1910. február 13-án Nyírmadán született hatgyermekes gyógyszerészcsaládban. Később Hajdúhadházán éltek, ott végezte elemi iskoláit, majd az egri cisztercita gimnázium kollégiumába került. Érettségi után a debreceni egyetem orvostudományi karára iratkozott be, ahonnan három és fél év elvégzése után a bölcsészeti karra ment át. Elvégezte a régész szakot (római régészet), majd a tanárképzőt latin-történelem szakon. Diplomája megszerzése után egy évig a debreceni egyetem könyvtárában dolgozott díjtalan gyakornokként. 1941-ben kinevezték a kolozsvári egyetemre tanársegédnek, 1942-ben lett adjunktus a régészeti tanszéken. Több ásatást vezetett, ezekről tanulmányai jelentek meg. 1944-ben a Nemzeti Múzeum anyagát hozta Budapestre, s itt is maradt. 1946-ban a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum igazgatójául nevezték ki, s emellett Tolna megye szabadművelődési felügyelője. 1952-től a dombóvári Apáczai Csere János Tanítóképző tanára és megyei történelem-szakfelügyelő. A tanítás mellett kedves költőjének, Horatiusnak verseit fordította. A fordítás 1957-ben könyv alakban megjelent. 1958-tól a Népművelési Intézet munkatársa, innen ment 1980 végén nyugdíjba.

Sokat publikált. Doktori értekezését a várjobbágyság intézményéről írta. Kolozsvári éveiben Erdély történetével foglalkozó tanulmányai jelentek meg. Szekszárdon és Dombóvárott is a megye, a helység múltja foglalkoztatta, de már ez idő alatt is gyűjtötte az adatokat, ismereteket a Tanácsköztársaságról, különös tekintettel annak művelődéspolitikájára. Erről szóló könyve 1985 októberében a Tankönyvkiadónál, jegyzet formájában jelent meg.

A Népművelési Intézetben fő témája és munkaterülete a művelődés- és népműveléstörténet volt, de alapjában járult hozzá a népművelőképzés kialakításához, megteremtéséhez is. Ennek révén kapcsolódott be a Hazafias Népfront Honismereti Bizottságának munkájába, s volt haláláig a honismereti képzés, továbbképzés felelős irányítója.

Élete során mintegy tucatnyi jegyzetet, csaknem száz cikket, tanulmányt és szinte megszámlálhatatlan előadást írt, illetve tartott.

1957-ben az elsők között kapta meg a Szocialista Kultúráért kitüntetést, majd ezt követően két alkalommal. 1962-ben a Munka Érdemérem, 1973-ban a Munka Érdemrend ezüst fokozata, 1980-ban a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetésben részesült. Társadalmi tevékenységét több alkalommal ismerték el oklevelekkel, emlékplakettel, legutóbb a Hazafias Népfront Országos Tanácsa Emléklapjával.

Dr. Novák József 1986. február 10-én, életének 76. évében hunyt el. Áldott emlékezetű halottjától a gyászoló család, a Népművelési Intézet, a Művelődési Minisztérium és a Hazafias Népfront Honismereti Bizottsága 1986. március 14-én, a Népművelési Intézetben megtartott emlék gyászülésen búcsúzott.

Novák József halk szavú ember volt, hangja mégis messze hallatszott, mozgósító erejű volt. Törékeny teste, de erős lelke súlyos terheket hordozott. Nem lett orvos, mégis: szelíd, nyugtató szavával, bölcs tanácsaival gyógyítani tudott. Egyik tisztelője írta róla, hogy indulatosnak sosem látta. Én, bizony, többször is találkoztam a felháborodott Nóvák Józseffel, de csak becsülni tudtam érte. Úgy vélem: aki haragudni nem tud, az szeretni sem képes. Igaz: csúnya, trágár szó ilyenkor sem hagyta el száját. De mindannyiszor indulatosan ítélte el az emberi tunyaságot, hanyagságot, mulasztást, valahányszor ezekkel munkája közben, a honismereti mozgalom építése során találkozott.

