A Nemzet Fővárosában
Ünnepi megnyitó
Tisztelt Államtitkár Úr, Főispán Úr, Tisztelt Elnök Asszonyok és Urak, Kedves Honismerők, Kedves Ünneplő Közösség!
A Honismereti Szövetség nevében sok szeretettel köszöntök minden résztvevőt határon inneni és túli területeinkről a jubileumi 50. Országos Honismereti Akadémia megnyitóján, a Nemzet Fővárosában és a Nemzet Házában. Jobb és méltóbb helyen nem is lehetnénk mozgalmunk e jeles eseményén, köszönöm házelnök úrnak, hogy ezt lehetővé tette a számunkra! Ha valakik tudják, hogy mit jelent a genius loci, a hely szelleme, akkor a honismereti mozgalom tagjai biztosan tudják, átérzik, megélik. Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetünk, de a természetes meghatódottság érzése mellett a büszkeség és az önérzet is azt mondatja velünk, itt a Parlament felsőházában, hogy nekünk az elmúlt évtizedek küzdelme, szolgálata folytán itt helyünk van. A mai napon elmondhatjuk – és engedjék meg nekem ezt a patetikus megfogalmazást –, hogy megérkeztünk és otthon vagyunk ezen a helyen, az Országházban is. Ez persze természetes érzés lehet azon közösség tagjainál, akik az ország megismerését és megismertetését minden időben fontosnak gondolták, akik nemcsak szülőföldjüket, lakóhelyüket, hanem az ország, illetve a Kárpát-haza településeit, vidékeit járva mindenhol otthon érzik magukat, mert tudják, hogy ez is az övék, ez is mindnyájunk közös öröksége.
Debreczeni-Droppán Béla elnök a megnyitóbeszédét mondja (Székelyné Opre Mária felvétele)
Igen, mi igazán tudjuk és érezzük, hogy nem csak szűkebb pátriánk van, bár persze az a kiindulási pont, és az origó az életünkben. A helyhez és családhoz való kötődésünk, a gyökereink meghatároznak minket egész életünkben. Ahogy a fa is akkor egészséges csak, ha a gyökerei is azok, úgy az ember életében is, ha erős a családjához és a szűkebb és tágabb pátriájához való kötődése, az identitása, akkor lehet boldog és teljes az élete. Az okozza a mai világban a bajt, hogy azzal áltatja az ember: mindenhol hazára találhat. Ne higgyünk nekik! Jobb megélhetést, sikert és elismerést ugyan találhat az ember hazájától messze is, de hazát nem. Az 1711-ben, 1849-ben vagy 1956-ban (és más időkben) menekülők, emigrálók nem találtak hazára a világban (befogadó országot igen, de hazát nem), akkor sem, ha derekasan megállták a helyüket! A hazájukat fizikailag elvesztették és ez volt a legfájóbb személyes tragédiájukban! Amikor történelmünk e gyászos dátumait nézzük, akkor lássuk ezt is mögötte. A menekülő hazánkfiai kapcsán ne csak elveszett erőforrásokat!
