Kiegyezés 150

Dátum
Az 1848/49-es szabadságharc leverését követő megtorlás és önkényuralom évei után 150 évvel ezelőtt, 1867. február 17-én nevezte ki Ferenc József Andrássy Gyula grófot Magyarország miniszterelnökévé, majd május 29-én a magyar országgyűlés elfogadta a kiegyezési törvényeket, ezzel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. Június 8-án Ferenc Józsefet és feleségét Erzsébetet fényes külsőségek között megkoronázták.

Az 1867-es kiegyezés egy volt a Magyarországnak a Habsburg-birodalomban elfoglalt helyét szabályozó politikai kompromisszumok közül. A mohácsi csatavesztés óta Magyarországnak szüksége volt a Habsburgok segítségére, de az udvarnak is szüksége volt a magyar rendekre a török ellen, ezért összességében sikerült megőrizniük előjogaikat és az ország önállóságát az uralkodók centralizációra és abszolutizmusra hajló törekvéseivel szemben. A reformkorban a nemzeti önállóságot már a szabad magyar nemzet, tehát valamennyi országlakos önállóságaként értelmezték a liberális ellenzékiek. Mindazonáltal az európai hatalmi viszonyok miatt a mérvadó politikusok közül senki sem gondolt arra, hogy a közép-európai összevetésben kifejezetten tág (jóllehet rendi alapú) magyar szabadságot és önállóságot is védelmező Habsburg-birodalmon kívül keresse Magyarország jövőjét, ugyanis félve tekintettek a szentszövetségi Európa szabadságellenes uralkodóira, különösen pedig az orosz cárizmusra.
Az 1848-as európai forradalmi hullám lehetőséget adott a magyar ellenzék számára, hogy nagymértékben megvalósítsa elképzeléseit. Az ún. áprilisi törvényekkel az ország lényegében teljesen önállóvá vált. Az uralkodó közösségéből fakadó kérdések azonban rendezetlenek maradtak, és amikor az európai erőviszonyok megváltoztak, a bécsi udvar ezt a magyar kormányzat jogköreinek felszámolására igyekezett fölhasználni. Kossuth Lajos vezetésével a magyar országgyűlés többsége az áprilisi törvények megvédésének programja mellé állt: elkezdődött a szabadságharc. A több hónapos küzdelem során a magyarok Európában példa nélküli eredményességgel védték meg szabadságukat, de az orosz beavatkozás megpecsételte az 1849. áprilisban a Habsburg-dinasztia trónfosztását is kimondó Magyarország sorsát.
Ferenc József kemény megtorlással igyekezett rendet teremteni. A szabadságharc leverése után Magyarországot az egységesen kezelt, centralizált Ausztriába olvasztották be, s bár a gazdasági modernizációt célzó rendelkezések érvényben maradtak, az országra abszolutizmus nehezedett, amelyet csak az 1859-es itáliai vereség rengetett meg. Innentől kezdve Ferenc József kereste azt az államberendezkedést, amely több, egymással ellentétes érdeket úgy tudott kiegyensúlyozni, hogy a birodalom nagyhatalmi ereje és ezzel együtt a császári hatalom döntő befolyása is megmarad. A magyar konzervatív arisztokráciához köthető 1860-as Októberi diploma föderális irányba mutató, s Magyarország önállóságát részlegesen visszaállító epizódját a birodalmi egységet követelő, mérsékelten liberális osztrák-német körök reformja, az 1861-ben életbe léptetett Februári pátens félalkotmányos rendszere követte.
A magyar többség egyiket sem volt hajlandó elfogadni, mert mindkettő szűkre szabta Magyarország önállóságát. Az emigráns Kossuth egy újabb nagy európai megrázkódtatástól remélte a szabadságharc újrakezdését és a teljes függetlenség kivívását. Ennek érdekében jelentős engedményekkel kívánta megnyerni a nemzetiségeket, sőt, az országot délről határoló, még nem független országokat is. Úgy gondolta, hogy a következő történelmi korszak vezéreszméje a nemzeti függetlenség lesz, ezért a nemzetek feletti, dinasztikus birodalmak halálra vannak ítélve. Felelős vezetőként azonban be kellett látnia, hogy nem várható a közeli jövőben olyan nagy európai változás, amely elhozhatja a magyar függetlenséget.
A nemzetközi viszonyok a bécsi udvar szempontjából is kedvezőtlenebbre fordultak, ezért konzervatív körök közvetítését felhasználva, Ferenc József kapcsolatba lépett a legtekintélyesebb hazai politikussal, Deák Ferenccel. Deák 1865-ben a Pesti Napló híres húsvéti cikkében körvonalazta elképzeléseit. Az 1848-as felfogáshoz képest lényeges elmozdulást jelentett, hogy a magyar nemzeti törekvések legfontosabbikának a Habsburg-birodalom nagyhatalmi állását nyilvánította, s a magyar önállóság visszaállítását ennek alárendelt célként határozta meg.
