Emlékezet, közösség, honismeret – Móczár Gábor a magyarság küldetéséről, a helyi hagyományokról és a sorkatonaságról
Mi a magyarság küldetése? Hogyan lehet népszerűvé tenni a honismeretet a fiatalok körében? Mi a helyi közösségek szerepe? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk Móczár Gábortól. A Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója azt is hangsúlyozza folyóiratunknak, hogy a helyes irány követésében manapság is csak a történelem ismerete, és a történelem alakulásában fontos szerepet játszó nagyjaink gondolatainak és tetteinek megismerése tud minket segíteni.
Mit jelent önnek a magyarsága és a szülőföld?
Minden ember számára kisgyermekkorától fogva meghatározó élmény a családi környezet és az élőhely. Én Budapesten születtem, és ott is nőttem föl. A családunkban mindennapos téma volt, hogy egyébként mindkét szülőm oldaláról nagyon sokféle helyről származunk. Sokszor szoktam mondani a gyerekeimnek is, hogy én egy tipikus Kárpát-medencei magyar ember vagyok. Nem is lényeges a magyar identitástudatunk szempontjából, hogy tiszta magyar vér folyik-e az ereinkben. Édesapám családja jász és felvidéki ősökkel rendelkezik, anyai nagyapám félig francia eredetű, burgenlandi sváb családból származott, nagymamám édesapja pedig portugál ősökkel rendelkező pékmester volt, és Kolozsvárról költözött feleségével Budapestre. Ennél színesebb hátteret talán nehéz is elképzelni. A nemzetközi munkám során a fizimiskám alapján nem is nagyon tudták megmondani rólam, hogy magyar vagyok. Ami viszont engem leginkább meghatároz, az a magyar identitástudat, amely elsősorban a magyar történelmi, földrajzi, kulturális ismeretekből és a nyelvből tevődik össze. A szülőföld számomra az őseim által lakott föld, a nyelv, a kultúra és a történelem megjelenítője. Mint mondtam, az tehát másodlagos, hogy milyen vérvonallal rendelkezünk, mert a magyarság hosszú távú megmaradásának egyik legfontosabb záloga az, hogy kialakuljon bennünk egyfajta küldetéstudat: az, hogy mi magyarokként egy különleges nyelvet, kultúrát, a történelem viharaiban megedzett nép életét visszük tovább. A logika érvrendszere szerint semmi nem igazolja, hogy mi ezer év óta itt vagyunk magyarként, miközben számos nép, nyelv és kultúra tűnt el körülöttünk. Ma is látszik, hogy az ezeréves, patinás, jól megedzett kultúra és történelem ismeretéből származó ellenálló-képesség erős nemzetté tesz minket itt a közép-európai térségben.
Ma már nem Budapesten él, hanem Telkiben, ahová a családjával költözött a kilencvenes években.
Telkiben megéltem, hogy egy olyan faluban, amely a rendszerváltás után kezdett el fejlődni, és mára az eredeti lakosság csupán tíz százaléka a település összetételének, nagyon fontos, hogy az ott lakó családok számára kialakuljon valamilyen identitástudat. Tizenkilenc éven keresztül voltam önkormányzati képviselő, abból tizenöt évet alpolgármester, ezalatt a kultúráért és a közösségért végzett munkám elsősorban ezt célozta meg. Itt ismertem fel, hogy bármilyen területen is dolgozom – legyen az műszaki, kulturális, önkormányzati vagy örökségvédelmi –, mindig az adott közösség szerves egységbe szervezését és identitástudatának erősítését végzem a munkámon keresztül. Telkiben az volt a legfontosabb feladat, hogy a régi lakosokat összehozzuk mindazokkal, akik városból vagy távoli településekről érkeztek a faluba, és az új lakosság identitástudatát alakítsuk ki. Saját magunknak kellett megteremtenünk a helyi hagyományokat, természetesen őseink szokásainak felhasználásával.
Küldetéstudatról beszélt. Mi a magyarság küldetése?
