Szerelmes földrajz
„Rábaköz s népe…”[1]
A Rába, a Kis-Rába és a vele vízrajzilag összefüggő Hanság közé eső, nagyobbrészt a történeti Sopron megyéhez tartozó, mély fekvésű, árvíz járta kistáj a Rábaköz. Nyugatról csatlakozik hozzá a Répce-vidék dél–északi irányban Répcelaktól Vitnyédig, a folyó mentén hosszan elnyúló településláncolata. Földtanilag elkülönül a Rábaköztől. A Bősárkánytól Bágyogszovát irányában húzódó geológiai törésvonaltól északkeletre ismét változik a táj. Itt terül el a részben már a történeti Győr megyében fekvő másik kistáj, a Tóköz. A Rábaköztől az újkorban Ásványnak nevezett, egykor mocsaras süllyedék választja el.[2] Nevét a területét behálózó valamikori folyómedrek helyén kialakult tavakról kapta.[3] A középkori forrásokban „districtus de Rábaköz” néven említik, és a rábaközi (kapuvári) várispánság területét értették alatta. Nagyjából egybeesik vele a Győri egyházmegye igazgatási egysége, a rábaközi főesperesség. Mindkettő területe nagyobb volt a földrajzi értelemben vett Rábaközénél.[4]
Települései a feudalizmus évszázadaiban világi birtokosok (Kanizsai, Nádasdy, Esterházy, Török, Ostffy, Vághy stb. családok), a csornai premontrei prépostság, a győri püspök, az Isteni Megváltóról nevezett pápoci prépostság, a nagyszombati klarisszák, valamint a soproni társaskáptalan jobbágyfalvai voltak. Közéjük ékelődött hat, egytelkes nemesek lakta kurialista község: Jobaháza, Potyond, Zsebeháza, Vadosfa, Kistata (ma Szil része) és Edve. E falvak lakosságának jelentős része a XVI. századi reformáció óta evangélikus. Vásártartó mezővárosai Csorna és Kapuvár voltak.

Hetipiac, Csorna, XX. század. eleje (Képes levelezőlap)
Buda török megszállása (1541) után az ellenséges betörések közvetlenül a nyugati országrészt fenyegették. 1594-ben, Győr feladása, majd Pápa eleste után a Rábaköz védtelenné vált. Az oszmánokkal szövetséges Gázi Giráj tatár kán csapatai átkelve a Rábán, Kapuvárig rabolták és égették a vidéket. A falvak évtizedekre elnéptelenedtek.[5] Rábatamási, Kapuvár, és ma a város részét képező Garta lakosai katonai szolgálatuk, a kapuvári vár és a Kis-Rába átkelőjének őrzése fejében a XVII. században jelentős kiváltságokat kaptak földesuruktól, Nádasdy Páltól (III.) és Ferenctől, amelyeket az uralkodó, I. Lipót is megerősített. A Wesselényi-féle összeesküvésben részes, 1671-ben fej- és jószágvesztésre ítélt Nádasdy (III.) Ferenc birtokait a Királyi Kamara vette kezelésbe. A kapuvári uradalmat 1680 körül Esterházy Pál nádor szerezte meg.[6] A török kiűzését követő karlócai békekötés (1699) után a három település katonai szolgálata megszűnt. Mária Terézia úrbéri rendelete (1767) után az egykori szabadalmas települések jogilag 18 napos[7] zsellérközséggé süllyedtek. A Rákóczi-szabadságharc idején, a kurucok dunántúli hadjárata során a Rábaköz ismét hadszíntérré vált. Az 1848–1849-es szabadságharcból e vidék népe is kivette a részét. Az 1849. június 13-i győztes csornai ütközet után Wyss császári tábornok is holtan maradt a csatatéren. Megtorlásul Haynau a szomszédos Bősárkányt, amelynek lakosai a visszavonuló osztrák csapatokkal szemben ellenséges magatartást tanúsítottak, felgyújttatta, Csornán pedig katonáinak 48 órás szabad rablást engedélyezett.[8]
Ez a „parasztos” művészet városi eredetű kulturális elemeket, divatokat is magába olvasztott, úgy, hogy azokat egyszersmind a maga ízlésére formálta.
