak, nem apagyilkos rablók, sem alávaló tyúktolvajok. Specialisták. Szakmájuk az ökör- és lólopás volt, iparukat nagyban űzték, és Szolnok székhellyel országszerte messze földek nagy gazdaságaiban fejtettek ki vagyonelosztó működést.”[30]

A legkitartóbb lumpok különben nappal a Héttetűben vagy a Szarvasban iddogáltak, éjszakára pedig behúzódtak a Kispipába vagy a Hajnalba.[31] Idővel ez a két kocsma „lett a szolnoki lumpok eldorádója és a szolnoki asszonyok sok, patakokban ömlő könnyének forrása.[32] Egyébként 1863-ban a Szarvas (ma Durst János) utca elején (a mai Újvárosi Általános Iskola helyén) állt az utcának nevet adó kocsma.[33]

Mivel aztán a női személyzet is kezdett „divatba” jönni, s a bor, a vidámság meg a vérpezsdítő muzsika is megtette a magáét, a férfinépnek csakhamar „bűnös” gondolatai támadtak. A Kispipára mondták először a szolnokiak, hogy az egy „rossz hírű” hely. A nem éppen kitüntető cím nyilván a férjek erkölcseiért aggódó asszonyoktól származott. Ugyanakkor az is tény, hogy egy 1911-es rendőri jelentés szerint nőszemélyek „bizonyos tiszturak társaságában felsőruházat nélkül, tollas kalapokban fiakeroztak, és a korán kelő polgárok megbotránkoztak emiatt”.[34] A helyzetre jellemző, hogy még 1914 áprilisában is arról értesülhetünk, hogy a csendőrség erélyes akcióra készül a „főnök urak” ellen, akik a vasárnapi zárórát nem tartják be.[35]

A köznyelven csak „Nallábú”-ként emlegetett kocsma – a „nagylábú” Víg József vállalkozása – a Hunyadi és a Rákóczi út sarkán működött, épülete ma is áll. A szórakozóhely nevét még dalba is foglalták, miszerint: „Nallábúnál múlat a szeretője.” S mivel a közelben laktanya is állott, a bakák is szívesen jártak ide. Valójában „nagyváros”-szerte híres-hírhedt kocsma volt ez, ahol a leányok csak úgy táncolhattak, ha valamelyik pitykésgombos legény odaintette valamelyiket a terem szélén bámészkodók közül. A nagy vigalom mellett ritkán múlt el egy este is verekedés vagy bicskázás nélkül.[36] A városszerte csak „Gatyaülep”-ként emlegetett hajdani Munkásotthon (a Szapáry úti óvodával szemközti épület) műintézménye ugyancsak a kisemberek kedvelt szórakozóhelye volt.

Stőgermayer Antal szolnoki kocsmáros pedig egy személyben vendéglős is volt. Világot látott, igen művelt ember hírében állott, aki vélhetően a maga és társasága szórakoztatására még egy szakácskönyvet is kiadott. A kulináris élvezeteket nyújtó kötet napjainkban mindinkább aukciók ritkán előforduló, értékes tétele.[37] Stőgermayer „birodalma”, a legendás Aranylakat vendéglő hosszan elnyúló, sárga tömbje, „aranybetűs” cégérrel a Móricliget (a mai Tiszaliget) keleti bejárata mellett állt.[38] A műintézmény három teremmel és egy igen tágas kerthelyiséggel is rendelkezett.[39] Az Aranylakat végül a II. világháborúnak esett áldozatául.[40]

