Nagy János a szülőföldről, a fiatalok lehetőségeiről és az Országos Kéktúráról
Ma a legfontosabb sorskérdés az, hogy egyre több magyar gyermek szülessen, és ezek a megszületett gyermekek minél egészségesebb környezetben nőjenek föl – fogalmazott a Honismeretnek adott interjúban Nagy János. A Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára – folyóiratunk olvasójaként is – elmondta gondolatait a honismeretről, a legfontosabb nemzeti kérdésekről, valamint az Országos Honismereti Akadémia idei helyszínéről, Esztergomról. Rámutatott arra is, hogy miért szívbeli kérdés Magyarországon élni, és miért érdemes elindulni egy úton a Kárpát-medencében.
– Mit jelent Önnek a szülőföld és a magyarság?
– Nagyon sokat jelent számomra az a vidék, ahonnan származom. Bárándon, egy Hajdú-Bihar vármegyei faluban nőttem fel, egy kicsi, ám összetartó közösségben. Rengeteget köszönhetek a szüleimnek és a református gyülekezetemnek egyaránt. Olyan értékeket hoztam vidékről, amelyeket a fővárosban fölnőve valószínűleg nem tudtam volna elsajátítani. Ilyen például az, hogy megtanultam a munka értékét és becsületét, és azt az egyszerűnek tűnő bölcsességet, hogy előbb vagy utóbb minden munkának meglesz az eredménye. Ezt a saját életemben mindennap visszaigazolva látom.
– Ezt erősítették meg Önben a tanárai is?
– A Debreceni Református Kollégiumba jártam középiskolába. Ebben az ősi intézményben különösen zárt rendszerben működött az oktatás. A kollégiumban tudtuk megérteni igazán, hogy egy tizenéves fiatalnak milyen lehetőségei és esélyei vannak. Egészen sajátos kis világot tudtunk ott belakni attól kezdve, hogy első alkalommal beléptünk az intézmény ajtaján, egészen addig, hogy az érettségi idején a legvagányabb srácok is zokogva énekelték a Csak vezess, Uram, végig… kezdetű éneket. Megtanulhattuk, hogy a közösség és az egyén érdekeit miként lehet összehangolni, valamint azt is, hogyan viszonyuljunk a másik emberhez. Az akkori kisebb és nagyobb közösségekben elsajátított tudást a mai napig tudom kamatoztatni.
– Milyen szerepe van az identitásnak manapság?
– Olyan világban élünk, amelyben sok minden bizonytalanná válik, és elvesznek bizonyos – korábban határozott – kontúrok. Ma egyre fontosabb szerepe van az identitásnak. Ez alatt érthetjük a vallási identitást, vagyis az Istenhez való viszonyt, illetve a nemzeti természetű identitást, valamint a szexuális identitást. Jól láthatóan olyan folyamatok zajlanak manapság a nyugati világban, amelyek megpróbálják eltörölni ezt a három identitáselemet. A mi konzervatív közösségünk egyik célkitűzése, hogy ezeket ne csak továbbadjuk az utódainknak, hanem általuk meg is erősítsük magunkat a jelenben. Én ezért dolgozom nap mint nap.
– Mai sorskérdéseink ezen három identitáshoz kapcsolódnak?
– Igen, de a legnagyobb nemzeti sorskérdés a nyolcvanas évek közepe óta a Fekete Gyula által jelzett demográfiai probléma, ugyanis jól látszik, hogy a magyarság fogy, nemcsak a határon túli területeken, hanem Magyarországon is. A fő kérdés az, hogy meg tudunk-e maradni nemzeti közösségként. Márpedig az a társadalom, amely biológiailag nem tudja fenntartani magát, az egy idő után el fog veszni. Egy magyar rémálomról szóló történet szerint a Teremtő egy napon kihúzza az élők sorából a magyarokat, így az utolsó magyar is eltűnik a világból. A nagy népek esetében ez elképzelhetetlen, de matematikai képletekkel kiszámítható, hogy ez a rémálom a magyarság esetében elvileg megvalósulhat. Ezért azt gondolom, a legfontosabb sorskérdés az, hogy egyre több magyar gyermek szülessen, és ezek a megszületett gyermekek minél egészségesebb környezetben nőjenek föl. Ezt akár erkölcsi környezetvédelmi kötelezettségnek is tekinthetjük, és az Alaptörvény is ebből a gondolatból sarjadt ki.