A magyar parasztság XIX. századi nagy átalakulásának gyökerei a XVIII. század utolsó harmadára nyúlnak vissza. Mária Terézia úrbéri rendeletétől a jobbágyfelszabadításig (1848) tartó időszakban számos jogi változás történt, amelyek egyengették az utat a jobbágyság társadalmi egyenjogúsításához. Ezek mellett fontos tényező volt, hogy a XVIII. század végén, a francia háborúkkal fellépő mezőgazdasági konjunktúrát kihasználva, a jobbágyparasztság még hagyományos gazdálkodással, de egyre nagyobb mértékben termelt piacra. A háborús szükséglet elmúltával az ipari forradalom hazánkat is elérő hatása, a nem mezőgazdaságból élő lakosság növekvő aránya továbbra is megkívánta a felesleg megtermelését és értékesítését.[9] Az árugabona termelésébe sikeresen bekapcsolódott jobbágyparasztok anyagi gyarapodása számos területen lemérhető. A rábaközi falvak vert- vagy mórfalú, tapasztott sövénykéményű, nád- vagy zsúptetős házai között feltűntek az első szilárd anyagból, égetett téglából emelt házak, a maguk készítette igénytelen berendezési tárgyak mellett az asztalosbútorok, a kendervászon mellett a gyári előállítású textíliák. A jobbágyfelszabadítás, az úrbéres viszonyok felszámolása tovább gyorsította a paraszti polgárosulás folyamatát, és egyúttal fokozta a volt jobbágyparasztok vagyoni rétegződését. A parasztgazdaság az árutermelésbe egyre belterjesebb módon kapcsolódott be.
A Rábaközbe nyugat felől benyúló Nagyerdő területén és peremén települt irtásfalvak lakói közül sokan kiváló fafaragók voltak. Drinóczy György csornai premontrei kanonok írta a XIX. század közepén, hogy Kisfalud „… lakói jó faragó emberek, szánkókat készítenek a fátlan vidékiek számára”.[10] Himod erdejét is híresnek mondja, amely „… hordónak való fát is bőven ád”.[11] Szétszedhető disznóóljaikat a közeli vásárokon adták el, vagy pedig a Fertő menti falvakban nádra cserélték. A babóti ácsok a gabonatároló ládák készítéséről voltak híresek. A takarmánynövények termesztésének terjedése, a Hanság peremén fekvő falvakban a halászat, a gyékényfonás és -szövés, a szénakereskedelem, a Kis-Rába és a Répce mentén az állami monopólium bevezetéséig (1851) virágzó dohánytermesztés mind az áru- és pénzforgalom növekedését eredményezte. A viszonylagos anyagi jólét lehetővé tette, hogy a paraszti lakásbelső és a viselet egyre több olyan tárggyal gazdagodjon, amelyek már nem önellátó módon készültek, hanem kézművesek termékei voltak. Ezek mellett a gyári készítmények is tömegével épültek be a parasztság tárgyi világába.[12] A változás nem csak az életmód minden területén, de a gazdálkodásban is megnyilvánult. A század második felére a gabona betakarításának ősi eszközét, a sarlót felváltotta a termelékenyebb kaszás aratás, az állatokkal történő nyomtatás mellett a század végén a módosabb gazdák birtokain feltűntek az első cséplőgépek. A „Sopron megye éléskamrájá”-nak nevezett Rábaköz népe a táj kedvező természeti adottságai és földrajzi helyzete következtében lépéselőnybe került hazánk más néprajzi csoportjaival szemben.