A mai Hősök terén, az SZTK rendelőintézet előtti park helyén állt a Rőtökör, más néven a Vörös Ökör fogadó, Fuchs Herman, vagy egyszerűen csak Manó bácsi vállalkozásának épülete egészen az 1910-es évek elejéig. Az a hír járta, hogy a XIX–XX. század fordulója után ez volt a szolnoki bohémvilág kedvenc helye. Nemcsak azért, mert gyakorlatilag egész nap nyitva tartott, hanem azért is, mert specialitásai közé tartozott a libamájas káposzta, a tejfeles borjúfej-pörkölt, a vadkacsaragu, meg a túzok-haché. Igazi ínyenceknek fölszolgáltak itt békacombot is – francia módra, paradicsomosan, illetve bécsiesen kirántva, vagy csak úgy, egyszerűen, tejfellel és nokedlival.[41] Egyébként Manó bácsi savanyúsága, különféle hideg sültjei és forralt bora messze földön híres volt, s vonzotta a vendégeket. A Rőtökör tehát sajátos szolnoki műintézmény volt. A Pozderka, a Thomek meg az Olasz nevű kocsmák mellett és előtt kétségkívül élen járt népszerűség tekintetében. „Nappal a város söpredéke ivott és szórakozott itt. Este korán bezárt, és kora hajnalban nyitott ki. És egy félóra múlva itt volt Szolnok minden számottevő lumpja…[42] A mai Eötvös téren hajdan az Oroszlánhoz címzett kocsma-fogadó várta nyájas vendégeit.[43]

1914-re a szolnoki kocsmák száma valamelyest csökkent, összesen 37 működő városi kocsmáról tudunk.[44] A nagy kocsmaéletnek és a kávéházak fénykorának aztán a hosszúra nyúlt és vesztes I. világháború, a forradalom, a Tanácsköztársaság és a román megszállás időszaka vetett véget.[45]

A két világháború között pedig a következőképpen alakult Szolnok kocsmáinak száma: 1926-ban 43, 1933–1935 között 49 kocsma, 1938-ban pedig összesen 120 kocsma és vendéglő működéséről tudunk – külön-külön számbeli adat nélkül. A kocsmák 1926. évi számához egyébként még hozzá kell vennünk a különböző körök, egyletek, pártok által üzemeltetett öt kocsmát és hat italkimérést, valamint további két, magántulajdonban lévő italkimérést.[46] Ezekben aztán a fönt vázoltakhoz hasonlóan „nagy élet” folyt, amelybe nyilván beletartozott az is, hogy itt terjedtek leginkább a helyi babonák. Pl.: „Ha erős csuklásod van, meg kell magadat ijeszteni. Jó, ha észrevétlenül hátulról vizet öntenek a nyakadba vagy pisztolyt sütnek el a hátad megett. Ha az sem használ, valakinek azt kell tőled kérdezni: – Mit pletykáztál te rólam? – Gondolkozóba esel, és nem csuklasz tovább.[47] A hangos kocsmaéletnek aztán – legalábbis egy időre újfent – a II. világháború vetett véget.

II. Fogadók

Az első szolnoki szálló a mai megyeháza helyén állt Zöldfa fogadó volt. Azt is tudjuk, hogy az 1700-as években e helyütt már különböző italok „kortsomároltatása” folyt.[48] Ez a vendéglátó műintézmény még a XIX. század második felében is leginkább a „köznép” befogadója volt,[49] legyen szó italról, ételről vagy éppenséggel éjszakai szállásról. A fogadó vezetői ez idő szerint is Szolnok városától bérelték az üzemeltetés jogát. Még később, 1877–78-ban a város ennek az épületnek a telkére építette fel az új vármegyeházát.

A fogadók mint vendéglátó műintézmények sorában a második legrégebbi a Fehérló fogadó volt. Épülete – Szolnok főterének egyik legrégibbikeként – a mai Kossuth tér–Tisza Antal (hajdan nem véletlenül Fehérló) út sarkán állott az 1700-as évek közepétől. Mivel akkoriban ezen a területen volt a piac is, Oberlander Antal nem véletlenül nyitott itt vendéglőt.[50] Az 1767-es összeírás tanúsága szerint a fogadónak Taszler János volt a vezetője, s keze alatt egy férfi és két női alkalmazott szorgoskodott a vendégek kiszolgálásán.[51]