Az 1865 végétől ülésező magyar országgyűlésen már kompromisszumot kívánó többség volt, s Ferenc József hozzájárult Erdély és Magyarország újbóli egyesítéséhez (cserben hagyva ezzel az erdélyi román nemzeti mozgalmat). A magyar parlament által megválasztott 67 főből álló bizottság egy 15 fős albizottságban kisebb módosításokkal elfogadta Deák javaslatait. Fontos volt, hogy bár az 1866-os háborúban Ferenc József katasztrofális vereséget szenvedett a poroszoktól, Deák mégsem változtatott követelésein, ami növelte a magyarokkal szembeni bizalmat a császárban. Az 1866 őszén felgyorsult tárgyalásokat segítette, hogy a Habsburg-birodalomra ekkor legnagyobb befolyással bíró külső hatalom, Poroszország vezetője, Bismarck is a magyarok hatalmát növelő birodalmi reformban volt érdekelt, mert úgy gondolta, hogy a pánszlávizmustól rettegő magyarok mindig meg fogják akadályozni a Habsburgok és az oroszok szövetségét. Ferenc József végül elfogadta a dualista szerkezetet. Az új berendezkedés az Ausztriát (ekkor) vezető
osztrák-németek és a magyarok számára volt kedvező, ellenben a birodalom lakosságának közel felét kitevő szlávok nagy része elégedetlen maradt. (Ezen pár év múlva a lengyelekkel és a horvátokkal kötött külön alkuk valamennyit enyhítettek ugyan, de az 1871-es megegyezés kudarca után a cseh nemzeti mozgalom nagyobb része és a magyarországi nemzetiségek vezetői a dualista rendszer ellenfelei maradtak.)
A megegyezést elősegítette a dualizmust pártoló Friedrich Ferdinand Beust báró külügyminiszteri kinevezése, illetve a Deák-párt vezetőinek 1867. januári bécsi audienciája, amikor is gróf Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért és báró Eötvös József engedményeket tettek a Ferenc József számára központi jelentőségű hadsereg kérdésében. Ferenc József 1867. február 17-én Andrássyt miniszterelnökké nevezte ki, aki a konzervatív vezéreket mellőző, liberális minisztériumot állított fel. A kormány által beterjesztett törvényjavaslatok szerint visszaállították az 1848-as önállóságot, de külön részletezték az akkor nem szabályozott, Ausztriával közös ügyek kérdéskörét. Deák nyomán a Pragmatica Sanctióból vezették le, hogy ha közös az uralkodó, akkor a védelem és a külpolitika, illetve az ezek fedezésére szolgáló pénzügyek is közösek kell legyenek. A magyar parlament a márciusi általános vita után 1867. május 29-én nagy többséggel megszavazta a kiegyezési törvényt (1867. évi XII. tc.), amit nem zavart meg az emigráns Kossuth híres „Kasszandra-levele” sem.
A kiegyezés betetőzéseként nagy pompával ment végbe 1867. június 8-án Ferenc József megkoronázásának több részből álló szertartása Budán és Pesten. A kiegyezés sokkal inkább volt Ferenc József és a magyar nemzet alkuja, mint ténylegesen osztrák–magyar megegyezés, hiszen az osztrák parlamenttel csak utóbb, az év végén fogadtatták el a Magyarország számára speciális jogokat biztosító átalakulást.
A megkoronázott király által szentesített törvények szerint a Habsburg-birodalom kétpólusú, egymással egyenjogú részekből álló állammá vált, amelynek hivatalos neve 1868-tól Osztrák–Magyar Monarchia volt. A közös uralkodó maradt a közös hadsereg legfőbb hadura és ő nevezte ki a három közös minisztert. Közülük a közös külügyminiszter számított a kettős monarchia legfontosabb politikusának, jóllehet magyar belügyekbe nem avatkozhatott. A közös miniszterek alkotmányos ellenőrzésére – mivel a magyarok a közös parlament gondolatától is irtóztak – a két parlament 60-60 fős különbizottságait (a delegációkat) alkalmazták. A közös ügyekre fordított kiadásokat a két ország akkori fejlettségéhez igazítva határozták meg (Ausztria ekkor 70%-ot fizetett), de ezt a kvótát tízévente újratárgyalták. Magyarország a Pragmatica Sanctióból levezetett közös ügyek mellett más kérdéseket is Ausztriával közösen intézett. Ezek az ún. közös érdekű ügyek (a közös fizetőeszköz és az azt kibocsátó közös jegybank, a közös vámpolitika és az 1867-ig felhalmozott államadósság egy részének átvállalása, valamint a közös mértékegységrendszer) a gazdasági fejlődést voltak hivatottak elősegíteni, de a tízévente esedékes gazdasági kiegyezési tárgyalásokon a két fél elvileg ezek megszüntetéséről is határozhatott volna.
A kiegyezés Magyarország és az egész birodalom számára politikai stabilitást hozott, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a következő évtizedek békekorszakában páratlan gazdasági és kulturális fejlődés következzen be. Magyarország sorsát a magyar elit vehette kezébe, s bár az ország önállósága 1848-hoz és főleg 1849-hez képest csekélyebb volt, ez azonban tartósnak bizonyult. A kiegyezéssel Magyarország Európa egyik nagyhatalmának nagy önállósággal bíró részét képezte, sőt, intézményesítették a birodalom politikájában gyakorolható magyar befolyást is. Mindezen okok miatt a történészek többsége ma már a kiegyezés kedvező következményeit hangsúlyozza, s nem 1867-ből vezeti le az ország 1918–1919-ben bekövetkezett széthullását. Mindamellett a kiegyezés sem saját korában nem volt népszerű, sem pedig az utókor jelentős része nem tartotta magyar szempontból helyes politikai döntésnek. Kossuth Lajos, továbbá híveinek és követőinek bírálatai sem csak érzelmi alapú támadásokat jeleztek, mint ahogy a kiegyezéskritikát Trianon után új szempontokkal gazdagította például Németh László vagy Bibó István is.

Ifj. Bertényi Iván írása (Nemzeti évfordulóink, 2017.)