– Milyen megoldási lehetőségek vannak a demográfiai kérdésekre?
– Az lenne a cél, hogy a családalapítás és gyermekvállalás trendivé váljon a fiatalok számára. Ez egyrészt kulturális változást jelent, másrészt ennek vannak anyagi feltételei is. Ismert a magyar kormány elmúlt 14 évben folytatott munkája: olyan családokat támogató intézkedések születtek, amelyek ma is azt szolgálják, hogy minél több gyermek szülessen Magyarországon.
– A nemzetpolitikának milyen eredményei vannak, és milyen feladatokat kell elvégezni?
– Nem véletlen, hogy 2010-ben az akkori új kormány egyik első törvénye az egyszerűsített honosításról szólt. Szintén az első törvények közé tartozott június 4-nek a nemzeti gyásznapból a nemzeti összetartozás napjává történt átalakítása. Nekünk a 20. század rendkívül sok kárt okozott, óriási veszteségeket szenvedtünk el, ezért tudatosítanunk kell magunkban, hogy már a létezésünk ténye is siker. Amikor a Kárpát-medencében járok, mindig azt tapasztalom, hogy annyi baj és vész között mégis állunk, és megvannak a politikai, társadalmi, gazdasági támogatói a helyi magyar közösségeknek, akikkel partnerként együtt tudunk dolgozni.
– Hogyan látja a honismeret szerepét?
– A honismeret szinonimája a honszeretet. Akkor tudunk valamit szeretni, ha ismerjük. Nagyon elterjedt betegség a mai korunkban a kommentműveltség, amely arról szól, hogy emberek tömegeinek van véleménye mindenről – anélkül, hogy meglennének a szükséges ismereteik adott ügyben. Ez egyre terjed, és ellentétes a demokráciával. A honismereti munka és az Önök kezdeményezései azért támogatandók, mert mélyfúrást végeznek egy-egy témában, és miután ezeket az emberek a folyóiratukban elolvasták, utána tudnak véleményt alkotni. A kommentműveltség a tömegekkel el tudja hitetni, hogy érdemes csatlakozni egy-egy influenszer véleményéhez. Ez az elbutítás és elbutulás egyik formája, és ez ellen csak egyféleképpen lehet védekezni: a tanulással. Minden egyes nap úgy kell lefeküdnünk, hogy többek lettünk, mint amikor reggel fölkeltünk.
– Miként tudom megismerni a hazámat, az otthonomat, a környezetemet?
– Kétféle módon: vizuálisan, vagyis könyvek, folyóiratok, online tájékozódás által, de ennél sokkal meghatározóbb élmény, amikor elmegyünk a helyszínre, és megtekintjük a tájat, a természetet, beszélgetünk emberekkel, és szemügyre vesszük az épített örökséget, a kultúrát. Egészen más képet mutat így a táj, mintha csupán képeket látunk, könyvet olvasunk róla. Az egyik kikapcsolódási formám a túrázás. Amikor elkezdtem az Országos Kéktúrát, akkor még nem gondoltam, hogy milyen sokat is tud adni egy-egy túra. Ezek által egyrészt megismerhetem a hazámat, láthatom, hogy milyen fantasztikus helyek vannak Magyarországon. Amit a franciák mondanak a saját országukról, az ránk is igaz, és a vándorútjaim során megtapasztaltam: Magyarország az a hely, amelyet a természet széppé, a történelem pedig naggyá tett. Másrészt megismerhetjük a természeti környezetet, azt a kultúrát, amelyet őseink hagytak ránk. A legtöbb településünkön található valamilyen irodalmi, történelmi lenyomat. Harmadrészt egy-egy túra alkalmával az ember saját magát is megismerheti, gondolhatunk itt például a zarándoklatokra is, amelyeken a cél maga az út, amely során rengeteg jó gondolatra juthatunk. A túrázásban az is nagyon jó, hogy minimális a pénzigénye, így mindenki számára elérhető, és a Nagy-Milicen ugyanúgy megizzad az ember budai vezérigazgatóként, mint egy kisváros raktárosaként. Ez tehát a legdemokratikusabb mozgási forma is. Mindenkit bátorítok is, hogy induljon el egy úton.
– Milyennek látja a magyarok lakta vidékeket a Kárpát-medencében?