Az igazán színvonalasnak nevezhető szolnoki vendéglátás azonban még jó néhány évtizedet váratott magára, mivel 1807. május 15-én, I. Ferenc császár és király (1792–1835), valamint neje, Ludovika királyné szolnoki látogatásakor, amidőn a városban egy napot és egy éjszakát töltöttek, az uralkodópár a fogadók közül sem egyikben, sem másikban nem szállt meg, inkább kíséretével együtt a sóhivatal egyik épületében múlatta az időt.[52] Itt-tartózkodása idején egyébként az uralkodó kihallgatást is tartott a helyi katonai parancsnokság, a város, valamint az egyház képviselői részére. A céheknek pedig – példás viselkedésükért – még elismerését is kifejezte.[53]

A Fehérló fogadó aztán egy francia menekült, bizonyos Prandner lovag irányításával élte fénykorát az 1800-as évek első felében.[54] A fogadóban 1819-ben Ferdinánd Habsburg trónörökös (később V. Ferdinánd néven magyar király 1835–1848 között), majd 1845-ben gróf Széchenyi István is megszállt. Hovatovább a város legjelesebb társasági helyévé nőtte ki magát, amidőn az átutazóknak éjszakai szállást, a helyieknek társas összejöveteli lehetőséget, napi kávézást kínált, a vándorszínészeknek pedig előadási lehetőséget nyújtott.[55] 1860 után azonban sokat veszített jelentőségéből.[56] A dísztelen, rozzant épület az 1880-as évek végén arra ösztönözte a városatyákat, „hogy a város elbontassa s helyén a rendes szabályozott vonalban, díszes frontképzéssel egy modern stylű, megyei fővárosunk főterére illő épület emeltessen”.[57] 1890-ben végül le is bontották. (Helyén a volt Pénzügyigazgatóság székháza – ma a Verseghy Ferenc Könyvtár épülete – áll.) Sajnos azonban nem maradt ránk semmiféle fogadóbeli tárgyi emlék – még egy cégér sem, akárcsak a Zöldfa fogadó esetében.

III. Szállodák

Az 1860. esztendő igen jelentős év volt Szolnok vendéglátásának történetében. Obermayer Lajos ácsmester ugyanis ebben az esztendőben építette föl a klasszicista stílusú Magyar Király Szállodát, az első igazán korszerűnek nevezhető, nívós szolnoki vendéglátó műintézményt. (Az épület napjainkban a Damjanich János Múzeum otthona.) A szálloda a második emeletes épületnek számít a városban. Sajnos a szobákra, a férőhelyekre és a személyzetre vonatkozó adat nem maradt fenn, az épületben működtetett kávéház méretét és befogadóképességét sem ismerjük. Mindezekre csupán az épület méreteiből következtethetünk. Azonban nyomban hozzá kell tennünk ehhez azt a tényt, hogy az egész épület nemcsak a vendéglátást szolgálta. Falai között, a földszinten kapott elhelyezést – egy 1887. évi leírás tanúsága szerint – a Külső-Szolnoki Takarékpénztár, valamint a helyi távíróhivatal is.[58] Az épületnek különösen szép része a szegmentes, íves árkádos udvar. A főhomlokzat közepén a mai bejárat egyúttal kocsibejáró is volt, az érkező hintók a hátsó udvarban kaptak helyet.[59] A csak „Magyar Király” néven híressé vált vendéglátó műintézményt mintegy két évtizedig üzemeltette bérleti jog alapján Fischbein (Fodor) Dániel.[60]

Az 1879. évi alispáni jelentés tanúsága szerint Szolnokon már „Szálloda 4 van 35 vendégszobával”.[61] Ezek közé tartozott a vasútállomás mellett a fönt említett Zóna és a Vasút is.[62] Aztán a XX. század elején továbbra is négy szálloda üzemelt Szolnokon. 1914-ben a következő hat szálloda működéséről van tudomásunk: Nemzeti, Fehérló (nem az eredeti, hanem újonnan épített szálloda), Páris, Korona, Erzsébet és Kossuth.[63]