A „Sopron megye éléskamrájá”-nak nevezett Rábaköz népe a táj kedvező természeti adottságai és földrajzi helyzete következtében lépéselőnybe került hazánk más néprajzi csoportjaival szemben.
Mindezeken a nagy horderejű változásokon túl, de azoktól nem függetlenül, ebben az időszakban ment végbe a népművészet új kivirágzása is. Az Észak-Északnyugat-Dunántúlról és az Alföld középső területeiről indult ki, és a XIX–XX. század fordulójáig szinte az egész magyar nyelvterületet átjárta az az ízlésáramlat, amelynek olyan rendkívül fontos elemei voltak, mint a díszes tárgyak kultusza, felhalmozása, az ünnepi és hétköznapi tárgyak elkülönülése. Ez a „parasztos” művészet városi eredetű kulturális elemeket, divatokat is magába olvasztott, úgy, hogy azokat egyszersmind a maga ízlésére formálta.[13]
Az 1817-ben útjára indított folyóiratunk, a Tudományos Gyűjtemény, valamint a Magyar Kurir és a Regélő hasábjain sorra jelentek meg a magyar tájakat és azok lakóit ismertető hosszabb-rövidebb leírások. Erre az időszakra, a XIX. század első felére tehető a Rábaköz mint néprajzi táj „felfedezése” is.[14] A táj- és néprajzi leírások szerzői arra törekedtek, hogy megragadják azokat a sajátosságokat, amelyek a Rábaköz népét mássá teszik a környező tájak, a Sokoró- és a Kemenesalja, vagy akár a Fertő-vidék lakóitól. Írásaikban azonban minduntalan felbukkan egy ellentmondás: a Rábaközt mint földrajzi kistájat feleltetik meg az azonos nevű néprajzi tájnak. A néprajztudomány mai művelői általában a nevezett három földrajzi kistájat értik alatta, mivel ezek népi kultúrájukat tekintve kevés eltérést mutatnak. Azonban ennek a népi kultúrának a szomszédos területek falvaiban is olyan elemeit fedezhetjük fel, amelyeket sajátosan „rábaközi”-nek tartunk. Meddig terjed voltaképpen a Rábaköz?
A Kis-Rába és a Répce mentén a dohánylevelek szárításának más vidékekétől eltérő, különös módját gyakorolták. A dohányszárító színben a rudakra nem közvetlenül kötötték fel a zsinegre felfűzött dohányt, hanem előbb az úgynevezett dohánypálcákra kötözték fel, és ezekkel együtt mozgatták szárítás közben. Erről, a Rábán túli Malomsokon is ismert módszerről a korabeli szakirodalom is megemlékezik.[15]
A színes rábaközi viseletcsoport fő vonásai hasonlóak voltak, de a XIX. század folyamán falvanként már megvoltak a sajátos jegyei, és határozottan elütött a szomszédos vidékek öltözködésétől. Karakteres vonása volt az asszonyok kobaknak nevezett főkötőből, alsó kobakszorító és felső varrott kendőből álló fejviselete. A kendővarrók fehér gyolcsra fehérrel hímzett kendőinek sarkát virágbokor, a virágok áttört közepét pedig pókos tűcsipke díszítette. A XX. század elején a legtöbb faluban már csak öreg asszonyok őrizgették ezeket szekrényük mélyén. Csak nagy ünnepen vették elő, végül ezt adták rájuk a ravatalon, mert ezzel akartak eltemetve lenni.[16] Ezt a fajta összetett főkötő- és kendőviseletet legfeljebb még néhány Rábán túli faluban hordták, másutt hiába keresnénk a nyomát.

Szanyi menyecskék a templom előtt (Diebold Károly felvétele, 1938; Soproni Múzeum, Néprajzi Adattár 5010.)