– Illyés Gyula ötágú sípként hivatkozott a magyar irodalomra, és ez a kultúrában is megjelenik. Megfigyelhető tehát egyfajta szétfejlődés, még akkor is, ha ugyanarról a kultúráról beszélünk. Demeter Szilárd szokta nekem mondani, hogy tévedés magyarországi és határon túli irodalomról beszélni, mert valójában egy irodalom van: a magyar irodalom. Ez a kultúrára is igaz: egy kultúra van, a magyar kultúra, amelynek részei a határon túliak is. Természetesen a határon túliak más kihívásokkal néznek szembe, mint a magyarországiak, de ugyanebben a civilizációs keretben képzelik el a jövőjüket. Hol erősebb, hol gyengébb kötődésekkel. Más dolog magyarnak lenni Gömörben, Kassa környékén, mint Székelyföldön vagy a Délvidéken. Eltérő mentalitású emberek élnek a Kárpát-medence különböző vidékein. A múlt század húszas, harmincas éveiben ezekről a különbségekről rengeteg kötet jelent meg. Karácsony Sándor is írt egy vastag, ám nagyon érdekes könyvet, amely éppen arról szól, hogy hányféle magyar ember van a különböző területeken, és ez független az országhatároktól. Az egységes magyar nemzet sok kis magyar közösségből tevődik össze. Kós Károly arról beszélt, hogy kis magyar világokat kell felépíteni, ezeknek egy belső rendszert kell alkotniuk, és ezen belül nekik kell megtalálniuk a boldogulásuk sajátos formáit. Ebbe Budapestről nem lehet, nem szabad beleszólni, viszont ha hozzánk fordulnak, mindenben kötelességünk segíteni őket.
– Hol vannak ma a legnehezebb helyzetben a magyarok?
– Teljesen egyértelmű, hogy egy háborús ország állampolgárai, a kárpátaljai magyarok vannak a legnehezebb helyzetben. Nagyon sok emberrel beszéltem, kárpátaljaiakról és kárpátaljaiakkal is. Nem lehet pontosan tudni, hogy ennek a háborúnak mi lesz a vége, és azt sem tudjuk, a magyarságnak milyen szerepe lesz a jövőben Kárpátalján, ezért mindent meg kell tenni, hogy esély nyíljon a kárpátaljai magyar közösség megmaradására. Mi ezen dolgozunk, de ennek előfeltétele, hogy a mostani borzalmas háború minél hamarabb véget érjen. Kis országként nekünk kevés a ráhatásunk az oroszok és az amerikaiak között zajló geopolitikai játszmákra. De azt gondolom, ha senki nem mondja, hogy mielőbbi béke szükséges, akkor nem is lesz béke. Ezért minden fórumon el kell mondanunk, hogy azonnali tűzszünet és mihamarabbi béketárgyalások szükségesek. Ez kihat a kárpátaljai magyar közösségre is. Nekik egyébként elképesztően nehéz körülmények között kell helytállniuk, és ez még akkor is így van, ha a kárpátaljai ukrán vezetés korrekt módon viselkedik velük. Vannak ugyanakkor olyan ukrán csoportok is, amelyek nem tekintik partnernek őket. Az ilyen erőkkel szemben fel kell lépni, és amikor szükséges, a magyar kormány tiltakozik is a megnyilvánulásaik ellen.
– „Ahol közösség van, közösség épül, ott minden van, ott a legnagyobb kihívásokon is úrrá tudunk lenni” – fogalmazott korábban. A Honismereti Szövetség céljai közé tartozik a közösségben gondolkodás, a lokalitás fontossága, az értékőrzés és -átadás. Miként lehet ezt ösztönözni?
– A közösségek eszközök ahhoz a célhoz, hogy Magyarország magyar ország maradjon. Következésképpen azt gondolom, hogy minden egyes közösségnek Magyarországon és a magyarlakta területeken van valamilyen összekötő habarcsa, van valami olyan tényező, akár vallási, akár kulturális, amely összetartja őket. Ezeket nemcsak anyagi, hanem erkölcsi és politikai szempontból is támogatni kell. Tehát ezeket a közösségeket meg kell keresni, beszélgetni kell velük, meg kell kérdezni őket, hogy miben tudja őket támogatni a magyar kormány. Mint már említettem, ha valamilyen segítségre van szükségük a közösségük továbbépítéséhez, azt lehetőség szerint meg kell nekik adni. A közelmúltban a romániai magyar evangélikusok meghívására találkozhattam a barcasági evangélikusokkal. Nincs benne a magyar közgondolkodásban, hogy vannak erdélyi magyar evangélikusok, hiszen az ottani lutheránusok kapcsán egyből a szászokra szoktunk gondolni. A Barcaságban élő közösségben fiatal, ambiciózus vagy éppen nagycsaládos tapasztalatban megőszült lelkipásztorokat láttam, és nagyon jó érzés volt azzal szembesülni, hogyan őrzik a lángot, építik a közösséget. Nagyszerű érzés látni, hogy jó célra mentek a támogatásaink: óvodákra, iskolákra, közösségi terekre. Azt tapasztaltam, hogy szerte a Kárpát-medencében nagy számban vannak ilyen közösségek.