Amíg nem épült föl a Tisza Szálló, a Magyar Király Szálloda épületébe hívták, majd ott szállásolták el a megyei és városi tisztviselők által meghívott művészeket is. Sziklai Kornéliáról, a neves primadonnáról az az érdekesség is fönnmaradt, hogy mindig szívesen utazott Szolnokra, mivel szerinte a világon sehol máshol nem készítettek olyan jóízű ráklevest, mint itt.[64] Az épületben szállásolták el Reményi Ede hegedűművészt is, aki országos hangversenykörútja teljes bevételét a pesti Petőfi-szobor fölállítására ajánlotta föl. Az étterem és a kávéház rendszeres vendége volt August von Pettenkofen, a kiváló bécsi festő, a Művésztelep megalapozója is, természetesen más képzőművészek társaságában. Deák Ébner Lajos, Mednyánszky László és a többi Szolnokon lakó és alkotó művész is szívesen tartózkodott itt. Persze a személyzet is kitett magáért. Amikor pl. a Dreyfus-per kapcsán értesültek arról, hogy Émile Zola francia író védőügyvédjét leszúrták, 1899-ben táviratot küldtek Franciaországba, a következő szöveggel: „Labory védőügyvéd [részére], Rennes [Franciaország]. Részvétünk enyhítse fájdalmát. A Magyar Király Szálloda főpincérei”.[65]

Az első híres szolnoki prímás, akiről emlékek maradtak ránk, Rácz Rudi volt. Hegedűje a Magyar Királyban „sírt fel” rendszeresen. A korabeli beszámolók szerint ő volt kora egyik legnagyobb dalművésze, akinek csodálatosan előadott nótáiban minden este zsúfolásig megtöltött kávéházi vendégsereg gyönyörködött.[66] A cigányprímás alakjáról és muzsikájáról a korabeli helyi sajtó a következő életképet festette: „Az a barna arc, azokkal a mélytüzű szemekkel, melyekben néha felvillan a művészet szikrája, megérdemli, hogy róla is megemlékezzünk. A Wechsler kávéházban hetenként kétszer vidítja nyirettyűjével a közönséget, táncmulatságaink alatt ő húzza a talpalávalót, s ha Rudinak kedve van, úgy sír-rí, majd ujjong az a száraz fa [=a hegedű] a kezében, hogy az embert ellenállhatatlanul magával ragadja. Kár, hogy a bandának néha híja van, mert ha mind együtt vannak, hét vármegyén sem találni olyan bandát, mint a Rudié.[67] Halála után egyébként Farkas János lett a szolnoki prímáskirály, aki előbb ugyancsak a Magyar Király Szállodában húzta, majd pedig a Nemzeti Kávéházban.[68]

A már említett Fodor az eltelt mintegy két évtized után már igen korszerűtlennek ítélte a Magyar Királyt – az elavult szállodát, a szűkös és alacsony kávézóhelyiséget. Ezért a XIX. század végén gondolt egy nagyot, s nekikezdett saját szállodája fölépítésének a Molnár (ma Szapáry) utcában, azon a helyen, ahol korábban a parkkal övezett kis református templom állott. A körültekintően és alaposan előkészített építkezésbe azonban csaknem belebukott, mert közben elfogyott minden pénze. A munkálatok mintegy félévig szüneteltek. Végül Lippich Gusztáv, a Mezőgazdasági Bank igazgatója – később Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánja – segítette ki szorult helyzetéből, amidőn kijárt számára egy jelentős összegű kölcsönt a nagyszabású építkezés folytatásához.[69] A munkálatok akkori számítás szerint horribilis összegbe, mintegy negyedmillió forintba kerültek. Fodor egyébként még az építkezés megkezdése előtt sógorával együtt tanulmányozott számos szállodát, vendéglőt és kávéházat Velencétől Berlinen keresztül egészen Párizsig.