A honismereti mozgalom ma ünnepel, és jó látni, hogy ennyien összegyűltünk az ország házában! Ötvenedik, jubileumi akadémiánkon először is jó érzés tölthet el minket, hogy már idáig eljutottunk: ennyi éven át megtartottuk az ország, illetve a Kárpát-medence legnagyobb honismereti-helytörténeti konferenciáját, találkozóját. Közben bejártuk és ennek köszönhetően is megismerhettük az országot, hiszen minden évben más város és tegyük hozzá: más megyei honismereti szervezetünk látott minket vendégül. Akadémiáink igazán magas színvonalón szolgálták mozgalmunkat, hiszen gazdag tudományos ismeretterjesztő és egyéb kulturális tartalmukkal műveltek, továbbképeztek minket, és évről évre a közösségünket is megerősítették. Sokan csak ekkor találkoztak honismeretes harcostársaikkal, barátaikkal, de az egy jó érzés volt mindig, hogy lesz újabb és újabb találkozó, mert ez szorosan hozzátartozik közösségünk, szövetségünk működéséhez, életéhez. Magától értetődő volt mindig, hogy lennie kell, hogy meg kell tartanunk, hogy ha július, akkor Honismereti Akadémia! Aztán jött a Covid és 2020-ban elmaradt a nagy találkozás. Azzal az érzéssel találkoztunk, amellyel addig korábban nem: mégsem olyan magától értetődő, megszakadhat ez is, mint annyi jó dolog. És félő volt, hogy esetleg a következő esztendő sem hozza meg a találkozás örömét. De aztán eljött az akadémia ideje, nem adtuk fel és számunkra sajátos értelmet nyert annak a közismert népdalnak a kezdő sora, hogy „Debrecenbe kéne menni…” Folytatni tudtuk és utólag már talán megengedően azt is mondhatjuk, hogy egy fél évszázadban egyszer beleférhet egy ilyen szünet, ha nem lehet mit tenni…
De azért természetesen azt kívánjuk, hogy ne történjen soha többé ilyen, és együtt lehessünk és érezhessük mindig a közösség erejét! Mert ez az egyik legszebb adománya ezeknek az akadémiai találkozásoknak! Sokan vannak itt mozgalmunkból – a régebb óta fiatalok közül –, akik már bőven túl vannak a harmincadik akadémiájukon is. És hát én is öregszem, mert elmondhatom, hogy immáron húsz éve, 2003 óta részt veszek az Országos Honismereti Akadémián. Az embert pedig lelkileg még közelebb hozza egy rendezvényhez is, ha szervezheti, ha küzdhet érte. A küzdelem pedig – jelentem – megvolt! Anyagi értelemben az idei év talán a korábbiaknál is nehezebbnek bizonyult, de itt vagyunk és ez a jubileumi együttlét, ez a hét is újabb erőt kell hogy adjon, hogy folytassuk. Még nagyobb erővel és hittel! Még akkor is, ha nem mindenki tud ma itt lenni velünk, például betegsége miatt Kováts Dani bácsi, Bolla Dezső és Fehér Jóska, akiknek innen is jó egészséget kívánunk! És akkor is, ha „… elhulltanak legjobbjaink,/A hosszu harc alatt”, ha már olyanok sincsenek itt velünk, akik nélkül akadémiát is nehéz volt elképzelni: Karacs Zsiga és Mándli Gyula nélkül… Persze mindig velünk lesznek ők és akik még elmentek, és nem másért, hanem mert itt voltak, mert velünk voltak, mert a közösségünk, a családunk akítv, tiszteletreméltó ás szerethető tagjai voltak – mert az ügy mellett voltak, amely szép és szent: a haza megismertetése, értékeinek mentése és átadása…
A honismereti mozgalom, ha az 1960–61-es kezdeteket nézzük, már több mint hat évtizede szolgálja a helyi kötődés, a lokálpatriotizmus erősítését. Immár nagyobbik időben, a könnyebbnek tűnő – de más kihívásokat és nehézségeket hozó – világban, ami a rendszerváltoztatás után eltelt. Bizony már 33 év, egy emberöltő! Itt az idő a visszatekintésre! Mi mindent értünk el, mi az, ami közösségünknek köszönhető! Jó lenne megírni, összefoglalni kisebb és nagyobb munkákban. Leginkább a történetünk első felével kellene kezdeni, a Hazafias Népfront keretében történt évtizedekkel. Amikor egy magát internacionalistának tartó rezsim alatt működhettünk, amelynek egyik jelszava volt a „A múltat végkép eltörölni!” Szögezzük le, hogy sok mindent sikerült is, de hogy nem győzött a rendszer ezen a téren sem, az nagy részben mozgalmunknak, a benne szívvel-lélekkel résztvevőknek köszönhető. Mert mozgalmunk számos tájházat, helytörténeti gyűjteményt hozott létre, vagy nagyjainknak és egyes események évfordulója alkalmával leleplezett emléktáblák elhelyezése mögött, melyeken a Népfront neve olvasható, a honismereti bizottságok álltak. A mozgalom tevékenységét országosan rengeteg honismereti kör, szakkör, tábor, pályázat, kiadvány, konferencia és ünnepi megemlékezés fémjelezte. Ezek pedig jótékony hatással voltak az egész nemzeti közösségünkre. Persze mindez nehezen számszerűsíthető, mérhető, de itt, az ország házában bátran elmondhatjuk, hogy „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!”