– Milyennek látja a fiatalok nemzet, haza iránti elkötelezettségét?
– A mai fiataloknak rendkívül nehéz a helyzetük. Évtizedekkel ezelőtt az volt a kérdés, hogyan lehet információkhoz jutni a kommunista cenzúra, az elfojtó politikai mechanizmusok miatt. Ma viszont az a helyzet, hogy mindenhez hozzáférnek a fiatalok, ám ahogyan a Szentírás fogalmaz: „mindent szabad, de nem minden használ.” És a nagy tudás nem az, hogy információhoz jussunk, hanem az, hogy el tudjuk dönteni, mi az, ami hasznos, célszerű és jó, és mi az, ami haszontalan, talmi és kifejezetten káros. Azt látom, hogy nagy kihívás előtt áll a fiatalság abban a kérdésben is, hogy például egy Európai Egyesült Államok kontra „nemzetállamok Európája” vízióban a megfelelő válaszokat találja meg a kérdésekre. Számomra egyértelmű a válasz, de nem minden fiatal van ezzel így. Az ilyen kérdésekben kulcsfontosságú szerepe van a magyar oktatási rendszernek, amelynek nemcsak oktatási, hanem nevelési rendszernek is kell lennie. Takaró Mihály vezetésével működik egy köznevelési kormánybizottság, amely azt a célt tűzte ki, hogy a megfelelő ismeretek megszerzésével a fiatalok el tudják választani a jót a rossztól, a hasznosat a károstól.
– Hogyan lehet megelőzni a szórványosodást és a fiatalok elvándorlását?
– Különféle kifejezések egymásba csúsznak, és ezeket szét kell választanunk. Az Európai Unió alapelvei között található a tőke és a munkaerő szabad áramlása. A probléma önmagában nem azzal van, ha a magyar fiatalok kipróbálják magukat Nyugaton, hanem azzal, hogy visszajönnek-e. A magyar nemzet számára az előnyt jelent, hogy Nyugaton pallérozódnak. Azt viszont sosem szabad elfelejteni, hogy ők ott mindig idegenek lesznek. Több, külföldön hosszabb időt eltöltött ismerősömmel beszélgetve arra jutottam, hogy – még a legbefogadóbb népek esetében is – ők mindig jöttmentek maradtak. Széchenyivel szólva azon kell dolgoznunk, hogy miként tudunk olyan anyagi természetű és infrastrukturális körülményeket teremteni, amelyek persze a nyugati szintet nem fogják megközelíteni, de adnak egy olyan pluszt, amellyel és amelyért mégis érdemes itt élni. Ez persze elsősorban nem anyagi, hanem szívbeli kérdés. Ebben pedig a Honismeret folyóiratnak is lehet szerepe, ezért népszerűsítenünk kell.
– Megkapják a fiatalok az oktatási rendszertől a hazafiságra nevelést?
– Szórványosan. A dolog kulcsa a tanár- és tanítóképző felsőoktatási intézményekben van. Ezért arra kell törekedni, hogy a pedagógusok ne csupán egy állásnak, hanem hivatásnak tekintsék a foglalkozásukat. Nagyban függ a tanároktól, hogy milyen felnőttek lesznek a magyar gyerekekből. Ezért nem mindegy, hogy a gyermekeinket kik tanítják, és milyen mentalitással állnak hozzá a hivatásukhoz. Ebben a kérdésben nagyon sok teendő van még.
– „Szellemmel és lélekkel” kell megtölteni a magyar intézményeket. Fogalmazott egy erdélyi oktatási központ átadásán. Mire gondoljunk e két szó hallatán?