Egy szóval: a megmaradás. De miért kell megmaradnia? A felhalmozott, mélyen gyökerező tudást, világlátást, túlélőképességet tovább kell örökítenünk. Ha azonosulunk azzal a kinccsel, amit mi magyar kultúrának, hagyománynak, történelemnek tartunk, akkor felelőssé válunk azért, hogy ezt a kapott örökséget továbbadjuk. Ha nem alakul ki bennünk ez az identitástudat, akkor nem tudunk erre küldetésként tekinteni, és ha nem foglalkozunk vele küldetésként, akkor egy idő után ez az egész elfakul és elvész. Nemcsak a számszerű megmaradás a lényeges, hanem az is, hogy a megszülető gyerekek igazi magyar identitással rendelkezzenek. Ehhez pedig szükséges a szülőföld, a hagyományok, a nyelv, a történelem, az irodalom, az őseink, a nagyjaink életének ismerete. Az őseink munkája, szenvedése, áldozata mind-mind összesítődik bennünk. Ha megértjük, hogy ők sok áldozatot hoztak azért, hogy mi mindannyian itt lehessünk ma, akkor nekünk is azzal a felelősségtudattal kell élnünk, hogy ezt szükséges továbbadnunk a következő generációknak.
De ők egy másik korszakban éltek.
A régebbi korokban kulturális, vallási és nemzeti hagyományokra építve sokkal kötöttebb pályán mozogtak az emberek saját életvitelük megszervezésében, a családalapításban, a munkavégzésben vagy éppen a hagyományok éltetésében is. A mai embernek ez sokkal nehezebb. Egyrészt azért, mert rengeteg olyan zavaró hatás ér minket a környezetből, amelyek az igazi hagyományos erőket eltompítják. Éppen ezért kell mindezzel sokkal tudatosabban foglalkoznunk. Régen több generáció lakott együtt a háztartásokban, a népesség nagyobb része alapvetően mezőgazdasági, falusias környezetben élt. Így a gyerekek sokkal jobban látták, hogy a szülők és nagyszülők mit tartottak fontosnak hétköznapi életvitelükben. Ma már ez a városi környezetben egyre nehezebb, és ez így lesz a jövőben is, mert a trendek azt mutatják, hogy a mezőgazdasági hatékonyság növekedése mellett egyre kevesebb munkaerőre van szükség a vidéki életben, és egyre többen élnek városi környezetben. A tudatosan támogatott, vidékre történő mesterséges visszaáramlás, a fiatal családok támogatása a magyar kormány által biztosított vidéki ingatlanszerzésben ezt a folyamatot próbálja meg mérsékelni, majd idővel visszafordítani. Ezáltal talán lehetségessé válik, hogy a családokban ismét nagyobb számban valósuljon meg több generáció együttélése, és így könnyebbé, hatékonyabbá válhat a hagyományátörökítés, az élet felfogásával kapcsolatos információk átadása is.
De miért fontos a honismeret?
A létünket és a gondolkodásunkat egymásra épülve határozzák meg a környezetünk elemei: a család, az iskola, a lakóhelyünk, a földrajzi régiónk, az országunk, a nemzet. Azokra a mintákra tudjuk építeni a saját életünket, amelyeket a mi elődeink megmutattak és ránk hagytak. Tehát a honismeret nem csupán földrajzi vagy történelmi tudást jelent, hanem a személyek viselt dolgainak ismeretét is, hiszen jellemzően minták alapján tanulunk, és általuk határozzuk meg saját magunkat is. Az átörökölt minták hosszú történelmi évszázadokon és generációkon keresztül akarva-akaratlanul beégtek a genetikai felépítésünkbe is. Ha ezeket tudatosan megismerjük és beépítjük saját gondolkodásunkba, akkor segíthetnek nekünk jól dönteni, akár kritikus helyzetben is. Ugyanis bizonyos szituációkban olyan döntéseket kell meghoznunk, amelyek esetében a nagyobb jó érdekében a személyes előnyt is feladjuk, és a közösség érdekei mellett állunk ki. Ez akár önfeláldozással, a személyes biztonságunk vagy akár az életünk feláldozásával is járhat. Az ukrajnai háborúhoz kapcsolódóan vizsgálta egy felmérés, hogy mennyien vannak olyanok Európában, akik hajlandóak lennének a saját hazájukért katonai szolgálatot vállalni, amelyben akár veszélybe is kerülhet az életük. A legtöbb országban ez alig haladja meg a tíz százalékot. Magyarországon sem magasabb ez az arány, mint az európai átlag.
Tehát manapság nem adnák már fel az emberek a személyes előnyüket a közösségért?