És e működés 1990 után is folytatódott és hozott szép eredményeket. Ezek felmérése és értékelése is feladatunk kell hogy legyen a jövőben! De a jelen időben, itt és most, úgy gondolom, nagy öröme a mai ünnepünknek, hogy az, akinek a mozgalmunk a legtöbbet köszönheti e második korszakában, köztünk van: Bartha Éva, örökös tiszteletbeli titkárunk! Köszönjük Neked sokrétű, figyelmes és kitartó munkádat és jó egészséget kívánunk! Légy velünk még sokáig! Minimum addig, hogy egy-egy akadémián köszönthessünk majd 90. és 100. születésnapodon! És nagyon köszönöm azoknak is, akik még itt vannak és több évtizedes honismereti munkájukkal szolgálták nemzetünket!
Tisztelt Ünneplők!
Néhány hónapja kezembe került Magda Pál Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékinek leg újabb statistikai és geográphiai leírása című, 1819-ben Pesten megjelent műve. (Bevallom én mostanáig nem is tudtam, hogy ki az a Magda Pál, és amikor utánakerestem, mi is lehetett rá a legteljesebb összefoglaló? Egy 1985-ös Honismeret-cikk róla, a honismeret úttörőjéről.1) E több mint kétszáz éve megjelent honismereti munka előszavában pedig egy olyan gondolat olvasható, amelyet én is vallok és azt hiszem, nagyon jól leírja, hogy mi is a honismeret értelme, mi a szövetségünk, mozgalmunk küldetésének végső célja:
„A’ Delphusi Apollónak templomán ezen szavak: gnothi seauton (Esmérd meg tennen magadat) olvastattak, mintha tsupán tsak az mehetne be a’ templomba áldozni, tsak az szolgálhatna az Istennek, a’ ki esméri magát. Ugyan ezen bőlts intést látom lélekben azon templomnak ajtaja felett is fel írva, mellyben a’ Magyar Hazának emeltetett oltáron áldozik a’ buzgó haza szeretet. Tsak a’ magát esmérő ember mehet nagyobb erköltsi tökéletességre; tsak a’ magát, erejét, ’s Hazáját esmérő Nemzet jobbíthatja meg állapotját, öregbítheti fényét, ditsőségét, bóldogságát, hatalmát; tsak a’ Hazáját jól esmérő Magyar szeretheti azt okosan, buzgón, és állandóúl; szeretheti a’ szolgálatjára való készséggel, és hathatós tüzes indúlattal, ’s midőn a’ tudatlan hazafi nationalismussal ditsekedik, a’ meg világosodott ’s Hazáját esmérő Magyar patriotismussát mutathatja. Mennél jobban esméri ezen különös, a’ természetnek betses ritka javaival bővelkedő, drága Hazát, ’s ama javakkal élő nagyra termett, ’s hathatós természeti erővel és characterrel biró Nemzetet: annál alkalmatosabb a’ Hazának szolgálatjára, annál nagyobb áldozatokat, ’s fontosabb, és tetemesebb szolgálatokat várhat a’ patriotismusától a’ szeretett Haza.”2
Nagyon igaz! És ezért is lenne nagyon fontos, ha az oktatásban egyre nagyobb hangsúlyt, lehetőséget kapna a hon- és népismeret tanórán és tanórán kívüli átadása. Ennek elérése érdekében, úgy gondolom, a Honismereti Szövetségnek is még többet kell tennie. És sok más területen is újra tevékenyebb és jól látható szerepet kell játszania közösségünknek. Beszéltem a múltba való visszatekintés fontosságáról (saját szervezetünkre nézve), de ez legfőképpen azért lényeges, mert fel kell mérnünk a múltbeli értékeinket és hiányosságainkat is, hogy