Magát az épületet a remek szakember hírében álló szegedi építőmester, Kocsis kivitelezte: az összesen 60 vendég befogadására alkalmas 33 szállodai szoba mellett az épület földszintjének két szárnyán helyet kapott egy étterem, egy kávéház, valamint egy bálterem is. S az eredmény páratlan siker lett: az 1895. január 1-jén megnyílt Nemzeti Hotel – vagy ahogyan a köznyelv emlegetni kezdte, „a Nemzeti” – sokkal többre sikeredett egyszerű szállodánál – nem sok idő múltán valóságos kultúrközponttá, mintegy Európa üzenetévé nőtte ki magát.

A városban még híre sem volt a közvilágításnak, amikor a Nemzetiben már volt áramfejlesztő, az egész épületet behálózta a gázfűtés, ami aztán igazán különleges atmoszférát teremtett a szökőkutas télikert körül. Szabó Barna helyi lapszerkesztő és országos hírű újságíró az új vendéglátó műintézmény jelentőségét a következőképpen fogalmazta meg: „Olyan is lett Fodor Dániel alkotása – saját villamos teleppel, ártézi kúttal, gyönyörű táncteremmel, télikerttel –, hogy még Pestről is csudájára jártak…[70] Mindennek oka Fodor azon nagyszabású törekvéséhez köthető, miszerint szerette volna – és meg is valósította – egyszerre asztalhoz ültetni a folyton üres zsebű katonatiszteket, a környékbeli gazdag földbirtokosokat, valamint a szolnoki polgárokat. Az étterem és a kávéház helyiségei egyenként 500 vendég befogadására voltak alkalmasak, a gázfűtés pedig nemcsak a szobákat, hanem a folyósokat is ellátta meleggel. A kávéház a főúri kastélyok legdíszesebb fogadótermét idézte, süppedő szőnyegekkel, aranycirádákkal és tükrökkel mindenütt. Egyszerre csaknem 1500 vendég szórakozhatott az ízlésesen berendezett termekben.

A fűthető bálteremben télen is játszhattak a különböző színtársulatok – Farkas Ferenc jeles kis színi tanodája is ide járt, sőt, Mariházy (Kövér) Miklós tiszaföldvári földbirtokos mint színi direktor is itt kezdte pályafutását, operett csillagaival együtt.[71] S ha már a csillogásról van szó, idézzük a Jászság című lap egyik 1895-ös cikkéből a következő érdekes részletet: „A Tisza melletti megyei székvárosnak egyik legnagyobb látványosságát képezi a Fodor-féle Nemzeti Szálloda, az ő tündérmesébe való berendezésével. Ha a kapu bejáratánál este a villamos ívlámpák kigyúlnak, megvilágítják fényükkel az egész Szapáry utcát, és most télen… a köznép naiv egyedeit csalják oda, kik százával állnak kordont a nagy hidegben, és nem restellik órákig bámulni az intenzív és mégis szolid fénynek e két kifogyhatatlan forrását… Az intelligens szemlélő pedig, ha figyelmesen végignézte e közcélú palota pompás és mesterileg kényelmes berendezését, minden legapróbb részletében, éppúgy elámul a tökély előtt, mint kint a járdán a nép gyermeke, a két villamos lámpa megcsodálásában… a szobák [is] kiváló fényesen vannak berendezve, valamennyit gázfűtés melegíti és villany világítja… Egy földalatti nagy helyiségben vannak gépek fölállítva. Két óriási kazán táplálja a 40 lóerejű Hötzer-féle stabil gépet, és ez mozgatja a vízvezeték szivattyúját és a két dinamógépet, melyek közül a nagyobb a világítást, a kisebb a szellőztetést végzi…”[72]