Individuális értékeket hangsúlyozó környezetben élünk, és szinte minden arról szól, hogy a személyes érvényesülés, a saját anyagi jólétünk legyen a legfontosabb. Ettől nehezen tudunk szabadulni. Amikor az elmúlt években a közbeszéd szintjén felmerült a sorkatonaság kérdése, elkezdtem kérdezgetni az ismerőseimet, hogy mi a véleményük erről. Kevesen gondolták úgy, hogy a saját gyereküknek hasznos lenne a sorkatonai szolgálat, ahol pedig meg lehetne tanulni a fegyelmet, a függelmi viszonyokat, a fiatalok részt vehetnének fizikai és szakmai kiképzésen. Örültem annak, amikor a felnőtt fiaim egyetértettek velem ebben… Elnézve a fiatalok fizikai állapotát és viselkedését, ráférne a mai generációra egy kis rendtanulás és ellenállóképesség-növelés. Amikor én sorkatona voltam, sokat számított a világképem és énképem alakulásában az, hogy hónapokat töltöttem együtt más kulturális közegből érkező, velem egykorú fiatalokkal. A fiúknak szerintem ma is hasznos lenne egy egészséges, néhány hónapos sorkatonai szolgálat.
Említette, hogy a korábbi korok tapasztalatai szükségesek a döntéseinkhez. Tehát a múlt nélkül nem tudunk a jövőbe lépni?
Ismerjük a régi mondásokat, hogy „a történelem ismétli önmagát”, vagy hogy „nincs új a nap alatt”. A modern kori szituációkra is találhatunk történelmi analógiákat. Napjainkban próba előtt áll az európai társadalom – a kérdés az, hogy elköveti-e ugyanazokat a hibákat, amelyeket a 20. században többször is elkövetett. A helyes cselekvési irány meghatározásában csak a történelem ismerete, és a történelem alakulásában fontos szerepet játszó nagyjaink gondolatainak és tetteinek megismerése tud minket segíteni. Szállóige, hogy az őrültség ott kezdődik, amikor az ember újra és újra próbál valamit elérni anélkül, hogy bármit is változtatna a sikertelenség után. A mai európai világ a múlt értékeit, erkölcsi alapjait, az előzmények ismeretét igénylő tapasztalatot nem akarja tudatosan átadni, sőt megpróbálja leválasztani ezeket az emberek gondolkodásáról. Ennek már most beláthatatlan következményei vannak. E tekintetben mi magyarok valamelyest még jó helyzetben vagyunk, sőt határozott meggyőződésem az, hogy a teljes volt kommunista blokk országai jobb helyzetben vannak Nyugat-Európánál. Mert az a fajta ideológiai szabadság, amely nyugaton negyvenöt éven át a szabad piac által gazdasági fellendülést tett lehetővé, a liberális eszmék megjelenésével éppen negyvenöt évvel korábban kezdte el fertőzni a nyugati társadalmakat. Bennünk kialakult egyfajta immunitás, amely éppen a kommunista rendszer aljasságai miatt segít a veszélyt korábban felismerni. De mi nemcsak a kommunizmus évtizedei miatt vagyunk érzékenyebbek, hanem ebben a korábbi évszázadok vérzivataros történelme is megtette a hatását.
Mire taníthat minket a történelem?
Szlovén barátaim azt mondták nekem, hogy 1,5 milliós népességükkel és az ország korlátozott erejével muszáj alkalmazkodniuk a környezetükhöz. Magyarország az ilyen körülmény káros következményeit tapasztalta meg a huszadik században. Amikor egy általunk favorizált erővonalhoz csatlakoztunk, akkor az minket automatikusan leválasztott a másik lehetséges kapcsolódási vonalról, és ez a fajta kizárólagos odatartozás mindig katasztrófával végződött. Magyarország olyan méretű és geopolitika elhelyezkedésű ország, ahol – ha nem vagyunk gazdaságilag kiszolgáltatva – van döntési szabadságunk, hogy milyen politikai vagy gazdasági szövetségekhez csatlakozunk. Ma még mindig azon rágódik a politikai és tudományos szcéna, hogy mit kezdünk a két világháború közötti évekkel, amikor az országnak csodával határos módon sikerült talpra állnia az első világháborút követő, elképzelhetetlen nehézségekből. A kommunizmus hatalomra jutása és a rendszerváltás közötti időszakról elég sokat beszélünk, de a két világháború közötti korszak komoly sikereiről méltatlanul kevesebbet – e tekintetben is sürgősen rendeznünk kell közös dolgainkat!
A nagyobb folyamatok közepette milyen szerepe van a kisebb közösségeknek?