A XIX. századi utazó a rábaközi parasztházakba lépve még láthatta egy régebbi korszak bútorművességének emlékeit, az ácsolt, tölgyfából készült szökrönyöket, ágyakat, de mellettük már ott álltak a helyi asztalosok festett fenyőfa almáriumai, sarokpadjai, és mennyezetes ágyai. A rábaközi műhelyek bútorvirágozási modora olyannyira különbözött a szomszédos tájakétól, hogy amikor a Fertő-vidéki asztalosok megjelentek a kapuvári vásárokon, portékájukat itt legfeljebb nyomott áron tudták eladni.
A gazdálkodás és az életmód számos területéhez hasonlóan sajátos vonásokat mutatnak a Rábaköz egykor híres legényéletéhez kapcsolódó szokások is. A legények soraiba való belépés feltétele a bekeresztelkedés volt. Erre általában 15 éves korban került sor, ideje pedig hagyományosan húshagyó hétfő[17] volt. A szokás Rábaköz-szerte többé-kevésbé azonos volt: a keresztapául kiszemelt idősebb legény és a keresztfi egymást felköszöntve fenekeltek, poharaikat fenékig ürítették. A két Rábán túl már változott a rituálé. Agyagosszergényben, Petőházán és Fertőendréden a suhancot a kocsmaajtóban felemelték, és felütötték az ajtó tokjához.[18] Peresztegen, Lövőn a borral való meghintés is része volt az avatásnak.[19]
A Rábaköz a körverbunk egyik tipikus területe volt. A legénységnek a búcsú napján, litánia után, a templom előtt bemutatott tánca a mulatság kezdetét jelentette A körverbunk, illetve az ahhoz viselt hímzett, gyolcs verbungos kötény azonban a Répcén túl, és a vasi falvakban is felbukkan.
a kártyázó legények között megjelenő ludvérc helyi, félig ember, félig ördög alakváltozata, aki leleplezése után tüzes nyomórúddá változva a kéményen repül ki, rábaközi sajátosságnak látszik.
A Regélő-beli leírás ismeretlen szerzőjétől kezdve a magasabb társadalmi osztályhoz tartozók szemszögéből nézve, többen is elítélően írtak a nép körében élő „balvélekedések”-ről, a hiedelmekről. Az általuk hozott példák és a jelenkori gyűjtések szerint a kártyázó legények között megjelenő ludvérc helyi, félig ember, félig ördög alakváltozata, aki leleplezése után tüzes nyomórúddá változva a kéményen repül ki, rábaközi sajátosságnak látszik.
A XIX. századi szerzők kivétel nélkül kárhoztatták a rábaközi parasztság „nem eléggé tiszta” nyelvét, nem téve különbséget az idegen, többnyire német eredetű, és a nyelvjárási szavak között. A rábaközi ember nem viseli el a mássalhangzók torlódását. A Rábán innen a plutykát (kelkáposztafőzelék) pulutykának mondták, az erre, arra irányjelző szavak helyett az ére, óra járta. Kopik a tájnyelv, ma már kevesen tudják, hogy például a csíráztatott búzából készült böjti eledelt, a csíramálét a Rábaközben szaladosnak, az orgonabokrot szelencének, a inget ümögnek, a kiskabátot pedig ümögbátyjának mondták.
E rövid írás keretében áttekintettük a Rábaköz földrajzi ismérveit, képeket villantottunk fel történetéből. Aligha adhattunk azonban választ a feltett kérdésre, hogy valójában meddig is terjed a Rábaköz. A sorolt példák csupán érzékeltetik, hogy a kultúra összetevői miként jelölhetik ki annak a tájnak a néprajzi határait, amelyet Rábaközként ismerünk, és amelynek lakóit rábaközivé teszik. Nem könnyű szavakba önteni. mit jelent rábaközinek lenni. Aki itt látta meg a napvilágot, itt tanult meg járni, beszélni, itt kezdte koptatni az iskolapadot, ha az ország vagy a világ más tájára vezérelte is a sorsa, fokozottan hat rá e földdarab „gravitációs ereje”. Ide holtig hazajár. Amikor útban szülővárosom, Kapuvár felé, a vitnyédi erdő szélén, a lábon elszáradt öreg tölgyfán feltűnik az úton járókat vigyázó Vörös-kép, majd hamarosan a vitnyédi templom ismerős tornya, tudom, már a Rábaközben járok. Más itt a levegő, máshogy zeng a harang, máshogy hallik a szó – itthon vagyok.