A Nemzeti Szálloda megépítése után hamarosan meg is szűnt a Magyar Király, amelynek vezetését Fodor távozása után Wechsler Miksa vette át. Ezután a Nemzetibe jártak szórakozni az urak, a Lloydba pedig a kereskedők.[73] Összességében megállapíthatjuk, hogy a Nemzeti jelentősége nem kevesebb, minthogy ez volt városunk első igazán modern komplex vendéglátó műintézménye: az épület teljes egészében és kizárólagosan a vendéglátást szolgálta.[74]

A Nemzeti fénykorának is az I. világháború vetett véget. Aztán 1919. április 14-én államosítottak valamennyi szolnoki szállodát és éttermet, mint a Korona, az Erzsébet, a Kossuth és az ún. Lopocsi-féle szállodát. A Nemzeti Szállodát, éttermet és kávéházat, az Erzsébet Szállodával és a Lopocsi-féle műintézménnyel együtt Romváry Ragg Rezső szakszervezeti elnöknek mint ideiglenes üzemi biztosnak rendelték alá, a többi említett szállodát Sternát István szakszervezeti titkár felügyeletére bízták.[75]

A Nemzeti soha többé nem nyerte vissza régi fényét.[76] A jeles magyar író, Nagy Lajos 1932-ben pl. a következőket jegyezte föl: „A vendégek száma nem sok. A főpincér »Adósok lajstroma« c[ímű]. aktája igen terjedelmes, legalábbis fővárosi nívón mozog. Leginább hátul, a kávéház mélyén csoportosulnak [a vendégek], ahol kétféle nemzeti [kártya]játék folyik: a múltat marasztaló alsós és a jelent kifejező römi. Katonatiszt is kártyázik, kereskedőkkel, sőt kereskedelmi ügynökkel, ami valami mégis a demokráciából…”[77]

1926-ban négy szálloda működött a városban: a Nemzeti, aztán a Lopocsi-féle a Baross utca–Sütő utca sarkán öt szobával, a Korona a vasútállomással szemben 11 szobával, valamint a Kossuth Szálloda szintén a vasútállomás környékén hat szobával. A négy szálloda tehát összesen 55 szobával rendelkezett. Ehhez azonban nyomban hozzá kell tennünk, hogy mindezek a Nemzeti kivételével gyakorlatilag nem számítottak az akkori követelményeknek megfelelően korszerű szálláshelyeknek.

1937-re már csak három szállodája maradt a városnak, ugyanakkor a férőhelyek száma 115-re emelkedett. A három szálloda a következő volt: a Nemzeti immár 40 szobával (60 férőhellyel), a Korona 11 szobával (17 férőhellyel), valamint új színfoltként a Tisza Szálló és Gyógyfürdő 28 szobával (38 férőhellyel). Villany- és vízvezeték immár mindhárom szállodában volt, a melegvíz-szolgáltatás is csak a Koronából hiányzott.

Közben, 1926-tól a Nemzetit Szántó Gyula bérelte, 1930-tól pedig egészen az államosításig Ivanits József vette át a műintézmény irányítását.[78] A Nemzeti két világháború közötti vegetálásának végül 1944 őszén az vetett véget, hogy egyszerűen szovjet hadikórházzá alakították át, később viszont a városi rendőrkapitányság épülete lett. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az épület hányatott sorsa sajnos azóta sem ért véget.)

Az ún. Speyer–kölcsönből neobarokk stílusban épült Tisza Szálló 1928. április 14-én nyitotta meg kapuit a vendégek előtt. A műintézmény átadásának körülményei azonban nem voltak a legkedvezőbbek, mivel a gazdasági világválság hajnalán történt a nagy esemény. Akárhogyan is alakult, napjainkig ez a legpatinásabb szolnoki szálloda.