Nekünk, magyaroknak, akik mögött egy ezeréves állam történelme áll, nagyon meghatározó az identitásunk. Hétköznapjainkban viszont elsősorban a kis közösségek tartanak meg minket. Ezek a családon túl alapvetően a lakóhelyünk, az iskoláink, az egyházi és civil csoportjaink, a szűken vett környezetünk. Az ezekhez való kapcsolódás a kisebb településeken élők számára egyértelmű valóság, a falusi néphagyományok továbbélése pedig hatékonyan segít minket abban, hogy megmaradjon az önazonosságunk. Sokáig zenével, zenepedagógiai képzésekkel és nemzetközi rendezvényekkel foglalkoztam, és soha nem tudtuk eleget hangoztatni, hogy nem elég hallgatni a jó zenét: a zene – és bármilyen öntevékeny művészeti ág – aktív művelése az, amely igazából fejleszt és megtart. A helyi és a kisebb szakmai közösségeknek alapvetően az a feladata, hogy megpróbáljanak egyfajta interaktivitásra sarkallni. A zene, a sport, a nyelvek tanulása, az iskolán kívüli szabadidős foglalkozások olyan közösséget jelenthetnek, amelyek jó értelemben formálják identitásunkat, és erős összetartozást hozhatnak létre – gondoljunk csak a néptáncosok közösségére, a népzenészekre, a kórusokra. Ha ezek helyben, kistelepülései szerveződésben valósulnak meg, akkor be tudják vonzani a település lakosságát, és segíthetik az oktatási intézményeket is. A gyerekek ennek részeként a felnőttektől – mintegy élő mintaként – nemcsak a művészet aktív gyakorlását, hanem a közösség éltető erejének megbecsülését is eltanulhatják.
Az emlékhelyek hol helyezkednek el az identitáserősítésben és -formálásban?
Az emlékhely fogalom és kategória nem a konkrét helyre történő emlékezés miatt született meg, hanem az adott helyen lezajlott történések emlékezete miatt. Olyan eseményekre kell gondolni, amelyek a legkiemelkedőbb helyszíneken a magyarság történelmében, de helyi szinten a kis közösségek életében sorsfordítók voltak, és azokra a személyekre, akik rész vettek ezekben az eseményekben – valamilyen komoly tettet hajtottak végre, alkottak, döntöttek, áldozták az életüket a hazáért, a közösségeikért. A nemzeti emlékezetnek ezeket a történéseket és személyeket kell megőriznie, mert önmagában a helyszín – a hozzá kapcsolható személyek példája és az események ismerete nélkül – csupán lélektelen kövek összességét jelenti. Ezért mi a jogszabályban deklarált nemzeti és történelmi emlékhelyeket – szakmai koordinátor szervezetként – arra sarkalljuk, hogy a történelmi események és szereplők mintáit próbálják meg tudatosan átadni a következő generációknak. Ezért jött létre a Nemzeti Emlékezetpedagógiai Program című kezdeményezésünk, amelynek éppen az a célja, hogy az emlékhelyeket összekapcsolja a közoktatással és a szakképzéssel. Kiemelt nemzeti emlékhely a budapesti Kossuth tér, a többi húsz nemzeti emlékhely az ország igazi sorsfordító eseményeinek helyszíneit foglalja magában. A történelmi emlékhelyek lehetnek regionális vonatkozású, illetve felekezeti vagy hazánkban élő nemzeti kisebbségekhez kapcsolódó események helyszínei. Ezek tehát nem feltétlenül a teljes nemzet élete szempontjából, hanem egy adott régió vagy társadalmi csoport számára jelentős emlékhelyek.
A kisebb közösségeknek lehetnek saját emlékhelyeik is, amelyek mellé történetet is tudnak kapcsolni?
Ebből a szempontból nagyon fontos kezdeményezés a nemzeti értékpiramis, ugyanis sokáig csak a hungarikumokról beszéltünk, amelyekről ma már tudjuk: ezek a mi magunkról alkotott képünk legfontosabb lenyomatai, amelyeket tipikusan magyar különlegességekként a világ felé szeretnénk kommunikálni. Mindezek mellett lépésről-lépésre kialakult egy olyan értékregiszter, amely – a kisközösségektől a nagy nemzeti értékekig – folyamatosan gazdagodva a magyarság önazonosságát meghatározó értékeit gyűjti egybe a helyi, a települési, a megyei és a nemzeti értéktárak szintjén.
Mivel foglalkozik a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI)?