Csiszár Attila
[1] A tanulmány címét a Regélőben, 1840-ben megjelent néprajzi leírásból vettük (F. monogram alatt ismeretlen szerző: Rábaköz s népe szokásai és divatjainak ismertetése. Regélő. Szépművészeti Első Magyar Folyóirat 8. [1840] 9–11, 20–24, 27–30, 35–37, 44–45, 49–54, 57–63.)
[2] Gerencsér Péter: Bécs kapujában. A Rábaköz hadtörténete a török korban. Csorna–Kapuvár, 2020. 6.
[3] Göcsei Imre: A Rábaköz természetföldrajza. In A Rábaköz térszerkezete. Szerk.: Rechnitzer János. Csorna–Kapuvár, 1988. 7–26.
[4] Nem bizonyított, de nem is cáfolható feltevés szerint területe megegyezett a Szent István kori Rábaköz vármegyével, amelynek központja a kapui ispáni vár lehetett, illetve a rábaközi főesperességével (Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest, 1988. 219–220, 270–271.).
[5] Gerencsér i. m. 65.
[6] Az Esterházy család kapuvári birtoklástörténetének kezdete nem kellően tisztázott. Esterházy Pál az uradalmat néhány évig zálogjogon bírta, majd 1680-ban (Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713. [A Magyar Országos Levéltár Kiadványai III. Hatóság és hivataltörténet 10.] Budapest, 1991. 297–298.) vagy 1681-ben (Újváry Zsuzsanna: Az Esterházy család birtokpolitikája, különös tekintettel Esterházy Pálra. In Esterházy Pál, a műkedvelő mecénás. Egy 17. századi arisztokrata-életpálya a politika és a művészet határvidékén. Főszerk.: Ács Pál. Budapest, 2015. [67–88.] 78.) örökjogon megszerezte.
[7] Évi 18 nap robottal tartozó.
[8] Király Iván: Az 1849. június 13-án lezajlott csornai ütközet krónikája. H. és é. n.
[9] Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920). Studia Folcloristica et Ethnographica 27. Debrecen, 1990. 54.
[10] Csornai Premontrei Prépostság Magánlevéltára III.1.1. Böngészet Sopron megye isméretéhez Drinóczy György csornai kanonok által (1830–1847). Kézirat, 458.
[11] Uo. 409.
[12] Balázs György: A jobbágyfelszabadítás és hatása a paraszti kultúrára. Budapest–Szentendre, 1998. 50.
[13] Kósa i. m. 54–56.
[14] Horváth János: Töredék Tóközről. Tudományos Gyűjtemény 7. (1823) 3. 99–103.; P. J. [monogram alatt ismeretlen szerző]: Rábaköz ösmertetése. Sokféle. Toldalék a Magyar Kurirhoz, 1832, 8. 65–68.; F. [monogram alatt ismeretlen szerző]: i. m.
[15] Mandis János: Az okszerű dohánytermesztés és kezelés kézikönyve. Vác, 1870. 109.
[16] Pálos Ede: A Rábaköz és Győr vidékének népművészete. Néprajzi Értesítő 12. (1911) 150–173. 172.
[17] Húshagyókedd előtti hétfő, a farsang utolsó napja.
[18] Czobor László: Az agyagosszergényi legényélet. Soproni Szemle 76. (2022) 4. sz. [398–411.] 404.
[19] Iváncsics [Ikvai] Nándor: Peresztegi legény- és leányavatás. Soproni Szemle 14. (1960) 3. sz. 269–272.