– Elképzelésem szerint az állami és a nemzeti érdekek, valamint a keresztény kultúrából fakadó kötelezettségek harmóniában vannak egymással. Amikor én arról beszélek, hogy szellem és lélek szükségeltetik a magyarság megmaradásához, akkor én azt gondolom, hogy ezeket be kell vinni a magyar élet mindennapjaiba. Ezekhez viszont emberek és közösségek kellenek. A legmegdöbbentőbb élményem a Székelyföldön az volt, hogy a kisebbségi léthelyzetben bármelyik percben ki tudnak állni a magyarságukért, mert ki kell állniuk. Minden öntudatos erdélyi magyarnak egy kicsit jogásznak, egy kicsit diplomatának is kell lennie, arra is fel kell készülnie, hogy adott helyzetben miként fogja megvédeni magát. A közbirtokossági perektől kezdve a labdarúgó-mérkőzéseken át a kocsmai verekedésekig ez bárhol és bármikor előfordulhat. Ezért ott másképp tekintenek a nemzeti kérdésre, mint Magyarországon. A székelyföldi barátaimtól megtanultam, hogy mindig résen kell lenni, és állandóan fel kell készülni arra, mi történik majd, ha ellenszél fúj. Ismerjük azt a hasonlatot, hogy a magyarság olyan, mint a kenyér, a belseje puha, de a héja megtartja.
– Közösségi oldalán folyamatosan jelennek meg templomok és bibliai idézetek. Mit jelent Ön számára a vallás és a keresztény hit?
– Mivel egy identitásproblémás világban élünk, olyan korszakban, amikor egymást érik a veszélyek, amikor háborús uszítás zajlik, és amikor folyamatosan támadják azokat az értékeket, amelyekből közösségek tudnak kisarjadni, akkor szükséges, hogy az ember biztosan meg tudjon állni a lábán. Valójában a hit több ennél, mert a hit a nem látható dolgokban való bizonyosság. Az említett Facebook-posztokat azért szoktam kitenni vasárnaponként, mert a közösségi média önmagában egy üres lap. Következésképpen misszionálásra is alkalmas. Ha csak egy ember is elgondolkodik azon a bibliai igén, illetve képen, amelyeket én vasárnaponként megosztok, akkor már megérte. Azt gondolom, hogy ez református presbiterként nekem a kálvini hagyományok alapján kötelességem is.
– Az idei Országos Honismereti Akadémia Esztergomban lesz az Ön fővédnökségével. Vannak esztergomi kötődései, élményei?
– Esztergom kitüntetett helye Magyarországnak. Az ország első városa, bár ebben állandó vita van Székesfehérvárral, hogy melyik volt fontosabb Szent István számára. A városban az ember érzi a levegőben, hogy olyan történelmi helyen jár, ahol korábban Árpád-házi magyar királyok fordultak meg. Érezni lehet az ezeréves történelmet. Következésképpen Esztergom nagyon kedvelt hely számomra, ráadásul a polgármester úr személyes jó barátom, korábban kollégám volt. Tavaly jutottam el Babits Mihály házához, amely talán kevésbé ismert, mint amennyire fantasztikus. Száz éve Babits a feleségével együtt az esztergomi Előhegyen vett egy kis házat. Ez olyan kitűnő helyen épült, ahonnan a bazilikát és a felvidéki tájat is belátni. Akkor jártam ott legutóbb, amikor tavasszal virágoztak a fák. A lenyugvó nap fényénél ott ülni, és Babits-verseket olvasgatni olyan élményt nyújtott, amelyet mindenkinek csak kívánni tudok. Várom, hogy inspirációkat merítsek a nyári Honismereti Akadémián, és szeretnék találkozni majd a konferencia szervezőivel, résztvevőivel. A legjobb helyet sikerült tehát találnia a Honismereti Szövetségnek az idei akadémiájukhoz.
– Úgy tudom, hogy államtitkár úr a Honismeret olvasója.
– Nagyon jó a címe a folyóiratuknak, amely meglátásom szerint egyfajta értelmiségi szubkultúra lapja. Azért jó érzés olvasni, mert olyan témákban kapunk információkat, amelyekkel nem találkozunk a napi hírfolyamban. És mindezt nagyon jó minőségben kapjuk. Mivel évente hatszor jelenik meg, ezért nem is jelent nagy leterheltséget a végiglapozása és az írások elolvasása.
Németh László