A NÖRI a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság titkárságából nőtte ki magát önálló intézménnyé. A bizottság az állami kegyelet és emlékezet társadalmi közhasznú testületeként 1999-ben jött létre Jókai Anna elnökletével. Akkoriban a nemzeti kegyelet, a nemzeti gyász, a gyásznapok kormányzat felé irányuló javaslataival indultak, majd létrejött az Európában is egyedülálló nemzeti sírkert intézménye az államilag védett sírok közösségével, a kapcsolódó felújítási, nyilvántartási, változáskövetési és most már egységes arculatú megjelölési feladatai. A nemzeti sírkert olyan virtuális tér, amely 6300 sírt foglal magában 700 magyarországi temetkezési helyen. Ebből 1900 a Fiumei úton, és majdnem ugyanennyi a Farkasréti temetőben, a többi 2500 szerte az országban található. A 700 temetkezési helyet lépésről lépésre megjelöljük okos parcellakövekkel, amelyek egyforma megjelenést biztosítanak egy egységes arculatú térképpel. Ha a parcellakövek tetején található QR-kódot a temetőbe érkező beolvassa az okoseszközébe, megnyílik egy olyan honlap, amelyen keresztül láthatja azokat a neves halottakat, akik az adott helyen nyugszanak. De nemcsak temetők vannak ebben a rendszerben, hanem templomok, altemplomok, különálló kripták, kastélyparkok, mauzóleumok, magánházak, magánkertek – ahol nagyjaink sírhelyei találhatók. 2002-ben létrejött a nemzeti, majd a történelmi emlékhelyek kategóriája, és ez az ügy 2010-ben kezdett el felgyorsulni. Az emlékhelyeket megjelöljük egy-egy emlékoszloppal (sztélével) – a nemzeti emlékhelyeken ezek tetején nemzeti zászló is lobog –, a kétnyelvű bronztáblákon pedig összefoglaló szöveg olvasható a helyszínről és a kapcsolódó eseményekről. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság munkaszervezeteként is működik a NÖRI, tehát a bizottság döntéseket hoz, de a döntések előkészítése és végrehajtása a mi feladatunk. Az Intézet 2016-tól vagyonkezeli, működteti és mutatja be a Fiumei úti sírkertet, a Salgótarjáni utcai, régi budapesti zsidó temetőt és az Új Köztemetőben található Nemzeti Gyászparkot (301-es parcella). Ezek mellett vállalt feladatunk az emlékezetpedagógia témaköre, az ifjúság történelemtudatosságra nevelő és identitáserősítő megszólításának tudatos pedagógiai módszertana, valamint az emlékhelyek helyzetbe hozása, összekapcsolása a közneveléssel. Emellett elkezdtünk határon túli magyar emlékezeti kérdésekkel is foglalkozni.
Ez utóbbiban milyen lehetőségeik vannak?
Magyarország határain kívül védettségi vagy megjelölési hatáskörünk és lehetőségünk nincsen, azt viszont megtehetjük, hogy összegyűjtjük a magyar emlékezeti helyszíneket. A Magyar Nemzeti Névtérbe az Országos Széchenyi Könyvtárral együttműködve új névteret fejlesztettünk, amelyet Emlékhely Névtérnek hívunk, és abban megjelenik a határon túli emlékhelyek névtere is. Ennek hármas funkciója van: készüljön el egy megfogható helyszínekből álló összeírás a magyarság Kárpát-medencei és azon túli jelenlétéről, másrészt adjunk lehetőséget a helyi közösségeknek, hogy a saját büszkeségeiket összegyűjtsék és be is mutathassák, valamint a Magyarországról érkező utazóknak nyújtsunk turisztikai támogatást.
Említette a fiatalok megszólítását. Milyen programjuk van erre?