megfelelően tudjuk tervezni jövőnket! Az világos, hogy a fiatalok minél nagyobb számban való bevonása nagy feladat továbbra is! Mozgalmunk csak akkor lehet életerős, ha minden korosztály képviselve van benne. Emellett elmondható, hogy nagyon sok helytörténeti kutató nincs bevonva megyei szervezeteinkbe (tisztelet a kivételnek); tartalmas rendezvényekkel, kiadványok megjelentetésével sokakat megszólíthatnánk. A helytörténeti gyűjteményekkel, a közgyűjteményekkel való szorosabb együttműködés terén is van mit előre lépnünk. Ezek alapvető dolgok, de az utóbbi évtizedben néhány megyei szervezetünk kivételével, úgy látom, hogy ezek a kapcsolatok meggyengültek. És nagyon fontos lenne, hogy a megyei honismereti egyesületek együttműködjenek egymással, hogy közös rendezvényeket szervezzenek, hogy erősítsék egymást! Végig kell gondolnunk, hogy hogyan tovább! Az elkövetkező év elnökségi ülésein állandó programpontként beszélnünk kell erről és arra kérek minden tagegyesületünket, tegye ezt saját körében is. Valljuk be, hogy úgy általában elfáradt a mozgalmunk! Igaz, hogy a mai világ több szempontból nem kedvező ránk nézve! De semmiképpen sem adhatjuk fel! Volt olyan, aki az elmúlt hónapokban süllyedő hajóról írt nekem, amit ő elhagy. Én azt hiszem, ez rossz gondolkozás! Már csak azért is, mert kapitányként jelentem: a hajó nem süllyed! Van már mit javítani rajta, néhol komolyabb felújításra is szorul. Kikötőbe kell vinnünk – még nem kell vontatni – és ott újjá kell varázsolni, mindazt megtartva benne, ami jó és működik. Ezt a munkát együtt kell elvégeznünk és akkor lesz jövője mozgalmunknak! Én azt kérem, hogy hozzunk újra mozgalmat a mozgalomba! Aki megfáradt, adja át a stafétát másnak, de segítse is utódját! Néhány megyei szervezetünk most újult vagy újul meg, amit jó látni és reméljük, hogy a jövőben szövetségünknek is aktív szervezetei lehetnek!
Tisztelt Honismerők!
Az 50. jubileumi akadémián újra Budapesten vagyunk. Sokat kellett erre várni, hiszen 1990-ben volt a fővárosban a legutóbbi akadémiai találkozónk. Azt tudtuk már évek óta, hogy az 50. akadémiának Budapesten kell lennie. De végül a Covid okozta egy év csúszás miatt úgy jött ki, hogy Pest–Buda–Óbuda egyesülésének, a modern magyar főváros létrejöttének 150. évfordulójára esik konferenciánk. Nem is szólhat tehát másról, mint arról, hogy hogyan jött létre ez a csodálatos világváros, hogyan fejlődött, mi mindent érték jött benne létre. És arról is beszélünk, hogy milyen volt a kapcsolata a vidékkel. Ez az elmúlt másfél évszázadban nagy vitákat-viharokat kavaró téma. Hiszen a főváros-vidék ellentét klasszikus. Mondhatnám, hogy klasszikus hülyeség, de ilyeneket nem illik mondani egy ünnepi megnyitóban, pláne nem az Országházban. Szóval nem ismétlem meg, de az! A fővárost szeretni kell a vidékieknek, mert az övék, és a vidéket a fővárosiaknak, mert az övék! Ez, szerintem, ilyen egyszerű! Nem kell mindent szeretni benne! Én fővárosiként pl. több dolgot nem szeretek Budapestben, de attól még úgy általában nagyon is szeretem és örülök, hogy itt élhetek!