Az új vendéglátó műintézmény első bérlője Weszther Rudolf, a pályaudvar vendéglőjét bérlő Weszther István fia volt. Ettől kezdve ez lett a város első számú szórakozóhelye. Ide jártak a város urai, a környékbeli uradalmak gazdag birtokosai, s ettől kezdve itt tartották a nagyobb összejöveteleket és bálokat is. Az 1928-ban megjelent Magyarországi túrakönyv a következőképpen jellemzi a Tisza Szálló programját: „A szálló halljában délutánonként táncos teák (five o’clock tea), este az étteremben és kávéházban pedig jazzband[a] és cigányzene felváltva szórakoztatják a vendégeket.[79] A műintézmény híres vendégei közül csupán Móricz Zsigmond írót említjük meg, aki a szolnoki gyógyvíz nagy kedvelője volt, s szívesen ücsörgött és nézelődött annak fedett árkádsora alatt. Az épület ’30-as évek második felében kezdődő hőskorának a II. világháború vetett véget. A szállót a hadiesemények kapcsán kórházzá alakították, s csak 1946-ban nyitották meg ismét a nagyközönség előtt – szerencsére azóta is eredeti funkciójának megfelelően üzemel. A megújult étterem első vendégeit is ismerjük, 1946. május 1-jén azon munkások személyében, akik újjáépítették a belvárosi Tisza-hidat, s akiknek tiszteletére a város vezetői az ünnepélyes átadás napján ebédet adtak.[80]

Utószó

A rendelkezésre álló adatok segítségével – a terjedelmi kereteken belül – igyekeztünk minél teljesebb és érdekesebb vázlatot adni Szolnok vendéglátásának múltjáról. Láthattuk, hogy a fejlődés iránya – akárcsak a többi város esetében – az egyszerű italkiméréstől a kocsmán és a fogadón át egészen az európai színvonalú szolgáltatást nyújtó szállodáig terjed. Az is nyilvánvaló, hogy már a XVIII. század előtt számolhatunk helyi vendéglátással, de ezt levéltári és egyéb adatok hiányában még nagy vonalakban sem ismerjük.

Kis Krisztián Bálint

 