S ha már az építés szót leírtam, hadd jelenthessem ki, hogy Nóvák Józsefet az utókor nem csak mint kiváló népművelőt, pedagógust fogja emlegetni, hanem a honismereti mozgalom nagy építőjeként is számon fogja tartani, mert ezen a területen is óriási munkát végzett, teljesítménye felbecsülhetetlen értékű.

Ismeretes, hogy a Népművelési Intézet és a Hazafias Népfront 1960-tól kezdődő termékeny együttműködésével szerveződött országossá a szakköri jellegű honismereti tevékenység, és ért el rövid idő alatt figyelemre méltó eredményeket. A Hazafias Népfront 1968-ban megtartott IV. kongresszusán már olyan erővel merült fel a hazaszeretet és az igaz hazafiság erősítésének társadalmi, politikai kívánalma, hogy a kongresszusi állásfoglalás a honismereti tevékenység bővítését és magasabb szintre való emelését mondotta ki. E feladat megvalósítására alakult meg a Hazafias Népfront Országos Elnöksége mellett még ugyanebben az évben a Honismereti Bizottság, amely — alapozva a szakköri honismereti mozgalom korábbi eredményeire, tapasztalataira, de céljait, tevékenységi körét jóval túlhaladva — most már a nemzeti tudat erősítésére, a szocialista hazafiság és nemzetköziség fogalmi tisztázására és köztudatba vitelére, a helyismeret-helytörténet tudatosabb művelésére, a kulturális hagyományok elmélyültebb ápolására, az évfordulók méltó előkészítésére, az átgondoltabb természet- és műemlékvédelemre dolgozott ki munkatervet az Országos Elnökség jóváhagyásával. 1970-ben az I. Országos Honismereti Konferencia már tisztázta a mozgalom eszmei alapjait, meghatározta, kialakította munkaterületeit, feladat- és munkakörét, szervezett kereteit, és beilleszkedett a Hazafias Népfront közművelődési, tömegpolitikai munkájába, az ország kulturális életének pezsdítésébe. 1972-ben az Országos Népművelési Tanács kebelében működő Országos Helytörténeti Bizottság beolvadásával létrejött az egységes honismereti mozgalom. A Hazafias Népfront által összefogott mozgalom a magyar közművelődés jelentős tényezőjévé vált.

Itt és ekkor, a honismereti mozgalomnak ebben a felfelé ívelő, kiteljesedő szakaszában adta a sors nekünk Novák Józsefet, ekkor bontakozhatott ki igazában hatalmas műveltsége, rátermettsége, pedagógiai, népművelői felkészültsége. Neki köszönhető, hogy korábban a Népművelési Intézet és a népfront által közösen szervezett 30-40 fős képző, továbbképző tanfolyamok 1973-tól honismereti akadémiákká fejlődtek, amelyeken már nem csak szakkörvezetők, honismereti szakreferensek, hanem országos szervezetek, intézmények, mozgalmak, megyei közgyűjtemények képviselői ismerhették meg a honismereti mozgalom időszerű akcióit, feladatait, száznál többen vitathattak meg elvi kérdéseket. Nem csoda, ha Ortutay Gyula, a Honismereti Bizottság akkori elnöke, egy alkalommal — látva a fejlődést — az egybegyűlteket a mozgalom vezérkarának nevezte.

Az akadémiákon megtárgyalandó témák összeállításában, az előadók és hallgatók kiválasztásában, a program szervezett lebonyolításában Novák Józsefnek meghatározó szerepe volt. Számon tartotta azokat a fővárosi és vidéki aktivistákat, kulcsembereket, akiknek ott kellett lenniök a kiválasztott témák megtárgyalásánál, és harcolt is értük, hogy ott lehessenek.