E gondolathoz a korabeli sajtóban, pontosabban a Bereg című vidéki lap 1894-ben megjelent egyik vezércikkében találtam egy olyan részletet, amelyet szeretnék idézni, mert úgy gondolom, hogy benne van a lényege annak, amely a mi közösségünkben is általános vélemény és alaptudat lehet ezzel kapcsolatosan: „Legyünk lokálpatrióták, tanuljuk és tudjuk becsülni a magunk erejét, tápláljuk a saját kultúránkat, emeljük a saját iparunkat, kereskedelmünket, ezáltal tehetjük virágzóvá. Amit itt kaphatunk, ne hozassuk Bécsből, ami meg van itthon, ne forduljunk ezért máshova. Ne irigyeljük mi a főváros gyarapodását sem, sőt inkább büszkeségünkre szolgáljon, hogy hazánk fővárosa emelkedik, mert hiszen az édes mindannyiunk, a magyar nemzet nagyságát jelenti. De nem lehet az ország közönségének czélja a fővárost e vidéki városok rovására emelni. – Valamint a test vérkeringésének központja a szív, azonkép legyen a főváros az ország szíve. De ne tévesszük szem elől, hogy hiába törekszünk csupán a szív egészségét, erejét előmozdítani, ha a test többi részét elhanyagoljuk. Mi nagy súlyt helyezünk a vidéki városok fejlődésére. Ha a vidék gyarapszik és erősbül, ezáltal az egész ország emelkedik; míg ellenben, ha minden erőnket a főváros gazdagítására fordítjuk, lesz egy gazdag világvárosunk és egy koldus országunk. Hazánk jólétének, nagyságának alapja a vidéki városok.”3 Főváros és vidék – együttesen lehetnek csak sikeresek, egymás erősítve, kiegészítve. Ez közös érdekünk! Ezért mi is mindent megteszünk a magunk területén!
Végül szeretném megköszönni akadémiánk minden szponzorának, elsősorban is fő támogatóinknak, a Nemzeti Kulturális Alapnak, a Magyar Nemzeti Múzeumnak és a Nóra97 Kft.-nek! Köszönöm dr. Kövér László házelnök úrnak, hogy elfogadta konferenciánk fővédnökségét, dr. Sára Botond főispánnak és Szentmártoni János helyettes államtitkár úrnak, hogy eljöttek és köszöntötték a résztvevőket.
A genius locit emlegettem beszédem első felében és ezzel kapcsolatosan mondom még azt, hogy ma az Országház felsőházi termében ünnepelhetünk, de holnap ugyancsak egy felsőházi teremben folytatódik, s zajlik majd le egész akadémiánk, hiszen a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében lehetünk a továbbiakban, ahol 175 éve, 1848 júliusában ültek először össze a főrendek, majd a dualizmus nagy részében, pl. a városegyesítés idején, 1873-ban is ott üléseztek egészen 1902 végéig, amikor is megindult ebben a teremben az ülésezés. Mi most fordított utat járunk be, de azt gondolom, igazán méltó helyen folytathatjuk majd konferenciánkat!
Kívánok mindenkinek jó tanácskozást, szellemi és lelki feltöltődést!
Ezennel az L. Országos Honismereti Akadémiát megnyitom!
Debreczeni-Droppán Béla
1 Lukácsy Sándor: Magda Pál, a honismeret úttörője. Honismeret 13. évf. 1985. 2. sz. 24–26.
2 Magda Pál: Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékinek leg újabb statistikai és geográphiai leírása. Pest, 1819. III–IV.
3 Pártoljuk az otthont. Bereg 20. évf. 1894. dec. 16. 51. sz. 1–2.
Szentmártoni János, a Kulturális és Innovációs Minisztérium helyettes államtitkára köszönti az akadémiát (Székelyné Opre Mária felvétele)
Sára Botond főispán Budapest Főváros Kormányhivatala nevében üdvözli az akadémia résztvevőit (Székelyné Opre Mária felvétele)
Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke átveszi Széman Péter elnöktől az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület oklevelét (Székelyné Opre Mária felvétele)
Az akadémia megnyitóünnepségének résztvevői (Székelyné Opre Mária felvétele)