Reprezentatív mintán alapuló felmérést végeztünk 2021 nyarán a Nézőpont Intézettel együtt arról, hogy a 12 és 29 év közötti generációnak mi a viszonya a történelmi emlékezethez. Egyebek mellett arra is rákérdeztünk, hogy ismernek-e történelmi személyeket, eseményeket, nemzeti ünnepeket, és mitől tartják magukat magyarnak. A kutatásból azt a következtetést lehetett levonni, hogy a fiatalok termékeny talajt jelentenek ebben a tekintetben, csak ezt a termékeny talajt nekünk be kell vetnünk jól öntözött és jó minőségű magokkal ahhoz, hogy megfelelő termés növekedhessen. Tehát van bennük alapvető érdeklődés, és ezért nekünk tudatosítanunk kell magunkban: a mi – cselekvőképes, döntéshozó, státuszban lévő – generációnknak a feladata, hogy a fiatalokat megfelelően el tudja érni, és olyan szituációkat teremtsen nekik, amelyekben kapcsolódni tudnak az identitáserősítő foglalkozásokon keresztül történelmünkhöz. A pedagógusokkal is egyeztetve megállapítottuk: a fiataloknak valójában olyan helyzetekre van szükségük, amelyekben nem azt érzik, hogy tanulnak, hanem egyfajta játékos, inspiráló aktivitásban vesznek részt. A tanárok a Nemzeti Alaptanterv szerint minden félévben kiválaszthatnak egy-egy olyan történelmi időszakot, amelyet mélyebben és hosszabb ideig taníthatnak – ezt a lehetőséget használja ki a Nemzeti Emlékezetpedagógiai Program, amelynek részeként minden egyes helyszínhez a pedagógusok olyan felkészítő segédanyagot, módszertani füzetet kapnak, amelyet akár óravázlatként is használhatnak. Miután felkészültek, kimennek a kiválasztott helyszínre, és ott a gyerekekkel olyan kreatív csoportmunkás feladatot végeztetnek el, amelyben már játszva dolgoznak. Ez iskolán kívül, nem hagyományos pedagógiai módszerekkel történik, és a gyerekeknek olyan élményszerű ismeretszerzést nyújt, amelyben érzelmileg tudnak kapcsolódni az adott helyszínhez vagy eseményhez – akár a történelmi személyek szerepébe bújhatnak, vagy éppen interjút, kvízt, filmet készíthetnek. A gyerekek játszásnak élik meg ezeket a feladatokat, és ezáltal olyan pozitív élményük keletkezik, amely arra inspirálja őket, hogy a későbbiekben keressék az ehhez hasonló alkalmakat. A fiatalok ettől válnak nyitottabbá, egy következő hasonló programnál pedig majd egy másik történelmi korszak iránt is érdeklődni fognak, sőt bevonhatják szüleiket és barátaikat is. Tapasztalataink szerint a gyerekek így egyrészt a megszerzett ismeretek hírhordozóivá válnak, másrészt pedig kialakul bennük egy olthatatlan vágy arra, hogy minél többet megtudjanak a magyar történelemről. És minél többet tudnak saját múltjukról, annál erősebb lesz bennük a magyar identitás, amely egész személyiségüket meghatározza.
A történelmi sírhelyek gondozásában is részt vehetnek a fiatalok.
Valóban. Ez a másik dolog, amely a múltra való emlékezés tekintetében még potenciális terület. A történelmi sírok gondozásával a helyi hagyományőrző vagy helytörténeti civil szervezetek, kutatók tudnak kapcsolódni az iskolákhoz. Ha egy településen nincs is jelentős történelmi helyszín, a temetőben akkor is vannak olyan halottak, akik az adott helység életében fontos szerepet töltöttek be korábban. Az ő sírjukat – akár pedagógus vezetésével – gondozni is tudják a gyerekek. Azt érezzük, hogy van igény az oktatási intézményekben arra, hogy az emlékezet gyakorlásához módszertani segítséget kapjanak. A mohácsi csata 500. évfordulójára készülve egyik vállalt feladatunk, hogy minden magyar oktatási intézmény számára kidolgozunk egy megemlékezési program- és módszertani csomagot. Mohács évfordulója kapcsán egyrészt van egy kegyeleti kötelességünk: eltemessük mindazokat, akiket bár korábban megtaláltak, de még nem temettek el keresztény szertartás szerint. Másrészt arról kell beszélnünk, hogy ők nem egy vakon a halálba rohanó, teljesen esélytelen csapat tagjai voltak, hanem tudatosan vállalták az önfeláldozást a haza védelméért, így igazi hősök voltak. Harmadrészt nemcsak Magyarországról, hanem egy tágabb történelmi környezetről is szükséges szólnunk, hiszen nemcsak azt fontos tudnunk, hogy az európai nagyhatalmak egyes szövetségei miatt kerültünk abba a helyzetbe, hogy az oszmán birodalom elindult Európa felé, hanem ki kell emelnünk azt is, hogy számos nép tagja vett részt a mohácsi csatában. Ezeket az érintett országokat is meg kell szólítanunk, és helyet kell nekik adnunk az emlékhely átalakításában és a megemlékezés során. Fontos, hogy értelmezhető példát adjunk a mának az akkori történelmi eseményekből, hiszen különösebb magyarázat nélkül is könnyen megtalálhatók az analógiák a 16. és a 21. század elejének közép-európai történelmében.
Németh László