Az Ő vállán nyugodott teljes egészében a leendő honismereti szakkörvezetők központi képzésének szakmai elismertetésüknek ügye. Lankadatlanul szervezte a tanító- és tanárképző főiskolák honismeret szakkollégiumait, előadásaival is támogatta a területi tanfolyamok, tanácskozások munkáját.

Novák József egy jelentésében így fogalmazott: „Nincs nagyobb öröm, mint látni: milyenek lesznek a holnap népművelői, a honismeret utánunk jövő munkásai. Lehet rájuk építeni, de az építésbe nagy, tudatos munkát kell fektetni, hogy — Szántó Kovács János hasonlatával élve — a földbe dugott dióból az utódoknak: fiainknak, unokáinknak gazdagon termő, még terebélyesebb fa nőjön a magasba.” Ezek az ű egyszerű szavak, megállapítások Novák József egész életcélját, törekvését summázzák. Ő, a tudatos nevelő, a fáradhatatlan építő boldog ember volt, mert megérhette, hogy az általa földbe dugott dióból a honismereti mozgalom fája erős gyökeret eresszen, magasra növekedjék, gazdagon teremjen. Sok ezerre teheti tanítványainak száma, akik szerte az országban hintik a magot, és példáját követve teszik dolgukat.

Novák József szerette a fiatal pályatársakat, a pedagógusjelölteket, a leendő népművelőket. Minden szekcióülésről, tudományos diákköri találkozóról, főiskolai vetélkedőről, honismereti tanfolyamról azzal a boldogító hittel tért meg, hogy nem hiába fáradozunk, a hallgatók és előadók egyaránt megérdemlik a velük való törődést. S mennyire tudott örülni egy-egy jól megírt, érett, példás apparátussal elkészített dolgozatnak, a pedagógusjelöltek elvi, elméleti felkészültségének, vitázó, lényeglátó magatartásuknak. Gyönyörködött jó előadókészségükben, találékonyságukban, a szemléltetésben való ügyességükben, áldozatkészségükben.

Novák József élete maga is áldozatos volt. Hogy milyen, annak érzékeltetésére egyetlen példát ragadok ki. 1980 februárjában Szombathelyre kellett utaznunk a III. Országos Honismereti Konferenciára és a ezt követő honismereti akadémia előkészítésére. A vonaton láttam meg, hogy véres a szeme. Baleset érte, de nem ment orvoshoz, mert akkor nem vehetett volna részt az előkészítő tárgyalásokon. Természetesen a népfront megyei titkárságáról a szemészeti rendelőt hívtuk, és soron kívül részesült segélynyújtásban. Sajnos, sérülése olyan súlyos volt, hogy a jobbik szemének világát örökre elvesztette. Ismerjük a mondást, a figyelmeztetést: „Vigyázz rá, mint a szemed világára!” Ő a mozgalom érdekét, a kötelességet ennél is legdrágábbnál is többre becsülte.

De sornagyítót használva is tovább dolgozott a Honismereti Bizottságban, és az utolsó önként vállalt nagy feladatát is teljesítve az elmúlt évben megrendezett IV. Országos Honismereti Konferenciára elkészítette emlékezését a szervezett honismereti mozgalom huszonöt évéről. Ha személyesen a konferencián már nem is tudott részt venni, ezzel az alkotásával tevékeny részese volt a tanácskozásnak.

A honismereti mozgalom örök lekötelezettje marad Novák Józsefnek. Megőrzi emlékét, és azt a politikai hitvallását is, amelyet talán útmutatásul, biztatásul is szánt nekünk, amikor legutóbbi beszélgetésünkkor Arany János: Magányban című verséből újólag idézte az utolsó versszakot:

És vissza nem foly az időnek árja.
Előre duzzad, feltarthatatlanul;
Csak szélein marad veszteg hínárja,
S partján a holt-víz hátra kanyarul.
Bízvást!… mi benn vagyunk a fó sodorban:
Veszhet közülünk még talán nem egy:
De szállva, im, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

Töltési Imre (Honismeret 1986. (14. évfolyam) 3. sz.)