Harminc éve hunyt el Galgóczi Erzsébet Kossuth-díjas magyar író, forgatókönyvíró.
A mindig tündéri Szabó Magda a következő levelet küldi Galgóczi Erzsébetnek évekkel korábban: „Ha véletlenül előttem halnál meg, mindig úgy emlékezném Rád, amint állsz egy nem akármilyen, hanem magyar – ganajtúrók lakta – puszta közepén, a szemed villámlik, a szádból láva jön, és irtózatosan ordítva átkozol mindenkit, aki miatt nem lehet szebb a világ. És körötted és mögötted semmi, mert a magány is úgy kísér, a próféták magánya, mint másokat a kutya. Mindenki, aki dicsér, lapos dolgokat ír Rólad, de én látlak ott a puszta közepén, még az orrodból is meg a füledből is tűz csap ki.” Ménfőcsanakon születik nyolcgyermekes paraszti családba. „Úgy írt, ahogyan a parasztember kapál. Beleírta Európa egyetemes irodalmába a ménfőcsanaki parasztokat. Úgy beszélt az írott nyelven, mint aki a zsoltár hangján szól..” – mondja róla egyik neves pályatársa.
Az életmű számomra a Pókháló című kisregénnyel (1972) kezdődik. Az ajánlótól hallom, hogy az írónő leszbikus, ami magában is izgalmasabbá tette az összes Bardot-szépségű írónőnél. Ez a dolgozat humor-része. Bardot-szépségű írónő nem akad, az írónők rendszerint nem a szépségükkel hódítanak. Arról nem beszélve, szép nő ne legyen író, mert az író munkája robotos és bizonytalan, a szép nő pedig az érvényesülés sokkal egyszerűbb módozatai közül választhat. Ha mégis úgy alakul, hogy okos is és szép is egyszerre, nagy eszében biztos, szépségében kevésbé, miután ráébred, ő bizony szép nő, nagyon gyorsan bevágja a számítógépet a polc alá. És ez így van rendben. A Pókháló tragikus sorsú hőse jó ember, hozzáértő, agyonhajszolt téeszelnök, akit az éltet, „ez a hét még nehéz lesz”, aztán majd kissé fellélegezhetnek, jut idő családra, egyébre. De minden következő hét nehéz, sőt egyre nehezebb, mert ez az ember helyt akar állni, elvégezni minden rábízott feladatot, s úgy, hogy nyugodtan nézhessen szembe azokkal, akik őt vezetővé választották. Hiába a hit, a szorgalom, az elhivatottság. Elbarmolt rendszer nem javítható, csak a többre hivatott életeket nyeli be, teszi reménytelenné. Galgóczi feladatcentrikus, mint a szakember, aki tudja, amit ma nem végez el, holnapra marad, de akkor mi történik a holnap elvégzendőivel?
Híres, rangos író. De hiába háromszoros József Attila-díjas, (1978-tól Kossuth is), a nyolcvanas évek közepén megesik, hogy szétzavarják a készülő tévéjáték stábját, mert egyes Győr megyei vezetők utánanyomoznak a forgatókönyvnek, és úgy vélik, Galgóczi a megyei elvtársakról veszi a mintát a megjelenítendő korrupt, tolvaj vezetői garnitúrához. Nincs új a nap alatt. Okkal, a forgatókönyv megtörtént esetet dolgoz fel. Galgóczi a riport, az irodalmi szociográfia, az elbeszélés, a regény mestere. Elsősorban a mindennapok valósága foglalkoztatta, így rendre a fejére vert a hatalom. Ha megadatik számára, hogy megélje a kilencvenes éveket, ő lehetett volna e korszak változásainak egyik leghitelesebb szavú megörökítője. Galgóczi Erzsébet a pálya csúcsán „tragikus hirtelenséggel” – ahogyan az újságok tudósítanak – szakította félbe az életművet. Elfáradt. Elege lett. Egyedül maradt, ahogyan Szabó Magda jósolta. Nem bírta tovább. A mű így is teljesnek látszik. Csak az őt ismerőknek van hiányérzete halála évfordulóján.
És még valami. “A nők többsége túlságosan hamar kiesik. A női kánon üres helyekkel van tele. Nehéz volna bárkibe is kapaszkodni, bárhol helyet foglalni. Vagyis: ott, ahol csak üres székek vannak, túl könnyű leülni. Nincs hagyomány, mert nincsenek elődök. Anyák pedig kellenek a gyerekek mellé. Akárhonnan nézzük: nőírónak lenni szopás Magyarországon.” – írja Kiss Noémi a Magyar Narancsban Galgóczi kapcsán 2007 augusztusában. Ebben egyet kell értenünk.
Onagy Zoltán írása, https://www.irodalmijelen.hu