[1] Palugyay Imre: Jász–Kún Kerületek s Külső–Szolnok vármegye leirása. Pest, 1854. Hasonmás kiadás: Bp., 1993. 334–335. A mai helyesírás alapelveinek megfelelően [a szerző magyarázataival és kiegészítéseivel].
[2] Mattyasovszky Ferenc jelentése az udvari kamarához, Szolnok város állapotáról 1714-ben. In: Olvasókönyv Szolnok megye történetéhez. Összeáll.: Antal Árpád. Szolnok, 1969. 54.
[3] Botár Imre: Szolnok települési, népesedési és gazdasági viszonyai a XVIII. században. Szolnok, 1941. 10.
[4]Botár i. m. 48.
[5] Botár i. m. 54.
[6] Gémes László: Szolnok kereskedelmének és vendéglátásának története. Szolnok, 1976. 22.
[7] Botár i. m.  53–54.
[8] Botár i. m.  63. Vö. Gémes i. m. 22.
[9]Cseh Géza: Szolnok város utcanevei. Szolnok, 1993. 92.
[10] Vörös István: Rajzok Szolnok város múltjából. Szolnok, 2005. 61.
[11]Palugyay i. m. 363.
[12]Cseh i. m. 62., 82. és 92.
[13]Cseh i. m. 53.
[14] Cseh i. m. 56.
[15]Idézi: Gémes i. m. 46.
[16] Cseh i. m. 78.
[17] Cseh i. m. 106.
[18] Tiszai Lajos: Szolnokország. Szolnok, 2001. 25.
[19] Szolnok (Fejezetek a város múltjából). Szerk.: Vidor Győző. Szolnok, 1927. 70. Idézi: Gémes i. m. 1976. 43–44. és Szabó László: Szolnok város művelődéstörténete 1075–1990. Szolnok, 1998. 97.
[20]Idézi: Gémes i. m. 42.
[21] Kósa Károly: Szolnoki kocsmakalauz 1894. Internetes forrás: http://kosakaroly.hu/irasok/kocsma/kocsma.html A letöltés ideje: 2015. nov. 22.
[22] Vörös i. m. 61.
[23] Tiszai i. m. 24–25.
[24] Idézi: Tiszai i. m. 21.
[25]Gémes i. m. 29–30.
[26] Vidor i. m. 68.
[27] Vidor i. m. 69. Vö. Gémes i. m. 31.
[28] Vörös i. m. 59.
[29] Tiszai i. m. 22.
[30] Vidor i. m. 68.
[31] Tiszai i. m. 25.
[32] Vidor i. m. 72. Idézi: Szabó i. m. 97.
[33] Cseh i. m. 94.
[34] Idézi: Tiszai i. m. 25.
[35] Szabó Barna: Meseváros (Írások a régi Szolnokról és öreg szolnokiakról). Szolnok, 1941. 43.
[36]Kaposvári Gyula: Szolnok képekben. Szolnok, 1984. 175.
[37] Az eredeti kötet sajnos a megyei gyűjtőkörű Verseghy Könyvtár állományában sem található meg. A kiadvány bibliográfiai adatai: Halak, vadak elkészítése. A magyar konyha számára összeáll.: Stőgermayer Antal. Szolnok, 1912. [Nyomtatta: Kongorácz Nyomda, Törökszentmiklós.] 170 p. Új kiadás: Hermit Könyvkiadó Bt. (Nemzeti Örökség Kiadó), Onga, 2015. 190 p.
[38]Tiszai i. m. 146.
[39] Gémes i. m. 75.
[40] Tiszai i. m. 146–147.
[41] Tiszai i. m.  24.
[42]Vidor i. m. 72. Idézi: Gémes i. m. 45.
[43] Cseh i. m. 40.
[44] Gémes i. m. 42.
[45] Szabó i. m. 98.
[46] Gémes i. m. 71.
[47]Meseváros 79.
[48]Gémes i. m. 22–23. Vö. Tiszai i. m. 194.
[49] Szabó i. m. 96–97.
[50] Tiszai i. m. 23.
[51]Botár i. m. 63. Vö. Gémes i. m. 22.
[52]Vö. Gémes i. m. 30., ahol 1807. március szerepel.
[53]Vidor i. m. 101.
[54] Tiszai i. m. 194.
[55]Szabó i. m. 96.
[56] Gémes i. m. 29–30. és 43.
[57] Kaposvári i. m. 87.
[58] Gémes i. m. 30.
[59] Kaposvári i. m. 85.
[60] Gémes i. m. 45.
[61] Gémes i. m. 42.
[62] http://kosakaroly.hu/irasok/kocsma/kocsma.html A letöltés ideje: 2015. november 22.
[63] Gémes i. m. 42–43.
[64] Tiszai i. m. 23.
[65]Idézi: Kaposvári i. m. 85.
[66]A városi köznyelven csak „szolnoki cigánykirály-ként emlegetett Rácz Rudiról élvezetes, anekdotikus leírást közöl: Szabó Barna: Ismeretlen Szolnok. Szolnok, 1941. [74]–80.
[67]Szolnoki Híradó, 1886. jan. 3. Idézi: Szolnok. A várispánságtól a harmadik évezred küszöbéig. Szerk.: V. Szász József. Bp., 2000. 139.
[68] Tiszai i. m. 211.
[69] Gémes i. m. 45.
[70] Meseváros 66. Idézi: Szolnoki etűdök. Szolnok, 2008. [44.]
[71]Tiszai i. m. 195.
[72] Idézi: Kaposvári i. m. 100. Részben idézi: Szabó i. m. 92.
[73] Vidor i. m. 70. Vö. Gémes i. m. 44.
[74] Gémes i. m. 46.
[75]Gémes i. m. 55.
[76]Tiszai i. m. 196.
[77]Idézi: Gémes i. m. 73.
[78] Gémes i. m. 74.
[79] Idézi: Gémes i. m. 73.
[80] Gémes i. m. 89.